Megújuló lakógép Lotharingiában

Számunkra, reflektált kelet-európaiak számára is sokkoló volt a látvány, hiszen mi is először láttuk teljes valójában Corbu lakógépeinek egyikét. Meglepetésünk - nekünk, Kelenföldön felnőtt fiataloknak - persze más tőről fakadt. Leginkább az azonnali otthonosság nosztalgikus élményéből: a Mester műve lényegében olyan, mint hazai házgyári panelházaink!

Metz-ből az N43-as úton közelíthető meg Briey-en-foret, ahol a marseille-i hosszú ház utolsóként, 1960-ban befejezett testvére áll: Cite radieuse Le Corbusier feszít büszkén a felirat a régió turisztikai térképén, melyet bármely helyi információs központban könnyen beszerezhetünk.

Nagy várakozással közeledtünk hát Briey-hez, pont úgy, mint szüleink első, megkésett nyugat-európai útjaikon, mikor először nyílt módjuk arra, hogy testközelből láthassák mindazt, amit addig csak mestereik előadásaiból, vagy tankönyveikből és albumokból ismertek. Automobillal lankás műúton, Lotharingia dombjai közt zötykölődve érhető el a Briey peremén elterülő sűrű erdő, melynek közepén magasodik Le Corbusier utolsóként elkészült Unité d'Habitationja. Mikor leparkoltuk járműveinket a toronyház tövében, német barátaink egy része értetlenkedve fordult hozzánk: ez lenne az a híres sugárzó város? De'szen ez egy közönséges lakótelepi magasház, bárhol láthatni ilyet, Európa akármelyik külvárosában!

Számunkra, reflektált kelet-európaiak számára is sokkoló volt a látvány, hiszen mi is először láttuk teljes valójában Corbu lakógépeinek egyikét. Meglepetésünk - nekünk, Kelenföldön felnőtt fiataloknak - persze más tőről fakadt. Leginkább az azonnali otthonosság nosztalgikus élményéből: a Mester műve lényegében olyan, mint hazai házgyári panelházaink! Szó sincs arról, hogy az eredeti, nagyszerű gondolat nálunk a második világháború után kibontakozó szovjet panelkultúrában satnyult volna el: első látásra nincs döntő különbség a mi lakótelepeink szalagházai és a Briey-ben "sugárzó" tömb között. Ez a benyomásunk csak tovább erősödött, amikor belülről is feltérképeztük az épületet, elvegyülve a lakók között, ki-ki a maga útján. Hiába a részletekben itt-ott megnyilvánuló igényesebb tervezés, hiába az a néhány, már-már szobrászi gondossággal megformált enteriőr, hiába a nálunk megszokott monoton homlokzatoknál izgalmasabb ritmusok, az összhatás megtévesztően "tizenegykerületi".¹

Kérdésünk már csak az volt, hogy örvendjünk-e ennek a hasonlóságnak, vagy épp búslakodjunk miatta? Ez ugyanis egyáltalán nem tűnt egyértelműnek az első percekben. Az itthon trendi, urambocsá' posztmodern, ám világviszonylatban már jócskán anakronisztikus, hazai rutinfirkász persze rögtön lecsapna: nesze nektek lapostetős Bauhaus, nyersbeton Corbusier, lelketlen funkcionalista modernek!²

A helyzet azonban cseppet sem ilyen egyszerű... a posztmó építészet - legyen akár organikus, akár high-tech, akár vulgár - idehaza legalább annyi borzasztó épülettel ajándékozott meg bennünket, mint a második világháború után fokozatosan félreértett vagy szocreálmód megzabolázott modern.³ Tíz évvel a nagy változások után, immár higgadtabban szemlélődve a pesti utcán vagy a budai villanegyedekben, könnyű belátnunk, hogy a klasszikus modern architektúra nagy többsége időtállóbb, mint a vulgár-posztmodern torzszülemények kacsalábon forgása... Igaz, a lakótelepek - a szocialistamód nagyívű urbanisztikai vállalkozások Békásmegyeren vagy Kelenföldön - némileg más mércével mérendőek.

