építészet : környezet : innováció

Kárpát-hon - Egy építész politikai epizódszerepei

„...politikamentesen élni itt e hazában szinte lehetetlen.” Dr. Callmeyer Ferenc építész életéről és politikai szerepvállalásairól szóló esszéjét az Emberi Erőforrások Minisztériuma díjjal jutalmazta, amelyet az Idősek Világnapján, október 1-jén adnak majd át. A XX. századról szinte teljes keresztmetszetet rajzoló írás - amelyet teljes terjedelmében közlünk - a felidézett élmények mellett a szerző építészetről és hazáról vallott gondolatait is felvillantja.

Kárpát-hon - Egy építész politikai epizódszerepei

Sohasem vágytam politikai babérokra, bár a politika mindig szerfelett érdekelt. A politikát a társadalom mozgása iránytűjének éreztem, sőt szeizmográfnak, mely a mélyen eredő rezdüléseket messze továbbítja. A politikát a társadalmi igazságtalanságok kiküszöbölésére teremtett eszköznek véltem. Gyerekként érzékenyen reagáltam a két világháború közötti barokkos társadalmi jelenségekre, középiskolás diákkorom személyes élményei a kor társadalmi gyengeségének jó indikátorának látszottak.

 

Callmeyer Ferenc - Zsitva Tibor fotója a Beállítások című kiállításon
 

 

A családi háttér, melybe akaratomon kívül születtem, biztosítéka volt annak, hogy elgondolkozzam szülőföldem összes ellentmondásán. Anyám a Kárpátaljáról származott, tót nevű és görög katolikus volt, apám családja pedig valami egészen sajátságos összetételnek örvendett. Nagyapám családja az egykori dán nagyhercegségből, Schleswig-Holsteinből származott, ő maga Porosz-Sziléziában született, majd német ösztöneinek eleget téve dunai hajósként kereste szerencséjét itt a Kárpát-medencében. Apai nagyanyám egyszerű szolgálóleány volt, s teherbe esvén vált nagyapán feleségévé, majd öt gyermekének anyjává.

A nemzetközi családi kompozíció a Ferenc József-i monarchia keretén belül igyekezett a szülőfölddel azonosulni, megtanulta magát a Trianon ütötte fájdalmas sebeket is elviselhetővé tenni. Magában valahol a lélek mélyében egy latin kozmopolita közmondást pátyolgatott, élt az „ubi bene ibi patria” elveivel, s hazáját a földdel, mely létét biztosította, igyekezett azonosítani. Vallomásom az alábbi versben fogalmazódik meg:

Ez a Haza a Kárpáthaza – ma is él!
S ezer évről minden itt regél.
Hol jövője lesz a sok népnek,
Akikkel vér és múlt összeköt,
Velük együtt várjuk a jövőt.
Őseim erről mesélnek:
Add tovább e haza minden gyermekének!
CF. 1996.

Családunkon, mint megannyi magyar családon, valóban Trianon szerencsétlensége ütött kigyógyíthatatlan sebet. Anyai nagyatyám Ungváron maradt, s lett Csehszlovákia állampolgára. A felvidéki illetőségű család nagy része ott is maradt, ahová ősei sírjai kötötték. Húsz év alatt aztán szlovák tudatára ébredt. A Horthy rendszer revizionista politikája családunk eme kapcsolatait feldúlták, apám - akkor már a magyar királyi honvédség ezredeseként - nem kaphatott vízumot az utódállamoktól rokonai meglátogatására.

Az apai ág Pozsonyligetfaluban telepedett meg, mely a korra jellemzően hol Petržalka, hol Engerau névre kellett, hogy hallgasson. A gyakori tulajdonos váltás csak azért nem zavarta őket, mivel azonosultak a földdel, ahol laktak. Őket majd csak a második világháború vihara bontja meg. Akik maradtak, azokat a túlélésüket biztosító földtől fosztották meg, akik visszamentek nyugatra, negyven év alatt új, fényes egzisztenciát tudtak maguknak teremteni.

A nemzetközi családi háttér igazi ökumeniája kereteiben kisgyerekként már megjelent bennem a magyarságtudat. Középiskolám, a miskolci Királyi Katolikus Fráter György gimnázium - egyike az ország legjobbjainak - nemzeti liberális szellemiségű iskola volt. Nyolcszáz diákja nemcsak az ország társadalmi struktúrájának volt hű megfelelője, hanem kis ízelítőt is adott a négy vallás, a katolikus, református, evangélikus és a zsidó békés együttéléséből. A tanulók zöme a munkásosztály emelkedő rétegeiből, a kispolgárságból, valamint a kisbirtokos parasztságból verbuválódott. Gyerekként ebből a társadalmi strukturálódásból vajmi keveset érzékeltünk. Bár a felszín alatt izzó társadalmi problémák az intézet önképzőköri életét is egyre mélyebben kezdték befolyásolni, megjelentek a színen Ady, József Attila, valamint a népi írók Németh Lászlóval az élen - viszonylag nagyon kevesen reagáltak ezekre. Inkább a játék, a sport, a repülő-modellezés és egyebek vonzották a diákokat. A világ fokozódó zajáról, a környezetünket is megbolygató háborús eseményekről felszínesen értesültünk. Hogy a felszín alatt mégis van valami, a felnőttek beszélgetéséiből a gyereki fülekbe is jutott, s egyre többen kíváncsiakká váltunk Hitler, Mussolini mozgalmai irányába.

Majd bekövetkezett a háború, és a nehezen elhihető embertelenségek szemünk láttára zajlottak le. Családi köröm rettegett az oroszok győzelmétől, előttük a példa: Katŷn borzalma a szovjet megszállók által tarkón lőtt lengyel katonatisztekkel. Azóta a félelem jogosságát a történelem igazolta. A háború mindannyiunk számára traumát okoz, a vesztes háború, az orosz megszállás, a bosszúállások, a kommunista rendszer térhódítása és következményei nehezen heverhetők ki.

Egyike vagyok a „28”-as nemzedéknek, sőt miskolci lévén kettősen is az vagyok. A háború utolsó évében lettem tizenhat éves. Ha tovább tart a háború, akkor akár sorkatona is lehettem volna. Így mindössze csak levente voltam, és iskolai neveltetésemnél fogva törvénytisztelő állampolgár. Mikor 1944. októberében falragaszokon hívott a haza, én mentem, és egyszerre csak Németországban kötöttem ki. Valószínűleg ennek köszönhettem szovjet rabságtól való megmenekülésemet, de egyebet is! Kinyílott a szemem. Hosszú életem során sok nevezetes emberrel jöttem össze. Ide tartozik háborús kalandozásaim során megismert kárpáthoni ismerősöm, kivel 1944 decemberében levente sorsom során találkozhattam.

