építészet : környezet : innováció

Megnyílt id. Janáky István kiállítása

Az Ernst Múzeumban Ferkai András nyitotta meg az építész retrospektív kiállítását, melynek kurátorai Janáky István és Janáky György.

Ferkai András, Janáky György és Janáky István
Az Ernst Múzeumban július 4-én Ferkai András nyitotta meg Id. Janáky István építész retrospektív kiállítását, melynek kurátorai Janáky István és Janáky György. A megnyitó szövege:

 


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem ez az első alkalom, hogy az Ernst múzeumban építészeti kiállítás nyílik. Hadd fejezzem ki tehát mindenekelőtt örömömet, hogy az új státuszba került múzeum folytatja ezt a hagyományt. A ma este megnyíló kiállítás és bemutatásra kerülő könyv a közelmúlt magyar építészetének egyik legkiválóbb tervezőjét állítja elénk. Ezzel a korszakkal kapcsolatban nagyok az adósságaink, annak ellenére, hogy nem csak a múzeumok, hanem a kis magángalériák is igyekeznek betölteni ezt a hiányt. A huszadik század derekán működött építészek legjobbjai közül nem volt még kiállítása többek között Lauber és Nyirinek, Wanner Jánosnak, az Olgyay-fivéreknek, Hidasi Lajosnak, Dávid Károlynak, Árkay Bertalannak, Gerlóczy Gedeonnak, és akármilyen hihetetlen, idősebb Janáky Istvánnak sem. Az adósságtörlesztés fontos állomásához érkeztünk tehát.

Janáky István ahhoz a generációhoz tartozik, melynek tagjai a harmincas években magánépítészként kezdték pályájukat, majd 1948-tól az állami tervezőirodák műtermeinek az élére kerültek. Jelentős műveket hoztak létre a háború előtt, és komoly beruházások tervezőjeként, mérvadó építésznek számítottak a háború után is. Az időszak, amit életük, pályájuk átívelt, meglehetősen változatos, eseményekben és viszontagságokban bővelkedő korszak volt. Gondoljuk meg, Janáky gyermekkorát még a Monarchiában töltötte, gimnáziumba a világháború idején járt, érettségizőként szabadcsapatot szervezett a vörösök támogatására, friss műegyetemi hallgatóként nem az iskolapadba ült be, hanem a budaörsi csatában találta magát, ahol megfutamították a magyar trón visszafoglalására érkező IV. Károlyt. Mire diplomát szerzett, beütött a világgazdasági válság, és hosszú éveken át, alkalmazottként kényszerült dolgozni egy idősebb építész irodájában. Nem sokkal saját irodájának megalakítása után kitört a második világháború, és mindössze tizenkét év magánpraxis után, önállósága feladására kényszerítette az államosítás. Ezután a Rákosi-korszak nyomasztó évei következtek, majd ’56 és a kádári konszolidáció. Az építészet előbb művészetnek számított a politika közvetlen irányítása alatt, utóbb az építőiparnak alárendelt szolgáltatás lett, melynek keretét az egyre bürokratikusabb tervezővállalatok, „tervgyárak” adták. Idősebb Janáky István életművével magam is egy ilyen „tervgyár” dolgozójaként kerültem kapcsolatba.

Úgy alakult, hogy diplomázás után volt szerencsém a Középülettervező Vállalat vári irodájába kerülnöm, ahol az idősebb kollégáktól rengeteg történetet, anekdotát hallottunk a Közti hajdani nagy mestereiről. Dévényi Tamás barátommal elhatároztuk, hogy sorra felkutatjuk és közzé teszük ezeknek az építészeknek nagyrészt feledésbe merült munkásságát. Két ilyen monografikus tanulmányunk készült el, az első Janáky Istvánról, a második Rimanóczy Gyuláról szólt. A Janáky-tanulmány éppen huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Közti házi folyóiratának, az Opeionnak ifjúsági mellékletében. Írásunk váratlanul nagy visszhangot vert: a vállalat nagyhatalmú igazgatója behivatott magához minket. Számon kérte, hogy miért nem hallgattuk meg az ő véleményét is Janákyról, hiszen – mint mondta – „történelmet csak objektíven szabad írni”. Mi nagyon óvatosan fogalmaztunk, csak annyit említettünk meg az írásban, hogy Janáky a hatvanas években egyre gyakrabban összeütközésbe került a nagyvállalat bürokráciájával. Lassan, töprengve dolgozott, gyakran lekéste a határidőket. Nem volt érzéke az ügyintézéshez, taktikázáshoz, és az újraéledt miskolci munka egyre nagyobb teher volt számára. Nem mondtuk ki, csak finoman utaltunk rá, hogy Janáky korai halálában része volt annak, hogy meghurcolták, és végül elvették tőle a miskolci egyetem tervezését. Úgy látszik, Mányoky Lászlónak rossz volt a lelkiismerete, mert indulatosan magyarázni kezdte, hogy Janáky maga okozta a vesztét. Mindent megtett az egészsége ellen: két deci feketével kezdte a napot, és estig ötven-hatvan Kossuthot elszívott. „Két végén égette a gyertyát” – ütögette az asztalt. Ez után az affér után jobbnak láttuk elhagyni a Köztit, attól tartván, hogy nem kapjuk meg a vállalat támogatását mesteriskolai felvételinkhez. Második munkahelyemen, az ÁÉTI-ben is volt dolgom Janákyval: kiváló Fő-utcai irodaépületének rekonstrukcióját terveztem, ami az akkor is menetrendszerű megszorítások miatt nem valósulhatott meg.

