Nem minden porosz, ami német – interjú Jérôme Finkkel, a berlini Kolle 37 kalandjátszótér munkatársával

Bogyó Virág cikksorozata első részében Carolina Sidonnal, az első cseh (ideiglenes) kalandjátszótér[1] alapítójával beszélgetett a tesztidőszakkal kapcsolatos tapasztalatairól. Németországban más a helyzet; a kalandjátszóterek és az ifjúsági farmok bevett fogalmak. Most Jérôme Fink pedagógussal, a berlini Kolle 37 kalandjátszótér munkatársával készített interjút, aki a német rendszerről és a Kollén szerzett 12 éves tapasztalatáról mesélt. 

Hello Jérôme, kezdjük a tágabb környezettel: Németországban többszáz kalandjátszótér és városi farm van. A Bund der Jugendfarmen und Aktivspielplätze e.V. (BdJA), az országos ernyőszervezet jelenleg több mint 200 egyesületet képvisel, amelyek közül sokan több helyszínt üzemeltetnek. Elmondanád, hogyan működnek ezek a létesítmények, és hogyan néz ki a német rendszer?

Németországban a 8. számú szociális törvénykönyv előírja, hogy a fiatalok számára iskolán és óvodán kívüli tartalmas tevékenységeket kell biztosítani – ez képezi a nyitott ifjúsági munka alapját. A legelterjedtebb példa az ifjúsági klub, de vannak más modellek is, mint például a kalandjátszóterek vagy az ifjúsági farmok. Ezek mind eltérő megközelítésekkel dolgoznak, de mind a nyitott ifjúsági munka kategóriájába tartoznak. 

Berlinben nagyjából 30 kalandjátszótér található. Körülbelül 20%-ukat teljes egészében az önkormányzatok finanszírozzák, mint önkormányzati intézményeket, míg a fennmaradó 80%-ot civil szervezetek működtetik, évről évre pályázati forrásokból biztosítva a finanszírozást. A mi kalandjátszóterünk az utóbbi modell szerint működik, a Netzwerk Spiel/Kultur Prenzlauer Berg e.V. nevű szervezet alatt. Az önkormányzati támogatás csak a költségvetésünk egyharmadát fedezi; négy állandó, részmunkaidős alkalmazott, heti 30 órás bérének kifizetésére elegendő. A további finanszírozás más pályázati forrásokból történik, ezek általában projektalapú támogatások. Bár 34 éve sikerül így működnünk, a bizonytalanság állandó.

Eleinte a nyitott ifjúsági munka intézményeit az önkormányzatok üzemeltették. Később a kormány engedélyezte, hogy civil szervezetek is nyissanak és működtessenek ilyen intézményeket – lényegében átruházva bizonyos felelősségeket a civil szervezetekre, a teljes finanszírozás nélkül. Sok civil szervezet vállalta ezt, a gyermekeket helyezve előtérbe az anyagi biztonsággal szemben. Évek óta ez a rendszer. Szerencsére a fenntartónk, a Netzwerk Spiel/Kultur egy nagy szervezet, 130-150 alkalmazottal a különböző alintézményekhez kapcsolódva, beleértve a Moritzhof ifjúsági farmot, két óvodát és egy demokratikus iskolát. Ez a méret stabilitást biztosít, azonban a  kisebb civil szervezetek számára jelentős kihívást jelent a fennmaradás, és ebben van a politikai küzdelem.

Sok országban az angol "play worker" kifejezést, illetve annak az adott nyelvre fordított változatát használják a kalandjátszótér munkatársainak megnevezésére. Jelent-e tartalmi, módszertani különbséget a Németországban használt "nyitott ifjúsági munka" kifejezés? 

Ha angolul beszélek, akkor play workernek szoktam nevezni magam, mert ez az, amit csinálok – hisz sokat játszom! Ha azt kéred tőlem, hogy tegyek különbséget a nyitott ifjúsági munka és a play work között, azt mondanám, hogy a nyitott ifjúsági munka egy tágabb koncepció, amely a szociális munka hagyományaiban gyökerezik, és nem csak a kalandjátszóterekre koncentrál.