Például a(z egykori) lakók, építészeti fogyasztók véleménye nyomán. Fotós barátommal mindketten a kelenföldi lakótelep közelében nőttünk fel, jól ismerjük tehát a paneles atmoszférát. Nagyszüleink, osztálytársaink, barátaink és első szerelmeink közül sokan toronyházakban, szalagházakban éltek. Emlékszünk hát a linóleumos folyosókra, a hétvégi ebédektől szagos lépcsőházakra, a kátránytetőkre kéményeikkel, a szemétledobók titokzatos és bizony émelyítő illatú csőrendszerére. Sose feledjük a "tizedikről" elénk táruló panorámát sem. Kazán- és felvonóházak, biciklitárolók, ruhaszárítók vagy az ezekben alkalmilag kialakított klubok voltak gyerekkorunk gyakori kulisszái. Az első szexuális próbálkozások, csintalanságok, a mozgalmas papírgyűjtések és infantilizmusukkal a rendszert (t.i. az úttörőéletet) a maguk módján szabotáló őrsi gyűlések nem ritkán ilyen épített környezetben zajlottak. Általános iskoláink is toronyházak gyűrűjéből szívták magukba nap mint nap a magunkfajta tornaszatyros, hátitáskás lurkókat. Gyerekként nem voltunk hát ellenségei ezen állítólag embertelen lakótelepeknek, dacára édesanyáink kertes ház után vágyakozó, panelt korholó mondókáinak. Ma is inkább nosztalgiával gondolunk vissza a gyerekricsajtól harsogó focipályákra, parkolókra és játszóterekre, amelyek kitűnő terepül szolgáltak csavargáshoz, biciklizéshez vagy épp a rablópandúrhoz.⁴

A jelen persze már sokkal riasztóbb, a szlömösödés egyértelmű jeleivel találkozhatni szinte mindegyik nagy lakótelepen. A lakosság folyamatosan öregszik és cserélődik, eltűntek már a demográfiai hullám zajongó gyerekei, a tehetősebbek rég elhagyták a telepet és egyre több a félreérthetetlenül agresszív graffiti: a panel kolosszusok csöndben várják a jobb időket, ha lesznek ilyenek egyáltalán... Újra figyelmeztet hát a Mester aforizmája: "A ház problémája a kor problémája."⁵ Mi lesz lakótelepeinkkel? Mikor és hogyan zajlik majd rehabilitációjuk? Ha Briey-ben egyelőre nem is teljesen egyértelmű a lakógépet megújító koncepció sikere, talán mégis megfontolandó lehet számunkra a lotharingiai civil kezdeményezés egynéhány tanulsága.



La premiere rue, avagy az újrahasznosítás esetei

A Briey-ben emelt utolsó Unité d'Habitation, társaihoz (Marseilles 1947-52, Nantes-Rezé 1952-1957, Berlin-Charlottenburg 1957, Meaux 1955-57) hasonlóan nem kerülte el a szlömösödést. 1984-ben, két és fél évtizeddel az épület átadása után a lakók végleg kiköltöztek, ezt követően a helyi hatóságok befalazták a bejáratokat. A 339 üres lakás a pusztulással dacolt, a háznak komoly esélye volt arra, hogy az 1972-ben felrobbantott és így szimbólummá vált pruitt-igoe-i lakótelep sorsára jut. "Egy utópia bukása" - így emlegették a környékbeliek. Ám Le Corbusier születése centenáriumán, 1987-ben épp ellenkező folyamat vette kezdetét: Briey város polgármestere - Guy Vattier -, a városi közgyűlés, a Maillot-kórház és egy névtelen vállalkozó lobbizása révén rehabilitációs program indulhatott el. A Maillot-kórház vállalta az épület egyharmadának felújítását, s itt a rekonstrukciót követően ápolónő-képző iskolát nyitott a hozzátartozó kollégiummal együtt. A fennmaradó kétszázöt lakást korábbi funkciójában állították helyre, de csak harmincnégy épült újra Le Corbusier eredeti, duplex-szisztémája szerint.

Ezeket a lakásokat és helyiségeket harminc építész, művész, író renováltatta és vette meg 1990-ben, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a modern építőművészet e jeles emlékművét megmenthessék az utókor számára. Ôk alapították 1989-ben az azóta is a házban működő CIPRA-t (Centre International de Pratiques et Recherches Architecturales). A felújítás munkálataihoz segítségül meghívott Ron Kenley (University of East London) adta az ötletet, hogy a CIPRA-é legyen az egész első emelet, s az itteni lakásokat a belső folyosóval és színes ajtóikkal együtt az eredeti tervek szerint renoválják. Ily módon lehetőség nyílott arra, hogy a műemléki helyreállítás egységes képet mutathasson a közel eredeti állapotról. Az első emelet folyosójáról, azaz "belső utcájáról" vette az új tulajdonosok szervezete becenevét is: "La premiere rue". A CIPRA az emeletet két céllal alakította át építészeti műhellyé. Egyfelől, hogy megkíséreljék visszanyerni az építészet társadalmi megbecsülését, másfelől pedig egy állandó, "bentlakásos" nemzetközi szakmai fórumot kívántak létrehozni, ahol a 20. századi modern és a kortárs építészet összefüggésének kérdéseivel foglalatoskodó szakemberek és diákok rendszeresen találkozhatnak, együtt dolgozhatnak és kísérletezhetnek.