Életregényemből idézek: „… Pozsonyba teherautón Szencen és Galántán keresztül érkeztem. December közepe volt, esős, csúnya idő. Az elhelyezést egy, a pozsonyi vár tövében fekvő elhagyott óvodában biztosították. Az utca neve, ha jól emlékszem, valami Jiringerről volt elnevezve. Ez az utca azóta már nincs meg… azonban még a korai ötvenes években az utca is és az azt körülvevő negyed is megvolt. Rossz hírű negyednek a kuplerájok jelenléte adta ízét-bűzét. Zuckermandelnek becézték a pozsonyiak, az új híd építésének esett áldozatul ez a Tabánra emlékeztető, romantikus negyed… Az óvodában aztán egyre többen lettünk. Már nemcsak leventék voltak itt, hanem menekültek Magyarországból, Erdélyből…itt ismertem meg Esterházy János képviselő urat, aki az akkori tisoista szlovák parlament egyetlen magyar képviselője volt, s aki egyedüliként nem szavazta meg a zsidók deportálását.”

Közvetlen karácsony előtt barátaival ő látogatott ebbe a „lágerbe”, s hoztak magukkal – úgy hírlett - a gróf közeli szlovákiai birtokáról ajándékot, főleg ruhaneműt. Nekem kopott levente karszalagos katonaruhámat ekkor egy grófi téli kabát s bakancsomat egy rámás csizma váltotta fel. Módom volt néhány szót váltani a gróf úrral, nagy tisztelettel tizenhat évesen. Mindenek előtt kivette kezemből a nyelvkönyvet, melyből családi adósságomat, a szlovák nyelvet igyekeztem akkor felfrissíteni. Visszacsengenek szavai, mellyel hangsúlyozta, milyen fontos népeink közötti békés egymás mellett élés, de főleg nyelveink ismerete. A szlovák viccre, melyet tudásom kipróbálandó elmesélt, ma is emlékszem: „mit jelent a cigarettán lévő felirat STR Tatra? Stalin tahto rečni, tebe Adolfe toho roku Amen!” (Sztalin azt mondja, neked Adolf ez évben Ámen!). Nem kis dolog volt akkor, 1944. december végén, egy ilyen politikai vicc elmesélése, az utcán a német SS-ek vállvetve a Hlinka-gárdistákkal sétálgattak. A sors iróniája, hogy a ruhát és csizmát a háború végéig hordtam, de Németországból Csehországon át való hazatértemben egy cseh gárdista a vonat tetején megszabadított tőlük.

Németországi kényszerutazásom alkalmával találkoztam egy magasabb civilizációval, polgárosult paraszttal, középrétegbeli munkással. Itt láttam először, milyen is az európai város, milyenek az évszázados katedrálisok. A sok másság kedvezőtlen színben tüntette fel hazai viszonyainkat. Itt kezdtem érezni hazánk elmaradottságát és népi íróink igazát. Innen csak egy kiút lehetséges, tenni valamit éppen most, amikor szinte minden elpusztult. E hittel tértem vissza, s tapasztalhattam, hogy a romokon milyen erővel igyekszik mindenki életet teremteni.

Mindezeket előre kellett bocsátanom, hogy láthatóvá váljék, hogy politikamentesen élni itt e hazában szinte lehetetlen. Még ha nem is kapcsolom az életemet a napi politikához, valamilyen politikai állásfoglalásomnak kell lennie. Minthogy van is, volt is. E kárpát-medencei lét,    és a második világháborút követő események megtanították, hogy politikai véleményünk sok esetben csak csomagolt formában lehet, s azoknak kifejezésre kell kerülniük. Erre utal a számos politikai vicc is, amelyek bizonyos körökben elmesélhetők voltak, növelték az eszmei összetartozás tudatát, tanulságul szolgáltak. Az egyén szabadságára való veszélyességüket a sztálini rendszer bizonyította.

Így történt meg 1951-ben, hogy legjobb barátom és évfolyamtársam egy diákos vicc politikai áldozatává vált. Papp Laci, aki egyébként majd az 56-os amerikai emigráció kiemelkedő személyisége lett, koncepciózusan kipenderítésre került a Műszaki Egyetem utolsó szemeszteréből. Fogadásból sztálini bajuszt festettem neki egy padban talált retorta szénnel, az előadó észrevette, elnevette magát, nem tudta előadását folytatni. Ezt az alkalmat ragadta meg nyomban az évfolyam vonalas vezetése politikai ellenfele eltávolításához, a többiek kellő megfélemlítéséhez és nem utolsósorban saját érdemei bővítéséhez. A kifestést az imperializmus sajátságos műegyetemi megjelenési formájának ítélték meg. De erről már más helyen említést is tettem!

Lehetetlen volt nem politizálni. Az igazi tűzkeresztség 1956-ban következett be. Az események   ismerősek, baráti-ismerősi körünkben szinte mindenki kivétel nélkül részese volt a forradalom napjainak. Az 1956-os forradalmat leverték. Emlékét azonban a kádári megtorlás idején sem sikerülhetett kitörölni a nemzet emlékezetéből. Még akkor sem, amikor az ország sorsa felfelé ívelőben volt. A gulyás szocializmusért, ma jól tudjuk, mekkora árat kellett később fizetnünk. A látszat jólét az országnak nagy pénzébe került.

Ezt a felfelé ívelést az építészet is jól érezte, Ekkor keletkeztek az ország és Budapest nagy lakótelepei, városrésznyi lakóegyüttesei. Kétségtelenül csökkent a lakásigénylők száma. A csökkenés azonban talmi volt. Az emberek 10 szintes épületekbe való bekényszerítése, átlag 56 négyzetméteres lakásokba való népbolondítás furcsa módon nem a lakásnyomor enyhítését eredményezte, hanem éppen fokozását a minőség irányában. A lakótelepi lakás szűkössége, a környezet anonimitása, a házak elviselhetetlen unalma a beköltözötteket azonnali reakcióra ingerelte. Megnövekedett az igény és vágy a nagyobb szeparáltságra, a szép környezetre, egyszóval a családi ház vált a vágyak céljává. A lakók még meg sem telepedtek a szocialista állam által támogatott minimál lakógépjeikben, máris keresni kezdték a zöld területek felé való kitérési lehetőségeket.

A Kádár-rendszer operett-szocializmusának vége felé megindult a nyitás a külföldi tőke beáramlásának előmozdítására, ugyanakkor a lakosság kegyeinek megnyerése is politikai céllá változott. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ország, de legalább Budapest elhanyagolt tulajdonviszonyú telkeit valamiképpen be kell kapcsolni az ország gazdasági vérkeringésébe. A becsalogatandó tőke elé azonban ellentmondások sora tornyosult: a tulajdonviszonyok rendezetlensége, a városok rendezési terveinek alkalmatlansága s nem kis mértékben a felpiszkált lakossági indulatok.