Mesélj egy kicsit a Kolle 37 működéséről!

A Kolle 37 működésének egyik alapvető eleme a “gyermekbiztonsági koncepció". Ez azt jelenti, hogy a hétfőtől péntekig tartó nyitvatartási idő alatt, 13 és 18 óra között csak 6 és 16 év közötti gyerekek számára van nyitva a hely. A hat év alattiaknak és a 16 év felettieknek kint kell maradniuk. Minden itt dolgozó felnőttnek – beleértve a gyakornokokat és önkénteseket is –  sárga kitűzőt kell viselnie. A bejáratnál van egy képfal is a nevünkkel és képeinkkel – így a gyerekek könnyen beazonosítanak minket. A biztonsági koncepció másik alapvető eleme, hogy kerüljük a fizikai kontaktust a gyerekekkel. A Kolle alapítói ezeket az elveket a Sichere Orte für Kinder (Biztonságos helyek a gyermekek számára, sichere-orte.de) című könyvükben fejtik ki részletesen.

A Kolle 37-ben a pedagógiai munka a Netzwerk Spiel/Kultur Prenzlauer Berg e.V. alapítói által meghatározott értékeken alapul. Tevékenységüket az 1970-es évek végén városi játékakciókkal kezdték Kelet-Berlin utcáin, ezek középpontjában egy játékokat szállító kocsi (Spielwagen) állt. Kritizálták az NDK merev rendszerét, ahol mindenkinek ugyanazt az utat kellett követnie. Minden gyerekre önálló egyéniségként tekintettek, akit ekként kell látni és értékelni. Amellett érveltek, hogy a gyerekek megérdemlik, hogy maguk fedezzék fel érdeklődési körüket, döntéseket hozhassanak és szabadon játszhassanak nem irányított, nyitott terekben. Később, az újraegyesítés zavaros időszakában, miután egyesületté alakultak, engedélyt kaptak a terület állandó használatára – azóta is itt működik a játszótér. 

Mindennapi működésünk során nagy hangsúlyt fektetünk a gyerekek jogaira. Minden gyereknek van hangja és véleménye; és hisszük, hogy nem a legerősebbnek, leghangosabbnak van a legjobb ötlete, amit mindenkinek követnie kell. Mindenki értékes gondolatokat hoz, és azon dolgozunk, hogy ezeket mind beépítsük. Bízunk a gyerekekben; tudjuk, hogy sok mindenre képesek. Például egy hatéves gyerek képes fát vágni. Persze a közelben vagyok, tanácsokat adok neki és felügyelem – de egy lépés távolságból. 

A Kolle 37-ben tudatosan lépünk egy lépést hátra, és hagyjuk, hogy a gyerekek magukévá tegyék a játszóteret. Ez az ő terük, amelyet úgy alakíthatnak és formálhatnak, ahogyan csak akarnak. Természetesen van néhány alapvető szabályunk, amelyek közül a legfontosabb: "A nem az nem!" Ha valaki úgy érzi, hogy átlépik a határait, akkor azt mondja: stop. Esetleg háromszori felszólítás után, vagy ha a helyzetet igazságtalannak érezzük, közbelépünk – de csak miután esélyt adtunk a gyerekeknek, hogy maguk oldják meg a dolgokat. A mi szerepünk az, hogy teret, támogatást, útmutatást nyújtsunk; de végső soron hagyjuk, hogy a dolgok a maguk módján folyjanak.