Üröm az örömben, hogy a felújítás során néhány alapvető hibát is elkövettek, illetve nem oldottak meg számos kulcsproblémát. Közismert Le Corbusier magamentsége, amikor a marseilles-i ház átadása során hibából erényt kovácsolt: az akkori gyanútlan látogató számára kivitelezési hibának tűnő, a zsaludeszkák illesztéseiből és erezetüknek, csomóiknak lenyomataiból származó göcsörtök, mintázatok a nyersbeton falon valójában egy új, természetes szépség forrásaiként magyarázódtak a Mester beszédében. Nos, a nyersbeton esztétikája, úgy hiszem, Le Corbusier és más modern építészek alkotásainak utóéletében igazolódott, épp ezért tartom fatális tévedésnek, hogy Briey-ben fehérre festették a falak egy jelentős részét - ezzel is fokozva a hasonlóságot honi lakótelepeinkkel, ahol persze az efféle mázolás a lépcsőházakban például közhelynek számít. Ugyanakkor a vasbeton korróziójának, pusztulásának gondját szemlátomást egyelőre a franciák sem oldották meg. Ugyancsak kifogásolható, hogy a "belső utca" fényviszonyai, világítástechnikája még a hazai lakótelepi átlagnál is nyomasztóbb. Ez még akkor sem járja, ha figyelembe vesszük, hogy a felújítás során minél inkább az eredeti állapot helyreállítása volt a cél. Mert meglehet, hogy Le Corbusier urbanisztikai koncepciójának ma már kétségkívül tévesnek bizonyult utcaellenessége, mely az utcákat a házon belülre varázsolta, nem túl szerencsésen sötét folyosókat teremtett, ám a ma Briey-ben működő első emeleti korridor mégis csak egy munkahelyi, oktatási és kutatóközpont vérkeringésének fő verőere, s így egyáltalán nem célszerű, ha sötét.

E szépséghibák ellenére is a Briey-beli kezdeményezés példamutató lehet számunkra, éppúgy, mint a Lotharingia tőszomszédságában elterülő Saar-vidék egy nagyszabású ipari műemlékének rehabilitációja. A Saarbrückenhez közel elterülő Alte Völklinger Hütte hatalmas kéményei, öntőművei és bonyolult csőrendszere éjszakánként, mint kortárs land-art alkotás, narancs- és különféle zöldes-kékes színekben kivilágítva áll büszkén az iparvidék kellős közepén. Az épületegyüttest az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította. A néhai gyártelep kulturális rendezvényeknek, kiállításoknak ad otthont, a bejáratánál egy kávézó is működik. A most ezeréves Saarbrücken a város imázsát formáló kiadványaiban, köztéri plakátjain és szórólapjain éppoly büszkén hirdeti a "gyárat", mint bármely más történelmi nevezetességét. Ekképp lehet figyelemre méltó számunkra a berlini Friedrichstrasse kelet-német középületeinek értő felújítása, s az NDK-s architektúrával párbeszédet folytató új épületek kialakítása is. A múltat nem lehet végképp eltörölni, s nem is lenne egészséges. A harcos modernellenesség és szobordöntögető hangulat ma már tulajdonképp teljesen céltalan... ki az, aki kitörölné például Arisztophanészt az irodalomtörténetből, csak mert nem tartotta jó drámaírónak Euripidészt? Vagy ki számolna le végleg Machiavellivel, mert egyik könyvének akadt néhány őrült olvasója is?

A briey-i kezdeményezés arra szolgál, hogy megértsük és újragondoljuk a modernitás problémáit és kérdésfeltevéseit, ily módon tulajdonképpen saját történelmünket, s nem pedig azért, hogy a ma már nyilvánvalóvá vált tévedéseket népszerűsítse. A számbavétel során a ma is vállalható és termékenynek bizonyuló ötletek folyamatosan beépülhetnek a jelen hagyományaiba, ekképp formálódhat tradíció a folytonos innováció jegyében. Ne feledjük, Le Corbusier a lakóegység koncepcióját első olaszországi tanulmányútján, egy Firenze közelében épült karthauzi kolostorban tett látogatása során fogalmazta meg először, nem a nulláról indított, ahogyan Tom Wolfe helytelenül vádolta.⁶