Könnyen érzékelhető valósággá vált, hogy a „demokrácia” várospolitikai eszközei csak újabb nehézségi fokot fognak jelenteni az állami bürokrácia kelléktárában. Így vált tanmodellé, s váltam szenvedő féllé a svájci illetőségű AGGADON AG beruházásában készülő Mátyás-park rezidenciáknak. A társaság jó érzékkel és nyugati gyakorlattal szúrta ki beépítésre a Halászbástya alatt elterülő, rendkívül attraktív területet. A hely a magyarországi turistaforgalom első számú helye, az elmúlt század műemléki rekonstrukciós módszerének, s a módszert alkalmazó Schulek Frigyes munkájának köszöni vonzó arculatát.

A Halászbástya alatt zöld park terület terpeszkedik. Ez a zöld terület a második világháború egyik angolszász szőnyeg-bombázásának köszönheti létét. Ötvenvalahány éven keresztül konzervált seb a város testén. Ezen a területen a korai középkortól kezdve mindig épületek álltak. A híres Schädel krónika metszetei árulkodnak, hogy a várhegyet zegzugos házak cseréptetős tömege veszi körül.

A háború után az építési tevékenység - szerencsére – egy-két kivételtől eltekintve elkerülte a területet. Az önkormányzat elődje a Tanács, de maga a Főváros negyven év alatt sem rendelkezett olyan anyagi eszközök felett, mellyel a rendezés akut kérdését fel lehetett volna számolni. Kapóra jött tehát ennek a külföldi érdekeltségnek az ajánlata a terület beépítésére. A beépítés látványosan feljavíthatta volna a vár alatti területet, hozzájárulhatott volna a várlejtő városképi felértékelődéséhez.

Nem kis kihívást jelentett számomra és munkatársaim számára egy ilyen feladat. Lelkesedéssel, helytörténeti és morfológiai elemző munkával láttunk hozzá a beépítési és engedélyezési tervek elkészítésének. Nem sejtettük, milyen veszélyek leselkednek ránk. Az első nehézségek a műemléki hatóságnál jelentkeztek, mivel az egész területet bevonták a műemlékileg védendő területek közé. Különböző mondvacsinált érvek és megalapozott ellenérvek mellett megszületett a beépítési terv, amelyet a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága elfogadott. Mindezek ellenére a kerülettől építési engedélyt nem sikerült kapnunk. Úgy hírlik, a beruházó és a generáltervező pereskedése mintegy nyolcvanmillió érték követelése tárgyában még nem záródott le. (2001!)

A kommunista rendszer végnapjait éltük ekkor, s már előrevetette az árnyékát egy új választás.  Érezhető volt, hogy a leendő választás esetén az a jelölt kerül előnyös helyzetbe, aki a legtöbb demagógiával bűvöli el választóit. Felerősödtek a különböző érdekvédelmi csoportok. Ezek között egy csoport a várlejtő zöld területének megőrzését tűzte ki célul. Bármennyire furcsán hangzik, ezek között megtalálhatók voltak a többpártrendszer csírái is. Felbujtották a lakosságot, demonstrációkat rendeztek a kommunista tanácsrendszer ellen. A mozgalmukkal lehetetlen helyzetbe hozták a tanácselnököt. Nem vették észre, ami be is következett, hogy fellépésük árnyéka előrevetül. Rendszerváltozás után, most már hatalmon belül a patthelyzetet megörökölték.   Szembekerültek azzal, hogy magánterületen építeni lehet, sőt kell, különösképpen, ha a választott önkormányzat a fejlesztésekhez megfelelő pénzeszközökhöz akar jutni. A hatóságokkal folytatott küzdelmeim során belekeveredtünk gyanútlanul a politikai életbe, s kezdtem érezni, hogy az építész, a városrendező tovább semleges nem maradhat, bele kell avatkozni a politikába. A politika szó tulajdonképpen közel is áll a városhoz, hiszen a görög polisz várost jelent. A város építése így valóban politika.

Több cikket jelentettem meg az írott médiában. A Valóság c. lap hasábjain jelent meg esszém „Építsünk műemléket” címmel. Ebben kárhoztattam azt a gyávaságig fajuló óvatosságot, mely miatt a ma építésze meg van fosztva attól, hogy bátran és szabadon építhessen korát is kifejező művet, egy jövőbe mutató, lehetséges műemléket.

Nem közölte le viszont ugyanez a periódikum egy másik, merészebb írásomat: „a demokrácia az építészet ellensége?!” címűt. Így felkiáltójel és kérdőjel társaságában. Ebben az új jelenséget, a köz beleszólási jogát taglaltam. Rámutattam a demokrácia gyengeségeire, kétségekre. Mottónak Paulhans Peters műtörténészírót választottam, aki azt mondja: „ha az állandósult változás demokráciája a mindig változó többség által meghatározó, úgy a demokrácia épülete nem a statikus templom, hanem sokkal inkább a sátor, mely az állandó változást lehetővé teszi. A demokrácia jelek nélküli.”

Az átalakulás korára jellemző módon a főszerkesztő elvtárs úr megbélyegzett, enyhén bolsevik szemléletűnek titulált. A cikket aztán a Város és vidéke c. lap leközölte. Amikor az MDF színeiben egyik főpolgármester-jelölt lettem, a politikai ellenzék csúsztatások bedobásával félremagyarázta a demokrácia és építészet összefüggéseiről vallott nézeteimet.

Ez a főpolgármesterségre való vállalkozás volt életem legnagyobb merészsége. Az 1990. év őszére kiírt önkormányzati választásokra a budapesti I-XII. kerületi MDF szervezet javasolt jelöltségre. Vállalván a jelöltséget, a főpolgármesterségi tisztséget szolgálatnak tekintvén, elkészítettem egy rövid programot, melynek mottóját a rómaiaktól vettem át, kissé módosított formában ugyan: „építeni pedig kell!” Meghirdettem egy vállalkozásbarát várospolitikát azzal, hogy tudomásul kell venni, egy város is úgy üzemel, mint egy családi háztartás, a pénzt a háztartás viteléhez meg kell szerezni. A város egyébként is azért van, hogy építsünk benne, s lakói ennek hasznából részesedjenek.

Budapest fejlesztését lassítandónak, ha nem megállítandónak véltem, mivel már így is jókora vízfej az ország testén, természetellenes képződmény. Budapestet bűnös módon túlfejlesztették, a körgyűrűs-sugaras városfejlesztés elérte a határait. Ennek a városépítési mintának köszönhető, hogy Budapestnek egyetlen, túlzsúfolt központja van. Alapvető cél lenne egy többközpontúság koncepciójának letétele, a Duna linearitásának kihasználása, s újabb városközpont akár északon, akár délen történő kijelölése.

