építészet : környezet : innováció

Molnár Péter-díj 2015

Vámos Dominika és Zombor Gábor kapta 2015-ben a Molnár Péter-díjat. Vámos Dominika mint szakmáját kívülről szemlélő építész, Molnár Péterhez hasonló, történelemmel szembenéző fellépésével; Zombor Gábor pedig "éppen elegendő építészetével" vívta ki az elismerést. 

Laudáció - Molnár Péter-díj 2015 - Vámos Dominika

Vámos Dominika úgy építész, hogy kívülről figyeli szakmáját. Nem teoretikus, nem történész, hiszen szerkesztőként és kritikusként elsősorban kortárs építészeti jelenségekkel foglalkozott, az oktatásba bekapcsolódva pedig tervező hallgatók instruktora és doktoranduszok témavezetője hosszú idő óta, vagyis az aktuális problémák, sőt a jövő kérdései izgatják. Persze a múlt is érdekli, pontosabban fogalmazva a közelmúlt, melynek feltárásába azért kezdett bele, hogy megértse a jelenhez vezető folyamatokat. Építészeti folyóiratok szerkesztőjeként, majd dokumentumfilmek készítőjeként ugyanis arra kellett rájönnie, hogy a történelmi ismeretekből levont következtetések híján a szakma nem rendelkezhet olyan önismerettel, amely segítené a jelen konfliktusai közötti helytállásban.

Így ír erről doktori disszertációja bevezetőjében: „Egy-egy konkrét, a közelmúlt vagy a jelenkor építészeti kérdéseit érintő, gyakran nyilvánosság elé is kerülő témáról vagy konfliktusról folyó diskurzus során azonban arra a feltételezésre kellett jutnom, hogy a szakmai identitással összefüggő tisztázatlanságok, az elmúlt évtizedek során felhalmozott és átörökített rejtett indulatok, reflektálatlanság, elbizonytalanodás nehezíti a mai magyar építésztársadalom tisztánlátási és döntésképességét, különösen a változó és súlyos válságokkal terhelt viszonyok közepette. Máig nincsenek tényszerűen feltárva, értékelve és lezárva olyan alapvető témák, mint például a szocreál korszak, a paneles lakótelepek, az állami tervezőintézetek, a MÉSZ és a Mesteriskola, valamint az építésztársadalom meghatározó személyiségeinek, vezetőinek valóságos szakmai és politikai küldetése, tevékenysége és azok következményei”.



Szabó István kiállítás megnyitó és Molnár Péter díjátadó - forrás: FUGA




Ez bizony nem az akadémiai világban megfontoltan mozgó történész hűvös tekintete, sokkal inkább a jó értelemben vett szakmapolitikusé, vagy még inkább a megértő szociológia kíméletlen nézőpontja. Hogy Dominika ilyen módon tekint építészetünkre, abban bizonyára része van az építész diploma mellett szerzett bölcsész végzettségének is. Hogy nem csak írásban nyilvánul meg, hanem előadásokon és vitákban, szerkesztői munkával és filmek révén is, azt a manapság igazságtalanul lenézett népművelés szakos végzettsége is magyarázhatja. Igen nagy szükség van efféle katalizátor-emberekre, de nyilvánvaló, hogy ez a szerep rendkívül hálátlan. Ki szeret szembenézni a tükörképével? Ki örül annak, ha szembesítik azzal, hogy ugyanazokat a hibákat követi el, mint elődei? Petróczy Gábor – akit Dominika mesterének tekint – példája mutatja, hogy a magyar építésztársadalom történetének pontos ismerete veszélyeket rejthet – indulatok, méltatlan támadások és az elszigetelődés veszélyét.

Külön kell szólnom három kiemelkedő alkotásáról. Az első az Új Magyar Építőművészet mellékleteként megjelent ARC című folyóirat, amely hat számot ért meg 1998 és 2001 között. Tematikus számokról van szó, amelyek a város, a lakás, az építész oktatás, a modern épületek műemlékvédelme, a svájci építészet témáját járták körül, egy szám pedig Ivánka Andrásról és koráról szólt, a győri kórház kultúrházának újra felfedezése kapcsán. A szép tipográfiájú füzetek olyan minőségű tanulmányokkal és egyéb anyagokkal vannak tele, melyek semmit sem vesztettek aktualitásukból. Ehhez hasonló sűrűséget és színvonalat egyetlen szakmai lapnak sem sikerült mind a mai napig elérnie. Nagy kár, hogy nem volt lehetőség a folytatására. A második mű a Bauhaustól a Szentföldig című film, amelyet Madzin Attilával közösen készített 2000-ben. A játékfilmre emlékeztető elemekkel színesített dokumentumfilm nem csupán életrajzi feldolgozás, hanem azokat a körülményeket igyekszik feltárni, amelyek az avantgárd műhelyből hazatért építész hazai pályájának alakulásában közrejátszottak.