Lakótelepeinket sem dózerolhatjuk le egyszerűen, rehabilitációjukhoz létrejöttük - bizony utópisztikus - logikáját kell újragondolnunk, hogy a legjobb módon tegyük őket újra élhetővé. Talán nem lenne rossz, ha a kérdéssel nem csak a városszociológusok és településfejlesztők szűk köre foglakozna, hanem a szélesebb építészközbeszéd is újra szájára venné - hiszen nem biztos, hogy helyes, ha az építészközösség végleg lemond a társadalmi programról, végképp elveti Gropius, vagy Le Corbusier álmát.⁷

Szentpéteri Márton
Fotó: Teveli Gábor
(Eredetileg megjelent az Új Magyar Építőművészet 2000/2. számában)

---

Jegyzetek

1. Nagy Elemér Architektúra-beli Le Corbusier-könyvében (Akadémiai Kiadó Bp., 1969. p. 21-22.) még nem írhatott erről, hiszen nem volt meg a kellő történeti távlat. A Szemtől szemben sorozatban megjelent Vadas József-könyv (Le Corbusier, Bp., 1983. p. 192-193.) már ugyan utal a marseille-i lakóegység gondjaira, de még nem reflektál a hazai lakótelepekre.
2. Nem lehet másképp értékelni az Országépítő gesztusát: a folyóirat 1999/3. számához egy - egyébként csapnivalóan korrektúrázott - mellékletet csatolt, Tom Wolfe harcos Bauhaus-ellenes cikkét (Bauhausból búgatóba), amely 1981-ben jelent meg először angolul, magyarul pedig Bartos Tibor fordításában 1984-ben a Mozgó Világban.
3. Minderről részletesebben ld. György Péter: Budapest, az utánzatok városa c. könyvének idevágó fejtegetéseit. Már Corbunak is gondja volt a pesti eklektikával, sokkolta a "különböző és ellentétes stílusok kirakata". Vö. a Le Voyage d'Orient (Paris, 1966.) alapján: Vadas, i. m. 22. Baker, Geoffrey H., Le Corbusier - The Creative Search. The Formative Years of Charles-Edouard Jeanneret, E & FN SPON, London, 1996. p. 142-143.
4. Egy tárgyilagosabb, kortárs szöveg Kelenföldről: Heim Ernő: A kelenföldi új lakónegyed, Bp. 1973.
5. Le Corbusier: Új építészet felé, ford. Rozgonyi Ádám, Bp., 1981. p. 193.
6. Baker, i. m. 74-76. Vadas, i. m. 54-56. Wolfe, i. m. 5-6.
7. Gropius írja építész-ideáljáról: "Sokan úgy érvelnek, hogy környezetünk felelős megformálójának, az építésznek olyannak kellene elfogadnia a társadalmat, amilyen, és ha nem akarja szétforgácsolni erőit, meg kellene elégednie esztétikai feladatok megoldásával. De nem korlátozhatjuk magunkat egyedül a szép arányok és a téralakítás hangsúlyozására. Célunkat távolabb kell kitûznünk: magának az életnek kell olyan szerves vázat építenünk, amelynek keretei között szépségben bontakozhat ki." Vö. Gropius, Walter: Apolló a demokráciában, ford. Veress Anna, Bp., 1981. p. 15. Közismert Le Corbusier szociális koncepciója: az új építészet szükségtelenné teszi a forradalmat. Ez az, amit annak idején oly sokszor támadtak balról idehaza is, és szinte már kötelező szállóigévé vált ld. pl. az elmaradhatatlan "vörös farkat" a hetvenes évek egyik nagy szintézisében: "Az új várossal és lakással, az új építészettel Le Corbusier el akarja kerülni a forradalmat. Talán ez a legsúlyosabb tévedése. Hiszen az új építészet céljai valójában csak a társadalmi forradalom végrehajtása útján valósulhatnak meg, az új építészet feltétele a társadalmi forradalom." Vámossy Ferenc: Korunk építészete, Bp., 1974. p. 137. A kérdés kilencvenes évekbeli megítélésével kapcsolatban ld. Az építészet vége? c. kerekasztal-beszélgetést, Café Babel, 1998/2. p. 89-123. Hogy mennyire nem anakronisztikus a társadalmi programra hivatkozni a design világában, bizonyíthatja, hogy az International Council of Societies of Industrial Design (ICSID), az ipari formatervezők világszervezete 1997-es, torontói konferenciáján egyértelmûen szociodesign témák megvitatására hívta össze a világ designereit: "Világunk számos társadalmi, gazdasági és ökológiai kihívással találja szemben magát. A Világfalu, amelyet eddig megteremtettünk, olyan Humánfaluvá formálható, ahol - mialatt hasznot húzunk a globalizáció előnyeiből - megóvhatjuk a közösség szellemét..." (részlet a The Humane Village '97 címû 20. ICSID-kongresszus felhívásából)