(Mindezek a 2000. évre beérettek, a város szerves fejlődése automatikusan gyógyul: százezrek menekülnek ki az egyre lakhatatlanabbá váló városból. A város súlyos betegsége, a többközpontúság, az Expo telkek és az új Nemzeti Színház vonzáskörzetébe kerülő új városrész remélhetően a Duna mentén Budapest fejlődését dél felé terjeszti.)

Csatlakoztam Kévés György építész barátom köréhez Budapest fejlesztése érdekében. Így írtam 2010-ben: „…a város fejlesztésénél, vagy akár területfejlesztéseinknél nem a fanyalgásnak van helye, hanem az építés a fejlesztés feletti örömnek. Minket, építészeket arra képeztek ki, hogy ne keresztbe feküdjünk az építés szándékának, hanem hogy szolgálatunkkal segítsük a mindenkori társadalmat. Az építés örömével.”

A város fejlesztésének jó eszközének bizonyult a Világkiállítás, mely alkalmat a várospolitikának mindenképpen meg illik ragadni, s húzóerejét a városépítés új koncepciójának érdekében hasznosítani kell. A világkiállítás helye a Duna közelsége és a fejlesztés iránya által megszabott északi, illetve déli terület.

A világkiállítás helyszínének meghatározása során – mint a Magyar Építőművészek Szövetsége akkori alelnöke - birokra kellett kelnem az állami lobbistákkal. A helyszín kiválasztásában, majd egy kapcsolatos tervpályázat lebonyolításában némi szerepem volt. Az MDF főpolgármester- jelöltséget a párt valóban demokratikusan építette fel. Az elnökök tanácsa meghallgatásom során nem engem választott, ezzel politikai szerepem itt véget ért. Lehet, hogy programom, lehet, hogy személyiségem nem felelt meg elvárásaiknak. Meg kell gondolni, hogy akkor a kerületekben nyerni inkább azzal a szlogennel lehetett, hogy „megvédem a várost az építészek ellen.” Én elsősorban pedig azért mégiscsak építésznek vallottam magamat.

A zsúfoltság miatt ilyen szemléletnek vannak gyökerei. Minden új építés az amúgyis telített forgalmat ellehetetlenítheti, sőt megbéníthatja. Ilyenkor tudom csodálni New Yorkot, ahol egy négyzetméterre a budapestinél több százszoros terhelés esik pl. irodafelületből, mégsem lehet a közlekedés elviselhetetlenségéről beszélni. Köztudott, hogy a budapesti belvárosi telekárak súrolják, de legalábbis elérik a manhattanit. A beépítés ugyanakkor erősen limitált, a magasság előírt. Ennek a következtében lanyhult a kereslet ezek után a telkek iránt, az igazi telekpiac szabályozó szerepe még nem érvényesült. Talán még meg lehet védeni a várost az „elmanhattanizálódástól”. Mindazonáltal történnek próbálkozások magasházak építésére. A városvédők ellenállását nehéz áttörni. Koncepcionálisan nincsenek meghatározott helyek ilyenek építésére, rögtönzések csak növelik a beruházók bizonytalanságát. A Népstadion környékén történt magasházas beépítésnek, a Köztársaság téri japán operaházi vállalkozásnak nem sok sikere volt. Szomorú, mert a frusztrált példák száma szaporodik és ez nem igazán bátorítja a külföldi tőkét.

Visszatérve sikertelen főpolgármesterségemre, ma mar felszabadultan mondhatom, jobban érzem magam, mint Demszky úr. Nyilvánvaló, hogy az átmenet korában sem kormánynak, sem önkormányzatnak lenni nem népszerű, hallatlan idegeket rongáló feladat!

Az EXPO ügyében baráti társaságommal - elsősorban Virágh Lajos mérnökkel - tovább folytattam a küzdelmet. Amikor az első szabadon választott kormány ellenzéke Expo-ellenes álláspontot alakított ki, éreztük, valami olyan megoldást kell biztosítani az Expo mellett kardoskodó kormánynak, mely lehetővé teszi a fővárosi önkormányzattól való függetlenedést. Egy Budapest határain kívüli megoldást ajánlottunk. Ezzel számos előnyre is szert lehetett volna tenni. Többek között elkerülhető lett volna Budapest érintett területeinek feldúlása, az építés ideje alatt a lakosság idegrendszerének megviselése, ami nem kis elhanyagolandó szempont. De egyéb előnyök közé volt sorolható a tulajdonviszonyok rendezettsége, a terület esztétikai értéke, s nem utolsósorban a városfejlődés kitörési irányának biztosítása. Nem elhanyagolható lett volna a lakásügy megnyugtató rendezése.

A jó várospolitika punctum saliense a lakáskérdés nyugvópontról való kimozdítása is, a lakásmobilitás biztosítása. A „gulyáskommunizmus” egyik „áldása” volt a többletjövedelmek befektetésének szinte egyetlen lehetősége, a telekvásárlások és nyaralók építése. Részvények vásárlása s egyéb befektetések hiányában pazarló pénzmentésre kényszerült mindenki, aki pénzfeleslegre tett szert. Ezt tovább rontotta a hibás lakáspolitika. A lakótelepi minimál lakásba bekényszerített városlakó a szocialista falanszterben vágyai kielégítésére a zöldterületek felé fordult. Státusszimbólum ereje hatott a kevésbé tehetős rétegek irányában is, csak korlátozott telekméretekkel és beépítési lehetőséggel. Az eredmény egyfelől nagyméretű családi nyaralók építése, másfelől az ország tájainak engedély nélküli házacskákkal való teleszemetelése lett. Míg a lakosság nagy része a lakótelepek szűk tereiben szorongott, ugyanazok 100-200 négyzetméteres nyaralókat építettek, és miközben kisméretű államilag támogatott lakások tömegesen épültek, az építőanyag nagy része olyan házakba épült, melyek - bár nagyságuk, szerkezetük erre alkalmassá tett - mindössze néhány hétig voltak használhatók.

Akkoriban mindig ajánlottam egy sétát a Dunakanyarba. A Kalászi tavaktól 10 perc autózásnyi távolságra a Leányfalu feletti pilisi erdők alján vagyunk. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb villák, csodálatosan szép, ápolt kertek. Nyugaton így élnek a milliomosok, meg a menedzserek. Itt nálunk kispolgárok jönnek levegőzni ide az év két-három hetére. Az ólommal szennyezett levegőjű városból menekülnek ki, ahelyett, hogy itt laknának. Majd a rövid nyaralás után visszaköltöznek szűkös lakásaikba - hatalmas pazarlásnak tűnő jelenség jelent meg a magyar valóságban.

