Macalik Arnold az idei Magyar Építőművészetért díj kitüntetettje

Három hete a Mossfern építészműhely vertikális tagolású belső terét csaknem félszáz műegyetemi építészhallgató, és a Középülettervezési Tanszék néhány oktatója népesítette be. Túl voltunk már azon a két, élményekben sűrű napon, amelynek során Kolozsvárt jártuk keresztül kasul, ismertük meg történeti rétegeit, remélve, hogy az őszi tervezési kurzushoz kellő hátországot, töltekezést jelent majd mindez. A záróalkalom tehát az építészirodában volt, a lépcsőn, a galérián, a különböző szinteken mindenhol építészek és leendő építészek voltak – az építészek által saját maguknak tervezett különleges műteremházban.
Mossfern annyit tesz, mint "moha és páfrány". Egyszer majd doktori dolgozat szülessen az építészirodák elnevezéseiből, annyira jellemzőek. Esetükben talán kifejezi az építészetfelfogásnak azt a természetességét, amely nem feltűnni, nem deklarálni, nem építészeten kívülit építészetté emelni akar, hanem az élő kultúrától (úgyis mint erdőtől) elválaszthatatlan, nem magaslati (úgyis mint haza), de élő, testközeli, minket körülvevő aljnövényzete ünnepi- és hétköznapjainknak (úgyis mint építészet). Rejtőzködő is, amit és ahogy művelnek: a Mossfern irodának például nyilvánvaló okokból nincs – sokunk bánatára – honlapja. Amit tesznek, azt nem a nyilvánosság előtt aprópénzre váltható, ideigvaló láthatóságért, hírnévért, hanem mindig az adott helyre, helyzetre ráfordulva, arra összpontosítva művelnek. Hírük is így, a személyes megtapasztalást követve, szájról szájra terjed.
És akkor célszerű innen szemlélni a munkákat, legalábbis közülük néhányat, amelyeknek mintha közös tulajdonsága lenne mindaz, amiről a moha és páfrány csendes, hűs, természetes és fesztelen, nem feltűnő, mégis zsigeri jelenléte szól a természetben.
A ma ünnepeltet különös módon ismertem meg: előbb nem őt, hanem egyik fontos épületét. Egy nyári kiránduláson a madéfalvi Siculicidium-kápolnát autóvezetés közben megpillantva hirtelen fékeznem kellett, majd visszafordultam, hogy aztán egyedül lehessek pár percre ebben különleges erejű, a felszabadultságában, fesztelenségében is ünnepi építészet nagyerejű terében.
Mindenkinek ajánlom, hogy a jövő évben látogasson el Kolozsvárra, hogy végighaladhasson a Farkas utca történetileg talán a városnak legsűrűbb téralakulatán, hogy elérve a középkori templomig, az ottani döngölt, tömörített földdel borított utca felületén, át a látványt dramatizáló ligeten, hallgatva a mikrokörnyezet érzékelését kiteljesítő vízcsobogást érhessen el e nagyszerű középkori emlékünkig. E nem-építészeti munkán – persze, dehogynem azon – keresztül ugyanis átélhető, hogy a köztér miképp tud jelentéssel telítődni, az építészethez hasonlatosan egyszerre intellektuális és érzéki, az épített környezettel szinte összenövő, tereket és korokat is folytonossá alakító valósággá válni.
Saját műteremükről már szóltam, e kis épület örömzenének hat messziről és tereit bejárva közelről is, részleteit megtapogatva egyaránt, amelyben anyag, fény, tériség sűrű, manifesztum-szerű, mégsem tolakódó egységben és nagy pontossággal tanúskodik a Macalik Arnold és Kiss Zoltán vezette építészműhely felfogásáról.
Az építés alatt lévő hargitai pálos kolostor pedig vertikális kerengőjével igazán különleges művet ígér, amelynek – egyelőre csak terveit és építés közbeni felvételeit nézve – nem csupán a szerzetesrend azonossága miatt juthat eszünkbe a 30-as évekbeli Weichinger Károly-féle gellérthegyi épület hegyoldalban megülő tömör, időtlen jelentésbeli sűrűsége.
S végül a több tízezer négyzetméteres kolozsvári irodaház azt bizonyítja, hogy az elkötelezettség léptékfüggetlenül jelen van ebben az építészeti magatartásban. Legalább annyira izgalmas itt látni nemzetközi műhelyek kisugárzásának nem másoló, de a hatást nem tagadó, ám helyivé, személyessé továbbíró jelenlétét, az építészt régtől foglalkoztató függönymotívum betonba öntött, sodronyokkal kifeszített kőelemekbe formált építészeti apoteózisát, mint a nagyléptékű épület téri gazdagságát és újító, műszaki perfekcionizmusát.
Eme csupán ízelítőül említett munkákat, e kiteljesedő életművet látva elgondolkodhatunk centrum és periféria idejétmúlt dichotómiáján. Vagy azon, hogy a centrumnak hitt, miként válhat szellemi értelemben könnyen perifériává. Ám e gondolatmenet csak az egyik nézőpontból borús, most inkább felemelő karakterére hívnám fel a figyelmet: örvendjünk annak, ha néha üresnek, ismétlőnek, felszínt kapargatónak, széttartónak vagy éppen megfeleléskényszertől átitatottnak, megalkuvónak látszó hazai építészetünk számára mintaként megcsillantható egy-egy olyan tiszta forrás, mint amilyen a ma ünnepelt munkásságából fakad.
Macalik Arnold – amennyire az elmúlt rövid idő alatt megismerhettem – szabad ember. Tudatosan, mégis önfeledten köt össze helyeket és korokat, egyéneket és közösségeket, helyi és tágabb érvényességű referenciákat, ás mélyre, ahol nem lehet nem így tenni, s marad könnyed, amikor arra van leginkább szükség. Hálózatban gondolkodik, kapcsolatokat épít, bővít, és segíti azokat helyben és tágabb körökben is. "Otthon pedig ott van, ahol az ember a természettől nyer kedvet és bátorságot önmagához." – fogalmazott, s mintha erről a kedvről és bátorságról is tanúskodna mindaz, amit körülötte, általa látunk.
Ahogy bármely közösséget, szervezetet, klubot, társaságot, akadémiát, egyetemi tanszéket kizárólag tagjaik, úgy a különféle díjakat is csak azok minősítik, rangját azok formálják, tekintélyét sűrítik vagy éppen hígítják, akiket kitüntettek velük. Esetünkben most elég, ha az eddigi kitüntetettek közül a teljesség igénye nélkül Batár Attila, Moravánszky Ákos vagy Magyar Péter nevét említjük, hogy a díj rangját megtartó döntést nyugtázhassuk: a 2010-ben a Magyar Építőművészek Szövetsége által alapított Magyar Építőművészetért Érem díjazottja 2022-ben, egyhangú és egyértelmű döntés alapján Macalik Arnold építész.
A 2010-es évek legelején egy esztendőt Kolozsváron is élő Szálinger Balázs költő idézte Tolnai Lajos korai realista prózaírót egy beszélgetésben, aki a korábbi század fordulóján valahogy úgy fogalmazott, hogy van, amikor valami annyira jó, hogy két országban is beszélnek róla. Ez történik most, és így van ez jól.

2022. október 3.
Szabó Levente