Nagyon fontos alapelv, hogy mindig konszenzusos megoldásokra törekszünk, és a közösség érdekeit tartjuk szem előtt. Vegyük ezt a példát: Sophie bekapcsolja a zenét a tábortűz mellett, de egy másik gyerek kikapcsolja, mert szerinte szörnyű. Konfliktushelyzet áll fenn. Az ilyen pillanatokban arra bátorítjuk őket, hogy találjanak olyan megoldást, amely tiszteletben tartja mindkettőjük igényeit. Esetleg megegyeznek abban, hogy lejjebb veszik a hangerőt, vagy felváltva hallgatják egymás zenéjét. Mindig igyekszünk támogatni a gyerekeket az együttműködésben. Ilyen például az is, ha valaki új érkezik a játszótérre. Az itt dolgozóknak mindig van rálátásuk a bejáratra; így mikor az új gyerekek belépnek, rögtön elmagyarázzuk nekik a koncepciót. Régebben mi vezettük körbe őket, de aztán rájöttünk: miért kellene egy felnőttnek végigvezetnie egy gyereket egy gyerekeknek szánt játszótéren? Most egy másik gyereket kérünk meg, aki ismeri a helyet: "Hé Max, körbevezetnéd Timet?" Így összekötöttük a gyerekeket, segítve az új gyerek csoportba való integrációját is. 

Azt szeretem itt, hogy nem közvetlenül tanítjuk a gyerekeket, többnyire csak rávezetjük őket a dolgokra. Egyik nap éppen egy talicskányi fát toltam az építési területre, amikor észrevettem két földön ülő gyereket, akik teljesen elmerültek a bogarak megfigyelésében. Körülöttük pedig – pont, ahol át akartam menni – 3-4 farönk állt, a tetején apróra vágott fával. Meg akartam kérni őket, hogy vigyék odébb a rönköket, hogy én is tudjak haladni, de közben eszembe jutott saját gyermekkori kíváncsiságom. Megkérdeztem tőlük: "El tudnátok mozdítani ezt a rönköt? Szeretnék átmenni", majd ahogy elhaladtam mellettük, megálltam, és azt mondtam: "Hűha, mi ez itt alatta?" Együtt néztünk csodálkozva, és rájöttünk, hogy "leemeltük a tetőt" a bogarak otthonáról. Egyetértettünk abban, hogy ez nem szép dolog, visszatettük a fát, én pedig találtam egy másik utat. Később láttam, hogy más rönkök, kövek alá is benéznek. Egy apró impulzus rávezette őket az önálló felfedezésre – pontosan erről szól ez a tér.

Múlt héten, mikor itt voltam, részt vettem a “szerdai körön". Elmondod az olvasóknak, hogy mi az?

A nyílt ifjúsági munka demokratikus működésének fontos eleme a résztvevő gyerekek és a munkatársak rendszeres közös megbeszélése, az ún. "Platzversammlung". A Kolle 37-ben minden szerdán találkozunk a tűzrakóhely körül, nyugodt hangulatban – közben gyakran stockbrotot sütünk. A cél, hogy megosszuk egymással a híreket, például a szünidei nyitvatartást vagy a munkatársak képzése miatti szünetet. De a gyerekeknek is lehetőségük van, hogy elmondják ötleteiket, kérdéseket tegyenek fel és tevékenységeket szervezzenek. Régebben a személyzet döntött a heti foglalkozásokról, de nemrég áttértünk arra, hogy a gyerekeket is bevonjuk. Az egyes tevékenységekhez – mint a gördeszkázás, a favágás vagy a főzés – vannak képkártyáink, amikre felírjuk az érdeklődő gyerekek neveit, majd kirakjuk a táblára. Ha például Max csütörtökön íjászkodni szeretne, akkor csütörtökön emlékeztet minket a választására. A gyerekek így megtanulják, hogy kezdeményezzenek és felelősséget vállaljanak a tevékenységeikért. 

Egyszer, amikor beszélgettünk, mondtál egy mondatot, ami élénken él a fejemben. "Az emberek nem keresik a Kolle-t. A Kolle találja meg őket." Hogyan talált meg téged Kolle? Mi motivál téged itt pedagógusként?