Feltettem a kérdést, vajon miért nem laknak az emberek itt? Mi kényszeríti őket vissza a mérgezett levegőjű városba? Hogy szorongjanak több ezredmagukkal az utcán, a buszban, az irodában, a lakásban? Pedig ebben rejtőzik a lakáskérdés megoldásának a kulcsa: ide kell jönni lakni! Ehhez azonban itt infrastruktúrát kell fejleszteni. Kell a víz és csatorna, telekommunikáció és a jó közlekedés. Ha mindez megvan, kihúzható a hordó dugója, megindulhat a lakások mobilitása és az ingatlanpiac.

A mi budakalászi EXPO tervünk lényeges eleme, az újrahasznosítás koncepciója ez lett volna! (Azóta nem is folyt le sok víz a Dunán. 2000-ben már véres valóság a Budapestről való exodus, magam is az agglomeráció lakója vagyok. A folyamat azonban előre látható volt, érdemes lett volna mederbe terelni. Ma több millió ember lakik ezeken a területeken, sőt - ami nem volt előre látható -  megszaporodtak az ipari és kereskedelmi beruházások, s ma az infrastruktúra befejezettsége után szembekerültünk a közlekedés megoldatlanságának kérdéseivel.)

Bimbózó demokráciánk 1990 októberében szabadon választott kormányunkat első nagyobb  veszélyhelyzet elé állította. A vészjelenséget a történelem taxis-blokádnak keresztelte el. Lényegében sikertelen ellenzéki kísérlet volt a kormány megbuktatására. Az időzítés azonban jó volt, a tél elé néző reménytelenség érzése, a benzináremelés indítéka, a súlyosan beteg  miniszterelnök kórházi kezelése, jó alkalmat szolgáltatott országos méretű polgári elégedetlenségre, s a média által keltett botrányra.

Amikor a kora délutáni órákban a munkahelyemről hazafelé tartottam, a Déli pályaudvarnál leblokkolt utakkal találkoztam. A taxisok keresztben álló autóikkal megállították a forgalmat, gyaloglásra kényszeríttették a dolguk után menőket. Az úton és az utcákon egymással veszekedők uralták a helyzetet. Volt valami forradalmi hangulata az egésznek. A szándék tisztességtelensége azonnal megnyilvánult, mert láttam, hogy még a szirénázó mentőautót sem hajlandóak átengedni. Egymással szemben álló csoportok alakultak ki. Legalábbis annyian szidták a taxisokat, mint védték őket. Az egyik útsávon fehér Mercedes taxi álldogált, vezetője megéhezhetett, nercbundás felesége sült csirkét tálalt. Felháborodtam, vajon ezek az emberek tudják-e, mit tesznek? A lázító röplapok szövege nyilvánvalóvá tette a politika sanda szándékát.

Idézek az SZDSZ röpiratából: „az országnak haladéktalanul felkészült, a lakosság bizalmát megszerezni képes kormányra van szüksége.” Vajon tudják-e ezek az emberek, hogy nincs joguk, alkotmányos alapjuk arra, hogy a nemzetgazdasági vérkeringését, a civil- és beteg szállításokat,  megakadályozzák akár egy percre is?

Hazamentem, s hallgattam a rádióból ömlő, nem kifejezetten a megoldást célzó kommentárokat. A köztársasági elnök (maga is SZDSZ-es) szimpátiájáról biztosította az engedetlenkedőket, s a kormány pedig bizonytalankodott. Leültem az asztalomhoz, s mintegy felindulásom levezetésére megírtam véleményemet. Benne mindazzal a keserűséggel, amelyet pár napja a Műegyetemen éltünk meg, az ifjúságnak szent ügyünkkel kapcsolatos részvétlenségét. ’56. október 23-a évfordulója volt.

Így állt össze felhívásom. A rádióból értesülvén arról, hogy délután népgyűlés készül a parlament előtt, elrohantam oda azzal a szándékkel, hogy felolvasom írásművemet. Ekkor találkoztam össze Csoóri Sándorral, aki ajánlotta, hogy keres nyomdát kiadásához.

Másnap, vasárnap kora reggel hallgattam kedvelt műsoromat, a Vasárnapi Újságot, a taxisblokádról volt szó. Éreztem, itt az alkalom, hogy felhívásom nyilvánosságra kerüljön. Felvettem a telefont, megkíséreltem kapcsolatba lépni Király Edittel, a Vasárnapi Újság helyettes szerkesztőjével. Azon frissiben beolvastam szövegemet. Pár perc múltán meghallottam saját hangomat a rádióban. Tiltakozásomat kinyomtatva a délutáni parlamenti tüntetésen terjesztették.

A Mozgó Világ a blokád utáni hónapokban így írt a rádióban elhangozottakról: „Jelentkezett egy bizonyos építész. Gondolkoztam rajta, hogy mit kezdjek egy ilyen sarkos megfogalmazással. Mit tegyek abban az esetben, hogyha ráadásul meg egyet is értek vele?! Elfogult vagyok, mert ez a pali (sic!) úgy beszélt, mintha én beszéltem volna. Szabad-e nekem ilyenkor közölnöm egy véleményt? … Elmondta Callmeyer Ferenc építész a véleményét. Örülök neki, hogy elmondta… (Győri Béla)

Ugyanígy örült az a 99 honfitársam, aki véleményét levélben, táviratilag vagy telefonon közölte. Három telefonálóm mindazonáltal - nyilvánvalóan a taxis fazonok közül - megöletésemet, felnégyelésemet helyezte kilátásba. Nem is olyan rossz arány! Ekkor átéreztem, minden közéleti szereplő nehéz helyzetét, amennyiben nyilvános telefonnal rendelkezik. Hány kellemetlen telefont, fenyegetést kaphatnak a politikai élet résztvevői? Az egyetértő hangokat milyen jó elkönyvelni, miképp fokozza a sikerélményt egy-egy dicsérő szó, s a kemény, erőszakos fröcsögés - legyen még kevés is- milyen félelmeket képes gerjeszteni a közösségért szerepet vállalók lelkébe.

Ma mar távol az akkori eseményektől, a történelem nekem szolgáltatott igazat. Felhívta a figyelmet arra, hogy létezik egy politikától független erő, amelyet a média jó vagy rossz irányban manipulálni képes. Vajon mi lehet a média erkölcsi kötelessége, a törvényességet, az alkotmányosságot szolgálni, vagy a napi politikát? Az engedetlenség jogellenes és értelmetlen volt. Egy hónap múltán a benzin árakat - egyeztetetten bár - felemelték. (És az óta hányszor még…)

A jog és az igazság iránti érzékemet a miniszterelnök úr, Antall József honorálta a legszebben.

Lássuk azonban az előzményeket. A 1992-es esztendő elejét - barátom meghívására - sí szabadságon az Egyesült Államokban töltöttem. Itt kaptam meg az értesítést arról, hogy az MDF Országos Választmányába delegáltak.