Ha már az időközben eltelt negyed évszázad alatt nem írtam monográfiát Janákyról, akkor most, első kiállításának megnyitása és könyvének megjelenése alkalmából illene legalább néhány gondolatot fölvetnem. Érdekes összevetésre ad módot a Ludwig-múzeumban most látható Breuer Marcell kiállítás. A két építészt mindössze egy év választja el egymástól (Janáky 1901-ben, Breuer 1902-ben született) és kevesen tudják, hogy ismerték egymást, sőt, amikor Breuer 1935-ben itthon próbált szerencsét, közösen indultak a szegedi OTI-székház pályázatán. Azután persze szétvált útjuk: Breuer Anglián keresztül Amerikába ment és ott csinált karriert, Janáky pedig itthon maradt. Építészeti munkáik erősen különböznek egymástól, ez magától értetődően következik eltérő neveltetésükből és a gyökeresen más közegből, amelyben dolgoztak. Mégis, úgy érzem, vannak közös vonásaik is.

Mindketten a modern építészet második generációjához tartoztak. A funkcionalista elveket és a modern eszköztárát készen kapták, szerepük ezért alig lehetett több, mint a formák átvétele, gazdagítása, a kemény, racionális modern humanizálása. Breuer ezt a nemzetközi színtéren bátrabban, nyitottabban művelte. Páratlan érzékkel fedezte fel azokat az eredményeket, amelyeket saját munkájában hasznosítani tudott. Nem csak építészeti téren, hanem a design, a technika, a képzőművészet és a népművészet területén is. Ezeket az elemeket többnyire nem szintetizálta egységes alkotássá, hanem ellentétek egységeként fogta fel, mint például villáinál a vaskos terméskő falakra ültetett könnyed konzolos faszerkezetet. Janáky esetében az egyes művek konzekvens stilisztikai rendszert alkotnak, még akkor is, ha több különböző anyagú részből állnak. Az időben egymásra következő művek viszont nagyon sokfélék. Van közöttük Art Déco bérház, internacionális modern villa, regionalista üdülőszálló, népies egészségház, skandináv jellegű kultúrotthon, szocialista-realista egyetem, és modern szálloda. Janáky Pista Berlage és Dudok választékos modernségét emlegeti, azt gondolom a névsort számos olyan névvel lehetne folytatni, akikhez édesapja munkái közel állnak, akiktől inspirációt meríthetett. Ilyen a finn Erik Bryggman, a dán Kay Fisker és C.F.Moller, a német Emil Fahrenkamp, Dominikus Böhm és Paul Bonatz, az olasz Terragni, Ridolfi és Danieri, vagy a svájci-német Rudolf Salvisberg. Ezek ma többnyire kevésbé ismert nevek, de a háború előtti évek könyvei-folyóiratai bőségesen publikálták munkáikat.

Jogos lehet a kérdés, akad-e valamilyen közös vonás e sokféle alkotás között, van-e valamiféle konzisztenciája az életműnek? És ezzel összefügg egy másik kérdés: ennyi külföldi hatás, párhuzam eredményezhet-e hazai karakterű építészetet? Major Máté és Granasztói Pál egyaránt „zömöknek“, „vaskosnak“ látja a Janáky-épületeket, utalván tervezőjük alföldi (nevezetesen hódmezővásárhelyi) származására. Ha nem is mindegyik, de legtöbb házáról valóban egyfajta földhöz tapadás, tellurikus jelleg olvasható le. Az építész derűs, az élet anyagi és szellemi oldalát egyaránt élvező természetét, tempós életvitelét ismerve, akár dionüszoszi szellemről is beszélhetnénk. Ezen túl, nagyon egyetértek a Janáky-fiúkkal abban, hogy édesapjuk minden munkáját jó ízlés és kiváló arányérzék jellemzi. A második kérdésre három idézettel válaszolok:

„Ennek a (…) bőfantáziájú, a germán szellemet elkerülő s a latin szellem előtt termékeny álmokban hódoló művésznek egységes szellemet árasztó műve az új magyar építészetnek értékben dús, örvendetes meglepetése.” (Csaba Rezső a Palatinus-strandfürdőről, 1937)