A Berlin melletti Bernauban születtem, az első négy évemet pedig egy Potsdam melletti kis szigeten töltöttem. A berlini fal leomlása után Prenzlauer Bergbe költöztünk, a Kolle 37 kerületébe. Itt nőttem fel, a környék minden szegletét ismerem. Ám a legmeghatározóbb gyermekkori emlékeim a nagymamám Balti-tenger melletti farmjához kötődnek. Csak jártam a természetet, fát vágtam vagy a nagybátyámmal horgásztam. Emlékszem, mennyire haragudtam, amikor véget ért a szünidő, és vissza kellett térnem a városba.

Édesanyámtól inspirálva, aki az NDK idején pedagógus volt, úgy döntöttem, hogy magam is ezt a hivatást választom. Az egyetem alatt a vezető tanárom több tanulmányi utat is szervezett, egy alkalommal a Kolle 37-be is eljöttünk. Amikor rájöttem, hogy a tanulmányaim után kalandjátszótéren is dolgozhatok, majd kiugrottam a bőrömből! Öt hónapig gyakornokoskodtam itt, és nagyon hamar felismertem, hogy ez vagyok én. És az elmúlt 12 évben is ennek a munkának éltem. Szeretek a szabadban lenni, bepiszkolni a kezemet, és elmerülni a természetben. Élvezem a szagokat, hangokat, és szeretem nézni, ahogy a gyerekek tanulnak, és felfedezik környezetüket.

Ha a kortárs társadalomra tekintek, úgy érzem, a digitalizáció és a közösségi média eltávolított minket a valódi kapcsolatoktól, és elvesztettük az emberségünk egy részét: hogy mi is a természet részei vagyunk. Miközben a világ lángol –  háborúk dúlnak,  erdőtüzek pusztítanak, a városok pedig egyre csak nőnek, információ és reklám mindenhol –  egyre fontosabbá válnak az olyan helyek, ahová el lehet menekülni a hétköznapokból. Olyan ez a hely, mint egy sziget a városi rohanás közepén. Itt lassabb a tempó. A gyerekek leülnek a tűz mellé, és órákig elmerülnek a látványában. Megtapasztalhatják a természetet és az elemeket, találkozhatnak élőlényekkel, tanulhatnak az élet körforgásáról.  

Tele van a napirendjük – hétfőn zeneóra, kedden kosárlabda, szerdán zongora, és így tovább. Sokan közülük, ha választhatnának, minden nap itt lennének, csak játszanának és gyerekek lennének. Amikor én voltam gyerek, szabadon kipróbálhattam dolgokat – úszás, dzsúdó, gördeszka –, és anyukám soha nem kényszerített, hogy ragaszkodjak valamihez. Csak azt kérdezte: "Mit szeretnél kipróbálni?", és hagyta, hogy én döntsek. Amikor látom a gyerekeket itt a játszótéren, ahogy vadul rohangálnak, bekoszolják magukat, és a saját fejük után mennek, az visszarepít engem ebbe a világba. 

Ilyen jelenetekkel ritkán találkozol nyilvános játszótereken vagy egyéb köztereken. A játszóterek erősen szabályozottak – mindennek megvan a maga kijelölt helye: itt egy hinta, ott egy csúszda, a másik sarokban egy homokozó. Ezzel szemben a kalandjátszóterek tele vannak “loose parts" elemekkel – deszkákkal, kerekekkel, labdákkal, régi játékokkal vagy kerékpár alkatrészekkel. A gyerekek egy folyamatosan változó környezetben kísérletezhetnek. Van egy "szemétsarkunk" is, ahol guberálhatnak, eldobott tárgyakat alakíthatnak át játékeszközökké. A hagyományos játszótereket rendszeresen biztonsági szakembereknek kell ellenőrizniük, a kalandjátszóterek viszont – mivel felügyelt helyszínek – másképp működnek. Minden építmény, amit itt látsz, a gyerekek játékának eredménye. Ez azt jelenti, hogy nem kell őket biztonsági szakembereknek ellenőrizni. Viszont a munkatársaimmal minden építmény esetében kockázatértékelést végzünk. A nyilvánvaló veszélyeket azonnal felszámoljuk – ilyen például a kiálló szög, különösen szemmagasságban. Ha egy deszka fekszik a földön, és kiálló szögek vannak rajta, akkor vagy kihúzzuk vagy lekalapáljuk a szöget, vagy megfordítjuk a deszkát. Vagy ha a gyerekek tüzet akarnak gyújtani az építési területen, egyértelművé kell tennünk, hogy az nem biztonságos, mert összes kunyhó fából készült, jelentős tűzveszély van. Van egy kijelölt tűzrakóhelyünk, és a tűznek ott kell maradnia.