Ekkor kezdődött politikai szerepvállalásom érdekes szakasza, melynek hittel és lelkesedéssel néztem elébe. Megismerkedtem a kormányzat és ellenzék fontosabb szereplőivel, s beláttam a kormányzás keserves pillanataiba. Hozzászólásaim és észrevételeim következtében a Választmány delegált az ú.n. hatpárti egyeztetésbe Antall József, Meggyaszay László és Szabó Iván mellett. A hatpárti egyeztetés a FIDESZ-es Orbán Viktor találmánya volt, célja a parlamenti döntések felgyorsítása lett volna. A szándék tisztessége mellett nem volt nehéz bizonyos sandaságot sem felfedezni. Már az ügyrend elhúzódó tárgyalásai során kiderült az MDF-kormány elleni irányultság. Az ügyrend sarkalatos eleme volt a pártoknak a pártelnök aláírásával való beleegyezés biztosítása. Ez éppen a kormánypárt részéről volt elfogadhatatlan, a miniszterelnök, egyben pártelnök nem vállalhatott ilyen kötelezettséget. Ezen az ügyrenden aztán meg is bukott a hatpárti kezdeményezés, azt hiszem mindenki nagy örömére.

Arra azonban kiváló alkalom volt, hogy meggyőződjek arról, Antall József mennyire respektálta fiatal ellenfelét, a későbbi magyar miniszterelnököt, Orbán Viktort. Nem álltam messze akkor attól, hogy egyre többet ne hangoztassam nyilvánosság előtt, hogy Magyarország leendő miniszterelnökével állunk szemközt.

Politikai epizódszerepeim mellett igyekeztem építésznek megmaradni. Kezdtem érezni azonban saját bőrömön, hogy felemelt sisakrostéllyal     mindenkor jól felismerhetően jobboldali elkötelezett maradok, míg a szembenálló ellenlábasok sisakrostélyai mögött az elkötelezettségük felismerhetetlen maradt. Ez egy olyan szakma művelésében, mint az építészet, nem kifejezetten előny. Furcsa ezt mondani, akkor, amikor az ember a legnagyobb párt, sőt kormányzó párt tagja. De az igazi osztályharc csak most kezdődött el, a politikai lövészárok-háború a szakmák oldalára is átvonult. Tudtam, a pergőtűzből szakmailag megerősödve kell kikerülni.

Az akkori történéseknek legidegesítőbb jelensége volt, hogy a régi rendszer hívei gazdasági pozíciókban megmaradtak, és ha nem is ártottak, de sokunkat rendkívül irritáltak. A magyarországi rendszerváltozás egyik legnagyobb kérdése mai napig ez, s ebben a kormányzatok liberális toleranciája sokak szemében gyengeségnek tűnik.

Úgy döntöttem ekkoriban, hogy visszavonulok az aktív politizálásból, s folytatom a szakmámat. 1989-ben megalapítottam egyszemélyes irodámat, akkor a leghatékonyabb építészirodai formát választva. Negyven éven keresztül vágytam, s most önálló építész lettem. Sajnos ebben a gazdasági depresszióban nem volt egyszerű dolog egy új irodát kezdeni. Az iroda nehezen indult. A szabadpiacon megjelenő hiénák, a sok megelőlegezett, de be nem jövő munka, olykor a megrendelő fizetésképtelensége s nem kis mértékben az eluralkodó etikátlanságok nagy mértékben akadályozták a gördülékeny munkavállalást. Úgy véltem, hogy egyszerre valamiképpen több lábon is meg kellene fogódzkodni, ezért megalapítottuk családi vállalkozásban a Heraldic Stúdiót. Ebben címereket kezdtünk tervezni és kivitelezni. A címer-igény a rendszerváltozás velejárója volt, sok szép szent koronás címert gyártottunk le és adtunk el. Ez a tevékenységünk busás hasznot nem eredményezett, de megalapítottunk egy családi kalákát, mely egymás segítségével az építésziroda ügyvitelében is nagy segítség lett.

A 90-es évek a magyar címerek tervezésében új fellendülést kínáltak. A rendszerváltozást megelőzően a címerkészítés szovjet befolyás alatt állt. Köztudott, hogy a Szovjetunióban a heraldika sohasem hanyatlott le, doktrínersége jelentős keleti hatást gyakorolt a hatalmi gyűrűjébe kényszerített államokra. Jellemzője volt az Európában soha nem alkalmazott kerek pajzsforma, a munka szimbólumainak, például a fogaskeréknek, a kalapácsnak, a búzakalásznak túlzott és sematikus alkalmazása. Torzult a könnyű felismerhetőség alapelve is. A címerképben naturális elemek, olykor tájképek jelentek meg. A félreismerést az a korábbi zavar is fokozta, hogy Európában a címerpajzs már a barokk korban túlterhelődött epikus elemekkel, és naturális képekkel. A levágott török fejek, templomok, várak és kastélyok naturális képei, a címerosztások sokaságának elszaporodása miatt Magyarország címerképei mind máig a túlzottan naturális, beszélő címerek felé terelik a lelkes és jóindulatú megrendelőket. Feledésbe merült az, hogy a címerkép jól leolvasható, felismerhető és a helyekre jellemző legyen. Új sematizmusnak tulajdonítható, hogy a helyiségeink címereinek nagy részében megjelentek a konzervatív termelő eszközök, az eke, az ekevas, az ekesarablya, a kacorkés és a szőlőfürt. Sok címer rajza annyira bonyolult, hogy egy iskolás gyerek is csak nehezen tudja fejből lerajzolni. A jó címer könnyen felismerhető, leírható, s le is rajzolható.

Mindazonáltal dicséretes, hogy ma már alig van olyan község, amelyik ne rendelkeznék egy-egy szép címerrel. A címer így válik a megkülönböztethetőség, és közösség az összetartozása eszközévé. Remélhető, hogy az a kevés helység, ahol a polgárok még nem alkották meg címerüket, felismeri az elmondottakat, s címeralkotásában követi az ősi heraldika szabályait. Címereim zömét ajándékként nyújtottam a falvak közösségének, ezzel igyekeztem kikapcsolni a megvesztegethetőség legkisebb gyanúját is.

Azóta kedves sikeremnek könyvelhetem el, hogy a Magyar Honvédség is megrendelőim közé tartozik. Vezetői helyet adtak törekvéseimnek, hogy a NATO világban sajátságos nemzeti motívumaink felhasználásával kell a honvédség szimbólum-tárát megalkotni. Büszkeségem a Honvédvezérkar komplikált nevű utódjának szép, Árpád-kori jelzésrendszert alkalmazó karjelvénye. Nagy öröm volt számunkra Fekete György és Sunyovszky Szilvia szép képeskönyve is a szent korona ezer arcáról. Bemutatott címereink fáradozásunk elismerései, s lelkesedéssel folytatjuk amatőr heraldikus tevékenységünket.