„Janákyék Anyaghivatali Székháza, Lauber és Nyíri Pénzintézeti Központja, Rimanóczy Távbeszélőpalotája utat jelöl ki, melyen haladnunk kell. Mindegyik egy-egy jól bevált építészeti ötletre ad példát, melyet nem másolni, de ismételnünk kell, ha egyszer a nagyvárosi magyar építőművészet nemzeti vonásait ki akarjuk alakítani. (…)ezt az építészetet nem a szűrminták, pártázatos reneszánsz formák, sőt még a népépítészet alaktani elemei sem teszik magyarrá. De azért magyar ez. Mert benne van a magyar formáló erő szelleme (…) a rendszeretet, egyszerűség, célszerűség, nagyvonalúság. Ha pedig még mindig kételkednénk mai építészetünk magyarságában, eloszlik a kétely azonnal, ha alkotásainkat a nemzetközi stílust közvetítő Németország, Dánia, Hollandia, Franciaország, vagy éppen Itália építészetével hasonlítjuk össze.” (PGJ az Ipari Anyaghivatalról, 1942)

„A néhány első vonalbeli építőművészünk közül talán az egyetlen, aki a nyugati szélsőséges formalista irányzatok hatásától mindvégig mentes maradt a háború előtt. (…) Hivatástudat, magas építészeti igényeket kielégítő kvalitás jellemzi…” (Gádoros Lajos igazgató 1951-ben, Janáky káderlapján)

Befejezésül pedig engedjenek meg néhány mondatot Janáky István könyvéről. Ez a komoly küllemű, keménykötésű kötet a szerzők szándéka szerint nem monográfia, hanem képeskönyv, melynek nagyobb részét a főbb művek mai állapotáról készült fényképek teszik ki, s a tizennégy épület bemutatását csak a minimálisan szükséges filológiai anyag egészíti ki a függelékben. Pontosan értem a szerzők szándékát: bemutatni, hogy édesapjuk épületei milyen jól állják az idő próbáját. Igaz, és szép gondolat. Azután a túlbeszélés nem illik egy szűkszavú alkotó emberhez. És persze ott a gyanakvás a közvetítő média és a tudományos diszciplinák iránt: az elemzés nem megy elég mélyre, a textus elszakad a valóságtól, önálló életre kel és túlburjánzik, vagy elszalad a lényeg mellett, ami úgyis kimondhatatlan.

Értem én mindezt – de nem értek egyet vele. A szakmai könyvkiadás a világban azt mutatja, hogy az építész-monográfia nem megy ki a divatból. Hátrább szorult ugyan, de nem tűnt el. Sőt, olykor azt látjuk, hogy a közelmúlt egyes újra felfedezett művészeiről hirtelen három-négy könyv is megjelenik egymás után. Ez tekintélyt ad, segít az életműnek elfoglalni a szakmai hierarchiában őt megillető helyet. Mert nem igaz, hogy a képek mindent elmondanak. Szükség van a gondolatokra. Nem spekulatív teóriákra és unalmas elemzésekre, hanem értelmezési kísérletekre. Amit nem nevezünk meg – az nem létezik. Dologként jelenvaló ugyan, de árva és néma, szinte növényi létre kárhoztatott. A műveket, életműveket meg kell szólaltatni. Nem kerülhetjük meg a kontextusba helyezés, az értelmezés feladatát. És a művek természetéhez tartozik, hogy jelentésük nem állandó. Minden kornak, sőt szinte minden értelmezőnek mást és mást mutatnak meg magukból. Ezért mindig újra neki kell rugaszkodni az interpretációnak, minden generációnak föl kell ezt a feladatot vállalni. Soha nem hihetjük, hogy egy műről, életműről már mindent elmondtak.

Nagyon jó tehát, hogy elkészült idősebb Janáky István könyve, de jó lenne, ha megjelenése nem akadályozná meg egyszer s mindenkorra egy alapos monográfia elkészítését. A most megjelent könyv nem lehet más, mint személyes, hiszen az építész két fia találta ki, és állította össze. Jól van ez így, és a könyv valóban szép. Jó, hogy fekete-fehér fotók vannak benne, szép a tipográfiája, a függelék sárgás papírja, a fekete borítón belül megjelenő narancsvörös előzékpapír. Örülök, hogy kompromisszumként archív fotók jelentek meg a mai fényképek mellett, s hogy néhány családi fotót is engedélyeztek. Köszönet e könyvért a szerzőknek, a kiadónak és minden közreműködőnek. Köszönöm a figyelmet, a kiállítást ezennel megnyitom.

Ferkai András (szöveg), Vargha Mihály (fotó)

 

Janáky György és Janáky István
Janáky István
Nehézipari Egyetem, Miskolc. A terv makettje archív fotón
Anyag és Árhivatal, Budapest. Homlokzati modell
A megnyitó közönsége
Balatonlellei üdülő vázlata, részlet

vélemény írásához jelentkezzen be »