Szabó István kiállítás megnyitó és Molnár Péter díjátadó - forrás: FUGA




A harmadik mű szintén film, az 1953-ban alapított, 1960-ban megszüntetett, majd 1970-ben újra indított és ma is működő Mesteriskola történetét és a szakmában betöltött szerepét vizsgálja. Az ugyancsak Madzin Attilával közösen jegyzett film volt Dominika 2011-es doktori védésén a mestermű, míg a hozzá tartozó disszertáció az építész szakma szerepváltozásait vette sorra, szociológiai, szépirodalmi és filmes alkotások segítségével.

Bármilyen furcsán hangozzék, ennek a széles körű, műfajokon keresztül száguldó gondolkodásnak szerves folytatásaként értelmezem az Építészfórumon nemrég megjelent tanulmány-sorozatot, amely Az elhallgatott epizódok a magyar építészet történetéből címet viselte. A kissé hatásvadász cím olyan tanulmányokat fog össze, amelyek, ha nem is elhallgatott, de a többség számára valóban ismeretlen tényeket, eseményeket tárgyalnak az építész szakma két háború közötti és háború utáni történetéből. És ezeknek a történeteknek sem csak historiográfiai jelentőségük van, Ne legyen kétségünk, az építészet és politika viszonya, a gazdasági válság hatásai, a munkához jutás lehetőségei, a verseny szabályai, az építészek magukról alkotott képe és a közönség által róluk alkotott kép közötti különbség alapján bizony sok hasonlóság fedezhető fel a 20. század első fele és a mai kor között.

Molnár Péter hasonló könyörtelenséggel nézett szembe történelmünkkel, utasította el a tudatlanságot és az önáltatást. Minden méricskélés nélkül állt az igaznak tartott ügyek mellé, gyakran a személyes érdekei ellenében. Ezért tartom jónak a kuratórium döntését, amellyel Vámos Dominikának ítélte idén az egyik Molnár Péter-díjat. Remélem, ez a kitüntetés megerősíti abban, hogy jó úton jár, még ha eddig talán nem is kapta meg a hivatalosság vagy a szakma irányából azt az elismerést, amire tevékenysége feljogosítaná.

Ferkai András


Molnár Péter-díj 2015 - Zombor Gábor építész

Nagymamám ágya fölött szép kézírással festett felirat függött „Elég néked az én kegyelmem”. Ahányszor magam előtt láttam később a kis táblát, mindig úgy éreztem, hogy meg kellene szabadulnom a mindnyájunkat megkörnyékező és bizony gyakran hatalmába kerítő mohó, dölyfös elbizakodottságtól és magabiztosságtól. Ez nem megy könnyen. És azon kevés alkalommal is feltűnt szemeim előtt a tábla, amikor úgy éreztem, hogy helyén való dolgot sikerült építeni.

Elegendő építészet. Zombor e meghatározása, amely az építészet magyarázatára törekvő szövegekben fellelhető kifejezések és meghatározások tengeréből váratlan közvetlenségével és pontosságával emelkedik ki, az egzakt matematikában és geometriában használatos, szükséges és elegendő feltétel mindnyájunk számára ismerős fogalmát juttatja eszünkbe. A lexikon szerint: a szükséges és elegendő feltétel két állítás közötti viszonyt fejez ki. „Ha az A állításból következik a B állítás, és ugyanakkor az is igaz, hogy ha A nem teljesül, akkor B sem teljesül, akkor az A állítást a B állítás szükséges és elegendő feltételének nevezzük. A szükséges és elegendő feltétel kölcsönösen egyértelmű kapcsolatot jelent; ha A szükséges és elegendő feltétele B-nek, akkor B is szükséges és elegendő feltétele A-nak.” Nem vitás az építészet mélyrétegeit ajánlja itt a figyelmünkbe Zombor, amolyan kategorikus imperatívusz ez, amelyről a mindent elöntő esztétizált fölösleges világában beszélni nem illik, sőt manapság inkább nevetséges. Szerencsére Zombor nem törődik vele, és talán maga sem gondolta korábban, hogy az utóbbi hónapok eseményei milyen kijózanító és brutális közvetlenséggel kényszerítenek bennünket a fölösleges, a szükséges és elegendő újra gondolására.