Mint említettem, a terület- és városrendezés politikai feladat. Igaz, nem napi politika kérdése, miképp fog élni egy nép, egy nemzet hosszabb távon. Politikai cél viszont, miképpen tudjuk épített örökségünket és vele együtt hagyományainkat megmenteni. Településképeink pusztulóban vannak, ami pusztul, nemcsak családi, de kultúrtörténeti érték, amiből az országban amúgyis kevés van: a műemlék. Ami mar nemcsak a településé, de mindenkié.

A magyar vidék rendezőjének keserves feladat jut. Nemcsak egy sor nyomasztó jelenséggel kell megküzdeni, de a civilizálatlansággal, a kultúrálatlansággal is fel kell venni az sokszor egyenlőtlen küzdelmet. A proletársorsra lezüllesztett polgárt kell öntudatra ébreszteni. Remélhető, hogy a gazdaság kényszerpályája az önállóságról le szoktatott polgárokat ismét gondolkodásra fogja kényszeríteni. Vannak biztató jelek. Megjelennek a kapitalizálódás első jelei. Felütik fejüket a kis üzletek, bodegák, árusító helyek. Nem jutott el meg a tudatig, mit jelent a házak földszintjén megjelenő üzlet, a magyar kisvárost a földszintességből emeletessé formáló erő. A jó irányba való terelést a városrendező kell, hogy adja, a városrendezés szándékai egybe kell, hogy essenek a gazdasági ésszerűséggel, valamint a polgárok tényleges érdekeivel. Pont erre az ésszerűségre visszaszokni lesz a legnehezebb.

Sajnos 2001-ben már megállapítható lett, hogy a fentiekben elmondottak a globalizálódó Európában már nem igen járható utat jelentenek. Például a kiskereskedelemmel szembeni hibás  szakmapolitika annak gyors elsorvadását eredményezi. Ezzel megszűnik az erő, mely a középkortól kezdve a város, a település hajtó rugója volt. A települést a nagy bevásárlóközpontok, az amerikai típusú „mallok” szét fogják dúlni, s város helyett a városszéli ipari-kereskedelmi központok gyalogos polgártársainknak választ nem fognak adni. A településeinkben autós és gyalogos szét fog válni. Ez a hagyományos település megszűnését jelentheti.

A magyar városképből a másik városformáló erő, a piac is elveszett. A szocializmus a magántevékenységet üldözte, vagy nem támogatta. A piac száműzetett a városainkból, helyét vagy parkosították, vagy „emlékművesítették”. A szerepet vesztett tereket nem használja senki. Puszta dekorációvá vált. Jóindulatúan kezelve a kérdést, olyan, mint a férfiruhához tartozó nyakkendő. Nincs szerepe, de öltöztet. A parkok, terek nehezen fenntarthatók, s az emlékművek is lassan a süllyesztőbe kerülnek. Most vákuum áll be. Ennek kihasználása, a piac rangjának visszaadásával városfejlesztésünk szép célja lehet.

Míg nálunk a piac eltűnt, Nyugaton ott maradt eredeti helyén, fotogén környezetet nyújtva az idegenforgalomnak. A Dóm, a Városháza létét és méltóságát ott nem veszélyeztetik. Sajnos honfitársaink zöme külföldre utazván nem ilyen tapasztalatokkal tér meg. A Gorenje hűtőszekrény vagy a bőrkabát elérése utazásaik célja. Szerencsére az önkormányzatokba egyre több értelmiségi kerül, egy részük nyitott szemmel járt is már nyugaton. Rájuk számítanunk kell. Amíg e honban nincsenek kézzel fogható jó példák, nincs is, ami terjedjen.

Talán ezen a ponton értem el egy izgató kérdéshez. A nyugati kapcsolatok sok szempontból a nyugaton élő honfitársainkhoz fűződő viszonyunk fejlesztését is jelentik. Az emigráció fogalmának megszűnése a magyarnak magyarhoz való viszonyát új megvilágításba kell, hogy helyezze. Tudom, sokan érkeznek ma a Kárpát-medencébe, s nem kevesen fordulnak csalódottan vissza. Sokan úgy vélik, hogy a haza nem számít szaktudásukra, nyugaton eltöltött éveik tapasztalataira. Sokan úgy hiszik, ellenséges magatartás nyilvánul meg velük szemben. Valóban vannak olyan hangok idehaza, ami szerint miközben mi megalázottan nyögtük a kommunista igát, addig az ezt nem vállalók anyagilag is gyarapodtak, s most részvételüket követelik életünkben.

Nyugatról szemlélve pedig lehetnek olyan hangok is, hogy azok, akik lefeküdtek a hatalomnak, vagy megalkudtak vele, árulói az igaz ügynek. Semminemű egymásra acsarkodás azonban nem vezet sehová. Értelmetlen és haszontalan. Az igazság az, hogy a kormánynak számos nyugaton élő magyar szakember ad tanácsot. Nyilvánvalóan ismeretségek működnek, s akik ezekkel nem rendelkeznek, ügy érzik, kimaradtak az országépítésből.

Véleményem szerint mindenki számára, aki segíteni akar, van tennivaló. Szemem előtt áll példaként az a ravasz masaryk-i stratégia, amely kivívta huzamos emigrációs aknamunkával Trianoni tragédiánkat és maguk számára a Csehszlovák Köztársaság létrejöttét. Nekünk ilyen ügyes, a nyugati lelkekben „aknamunkát” végző honfitársakra van szükségünk.

Távolból tanácsot adni természetesen könnyű. A mostani bonyolult nemzetközi helyzetben sohasem lehet tudni, mikor követ el az ember megbocsáthatatlan vétket. Amikor Horvátországban elindult a pokol, s a szerbek falurombolása a magyarlakta vidékeket is elérte, mozgalmat kezdeményeztünk Csete György, Fekete György és Makovecz Imre építész kollégákkal. Az „Otthont Horvátországban” címre hallgató összefogással segíteni kívántunk a rommá lett otthonok helyreállításában, biztosítani akartuk a magyar részvételt a háború utáni helyreállításban. A kezdeményezésnek mindössze gesztus értéke maradt, hiszen a háborút befejezni mindezideig nem sikerült.(1962!) Elkövettünk viszont egy nagy hibát. Nem kérdeztük meg a legilletékesebbeket, a horvátokat, vajon igénylik-e segítségünket? Talán emlékszünk, hogy milyen készséggel és azonnal effektív segítséget nyújtottunk a romániai forradalom idején, s tudjuk, mi lett érte a hála. Nemcsak a mi kezdeményezésünk járt így. Megindult ugyanis a Kereszténydemokrata Néppárt részéről az „Építészek Eszékért” című mozgalom is. Még ki sem bontakozott, de máris százas nagyságrendű társasággá alakult a szervezet. Az eszéki város vezetésével tartott értekezletükön tettem fel végre a kérdést magának a város polgármesterének, vajon kell-e mindaz az nekik, amit mi felkínálunk? A realitás talaján álló horvát polgármester kijelentette, hogy mindösszesen további türelmet kérnek a menekültjeik befogadásában, építészeik nekik is vannak. Engem az eset az öreg nénit az útkereszteződésben mindenáron átsegíteni szándékozó cserkészre emlékeztetett.