A jó dolog az, hogy a gyerekeket is be lehet vonni ebbe a folyamatba. Van például egy régi autónk. Amikor megérkezett, már nem volt benne motor, az olajat leengedték, az ablakokat kiszedték, de a kerekek még rajta voltak, és megvolt a műszerfal is. Betoltuk a kert egyik félreeső részébe és néztük, mi történik. A gyerekek kalapácsot ragadtak, és elkezdték szétzúzni. Azt gondolom, hogy ez teljesen rendben van! Egy város közepén vagyunk, hol máshol tudnának a gyerekek ilyesmit átélni? Jobb itt, felügyelt környezetben! Egy idő után az autó karosszériáján veszélyes élek alakultak ki. Ahelyett, hogy megtiltottuk volna a gyerekeknek a további játékot, megkértük őket, hogy ha már úgyis kezükben a kalapács, próbálják meg lekalapálni ezeket. Tehát a gyerekek maguk kezdtek el azon dolgozni, hogy biztonságosabbá tegyék a környezetüket. Elgondolkodtak és testközelből foglalkoztak a biztonság kérdésével, felelősségvállalást tanultak, illetve dolgoztak a közösségükért. Nem tudom, hogy a gyerekek tanulhatnak-e hasonló a dolgokat egy nyilvános játszótéren.

Úgy érzem, ez nem egy igazi kérdés, sokkal inkább állásfoglalás.

Igen, úgy gondolom, hogy a kalandjátszóterek is olyan intézmények, amelyek a gyerekek fejlődését szolgálják, mint az iskolák vagy az óvodák. De míg az iskolában matematikát, németet, franciát tanulnak, addig itt a gyerekek olyan „soft skilleket" sajátítanak el, mint az önbizalom vagy a kockázatok felmérése. A nyitott ifjúsági munka azonban gyakran kimarad az oktatásról szóló nyilvános vitákból, amelyek csak az iskolákra és óvodákra összpontosítanak. A politikusok e hagyományos intézmények alapján hoznak döntéseket, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az olyan helyek, mint a kalandjátszóterek is fontos tanulási környezetek, amelyek nagyobb elismerést és integrációt érdemelnének a tágabb oktatási rendszerünkbe.

Bogyó Virág
 

[1]  Kalandjátszótér: olyan felügyelt “játszótér", amit gyerekek építenek. Az eredeti koncepció Carl Theodor Sørensen dán tájépítésztől ered. 1943-ban az ő elgondolásából született az első kalandjátszótér a koppenhágai Emdrupban. Az ötlet azóta a világ számos országában elterjedt; Nagy-Britanniától kezdve, az Egyesült Államokon keresztül Japánig működnek ma is kalandjátszóterek.

Linkek:

A Kolle 37 kalandjátszótér honlapja.
Bővebben a szabad, kockázatos játék hasznáról, a kalandjátsztóterek működéséről és a play work [játéksegítő] szakmáról. 
További hasonló tartalmak Bogyó Virág és Madácsi Flóra szabad játék tematikájú instagram csatornáján: szabad a játék.