Szabó István kiállítás megnyitó és Molnár Péter díjátadó - forrás: FUGA




Ez az akaratlan aktualitás persze ne terelje el figyelmünket a megközelítés építészeti rétegeiről, értelméről. Vitruvius óta úgy tartjuk, hogy a természet munkáját az emberi élet céljaira kiegészítő, annak törvényei szerint épített emberi művekben a természet ökonómiája jelenik meg. Nem jó ezt túlzottan megzavarni, megbolygatni. Érdekes, hogy a Vitruvius kommentárokból időről időre kialakult és mindig gyorsan megmerevedett építészeti eszmerendszerek és a rájuk következő heves ellen mozgalmak vitái mai napig nem tudták ezt felül írni. Más szóval, az építők a mű megvalósulásának szükséges és elegendő feltételeit, a természet mintájára képesek megfogalmazni. Kétoldalú folyamat ez, egyrészt mindenek előtt feltételezi a természet ismeretét, és szeretetét, ami képessé tesz arra, hogy minél tovább fenntartsuk az építészeti folyamat természet alapú racionális kereteit. Egy ideig nem is tehetünk másképp, mert különben összedől a ház.

A bonyodalmak ezután kezdődnek. A folyamat másik oldala, a munkában döntő, nem racionális momentumok működésekor fenntartja éberségünket, hogy elkerüljük az „így is lehet úgy is lehet” állapotot, az érdekességek csábítását, az esztétizált fölösleget. Ez a szellemi oldal, a műveltség, a meggyőződés, a hit, a felelősség, az emberi, perspektíva. Ez az, amiben hiány van, ez nem szokott elegendő lenni. Zombor világosan látja ezt, így azt is, hogy ennek semmi köze sincs az úgynevezett minimalizmus oly közkeletűen felületes, zsurnalisztikai ízű fogalmához. Nem is vesztegeti rá az idejét.


Szabó István kiállítás megnyitó és Molnár Péter díjátadó - forrás: FUGA



Olykor elegendő tovább építeni. Nem szükséges elölről kezdeni. A huszonegyedik század elejére vitathatatlanul érdeklődésünk középpontjába kerültek a továbbépítések. Adolf Loos, Joze Plecnik, Eric Gunnar Asplund, Josef Frank, Lux Kálmán, Carlo Scarpa, Hans Van der Laan, Peter Zumthor, vagy David Chipperfield és Julian Harrap, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Vagy, hogy távolabbra tekintsünk, például, a Santa Maria del Fiore Firenzében, vagy a Basilica Vicenzában, és folytathatnánk, akár az építészet kezdetéig. Lehet, hogy sokáig csak nem beszéltük róla, mert természetes volt. Hermann Czeh is ebben az értelemben használta az „Umbau” fogalmát, amely sokkal többet jelent, mint egyszerű átépítést. Folytatást, de nem utánzást, esetleg bratyizást vagy ironizálást, és nem is tagadást, elutasítást. Ahogy Molnár Széchenyi rakparti házának is az a jelentősége és üzenete, hogy túllép a hazai építészeti közgondolkodást jó ideje kísértő földhöz ragadt alternatíván, illeszkedni, szolgaian, esetleg sunyin, - erre mondják most, hogy „korszerű és egyszersmind hagyomány őrző”- vagy úgymond „bátran” elkülönülni, úgymond „a huszonegyedik század igényei” szerint. Zombort és néhány pályatársát szerencsére nem tarja fogva ez az álprobléma, és mintha fognák Molnár üzenetét, annak szellemében képesek építeni. Egyelőre nem nagyméretű házakat.

A 2014-ben díjazott borterasz is, kis méreteivel, éppen elegendő építészet. Meglepően és újszerűen az, ahogy Zombor Gábor látszólag igen egyszerű háza a Dunakanyarban. A monumentális szó a latin „monere”, emlékezni szóból származik. A monumentális tehát nem feltétlenül és nem elsősorban az abszolút méretekből következik. Amikor szükség van valamire, akkor csak az elegendő marad emlékezetes, a fölösleges pedig feledésbe merül. Zombor Gábornak nem sok, hanem elegendő jó házat kívánok a Molnár Péter-díj kuratóriumának nevében.


Budapest 2015.11.15.
Pazár Béla építész

 

vélemény írásához jelentkezzen be »