Megrázó volt viszont ezen az értekezleten Kórogy fiatal magyar polgármestere. Elmondta, hogy az eszéki kezdeményezést követően náluk tíz magyart lemészároltak, s fejükhöz odatűzték a budapesti lap híradását Építészek Eszékért mozgalomról. Mintegy harminc év küzdelme, egy sor előadás a Kárpát-medence területén, s sikerült megfogalmaznom a Kárpát Haza elképzelésemet. E vetítettképes előadás azóta is szerepel az ú.n. blogomon, bárki megszemlélheti, használhatja.

Mi a Kárpát Haza?

Nézem az űrből Európát (az internet segítségével ez ma igen egyszerű!). Gyönyörűen rajzolódik ki a Kárpátok karéja, benne a Kárpát-medence.  Innen 3-4 kilométer magasságból a föld felszínét nem keresztezik politikai országhatárok, s merem remélni, hogy a valóságban is spiritualizálódtak (vagy fognak).

Itt élek én sokadmagammal egy medencében, ahová a közös múlt mindannyinkat, magyar, horvátot, szlovákot, transzilvániaiakat, és még jó néhány etnikumot ezer éve összeköt. A földrajzi, Isten megalkotta keretben itt élünk mi, ez a hazánk. Kárpát Hazának nevezem e természetes tájat, az új általunk is megteremtendő Európának jellegzetes észét, s felejteni szeretném a gondokat, melyek talán a tizenkilencedik század óta szerencsétlenül terhelnek.

Itt élünk tehát ezer év óta, ahol a keletről beáramló magyar törzsek országot alapítottak. Országot nemcsak maguknak, hanem a már itt élőknek és a később érkezőknek is. Miként egy szlovák nyelvű gimnáziumi tankönyv írja: „895-ben megjelentek a magyarok, és ahol több ezer éven keresztül nem sikerült a legkülönbözőbb népeknek (szarmatáknak, gepidáknak, gótoknak morváknak stb.) birodalmat  alapítaniok, megteremtették az azóta is élő ezer éves országot.”

Ide, ebbe a Kárpát Hazába születtem számos honfitársammal, szlovákokkal, németekkel, horvátokkal, transzilvániakkal, hogy részese legyek a sorsuknak. Ebbe a közös létbe, ahol nemzeti etnikumhoz tartozásról neveink tanúskodnak, hasított bele a francia forradalom nemzeti öntudatot feltámasztó nacionalizmusa s vezetett 20. század mindannyiinkat sértő Versailles- (trianoni) szerződéséhez és annak következményeihez.

Eszemet már tudó gyerekként szüleim, nagyszüleim és rokonaim elbeszéléséből sötét árnyékként emlékszem Trianonra. Sok Kárpát hazai család éveket töltött 1920 után vagonokban, szülőföldjéről elüldözve, a megcsonkolt föld szűkebb határai között. Tanáraim, akiknek nagy része a felvidéki cipszer földről menekült, sokat meséltek az összetartó erőről, mely bennük is, szászokban a szülőföld iránti ragaszkodást kinevelte.

Temérdek időnek kellett aztán eltelnie, míg érettségünk, eszünk és történelmi ismereteink megmagyarázhatatlan világtörténelmi kérdéseket tálalt elénk. Be kellett következnie annak, amire a logika, az ésszerűség évtizedekig adós maradt felelettel: melyik a nemzetközi közjognak a tovább már nem osztható egysége, a nép, milyen önálló államiságra jogosult? Sokszor gondolkodtam a hegyi törököknek nevezett kurdokra, meg a katalánokra vagy a baszkokra. Folytathatnám a sort, de számomra „csehszlovák” nép, melyet Masaryk Tamás, Wilson amerikai elnök barátja talált ki, éppoly megmagyarázhatatlan volt Ma már tudjuk: cseh és szlovák nép létezik, s a mesterségesen összetákolt Jugoszlávia ismét népelemeire oszlott.

Tudtam és azóta is vallom, hogy a haza, mely minket is befogadott, ezer éven keresztül engedelmeskedett a szentistváni igazságnak: „mert az egynyelvű és szokású ország gyenge és esendő”. Így élt békésen ezer esztendőn keresztül sokféle nép, itt a Kárpát Hazában.

Családilag mélységesen érintett lévén országrészeink elszakadása okozta kérdésekben már régóta csak a Kárpát hazai megbékélésben hiszek.  Hiszek abban, hogy az ezeréves közös múlt, a történelem a Kárpátok gyűrűjében sorsközösséget alakított ki. Szokásaink közösek. Népdalaink, építészetünk a közös múlt emlékét őrzik. Költőink (Zrínyi, Petőfi, Országh-Hviezdoslav) egymástól tanultak, több az összekötő, mint szétválasztó elem. Természetesen az együttlét hibátlan sohasem volt. Mint ahogy még egy családban sem élnek az emberek felhőtlen nyugalomban.

Nemrég együtt jártuk Révkomárom utcáit, tereit. Jólesően vettük észre, hogy itt ma a múlt kitörülhetetlenül van jelen, van Klapka tér és Jókai emlékmű. Bejártuk a legutóbbi városépítészeti eredményeket, a Selye János Egyetem udvarát, s az Európa Udvart. Tervezete Litomericzky Nándor magyar és Peter Varga szlovák építész! Átmentünk a Vatikánt szimbolizáló toronyépület kapuzatán melyet égy méteres szentkorona díszíti. Csakúgy, mint a pozsonyi dóm tornyát Máris Terézia óta aranyozott változatban. Tudjuk, Pozsonyban a június a koronázás hónapja, amikor István király koronájának replikájával eljátszzák a koronázási ceremóniát. A Szent Korona az övék is - ezer év óta.

Gyűjtöm a Szent Istvánról készült oltárképeket. Szerte a Kárpát Hazában ott vannak a szent királyt megörökítő képek, melyeken a koronában szimbolizált országot felajánlja a Boldogasszonynak. Telkin 1805-tól a németek pénzén épült templomban, vagy Pusztinán, a gyimesi csángók szép templomában.

Bátran mondhatom: ez a Korona tartotta össze és tartja ma is ezt a Kárpát Hazát!

Gondjaink itt a földrajzi egységben közösek, csak ezzel az összetartozás érzésével léphetünk át a Haza, a közös Haza újabb évezredébe.

Dr. v. Callmeyer Ferenc

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »