Robbantott kincsek a Mulató-hegy lábánál

Hogyan tehető felismerhetővé, izgalmassá a látogató számára egy mesterséges réteg? Hogyan lehet megjeleníteni az ember által végzett pusztítást? Hogyan lehet érzékeltetni az ürességet? Többek között ezekre a kérdésekre ad választ Augusztinyi Fruzsina diplomamunkája, a Mulató-hegy lábához tervezett robbantott ásványkutató intézet. 

Diplomatémám helyszínének kiválasztását nagyban meghatározták a személyes tapasztalataim. Erdőbényét a rengeteg festői táj és a hangulatos zegzugos helyek teszik varázslatossá. A falu a Mulató-hegy lábainál található, amely az 1920-as években vált híressé az itt megnyitott Hubertus-kőfejtő révén, ahol hosszú ideig robbantásos bányászati technológiával és emberi erővel termeltek ki, nagyrészt út vagy házépítésre használt andezit és riolit anyagú köveket. A tervezési helyszínt a Mulató-hegy lábánál található kőfejtő régi homlokfala jelölte ki számomra. A kőfejtőből megmaradt falszakasz egy járművek által is megkerülhető hegynyúlványon áll, ez a Barna-máj hegyből maradt meg, melyet szintén ugyanígy bányásztak. A Mulató-hegy ölében a bányászati munkákból adódóan tengerszem alakult ki, melyet a ´20-as években még folyamatosan szivattyúztak a bánya megközelíthetősége miatt.

A környéken egyébként számos ásványlelőhelyet regisztráltak, ezek közül a legfontosabbak az Aranyos-völgy, a Ligetmajor diatómaföldje, a Csipkés-árok, a Mogyorósok - ahol opál és hidrokvarcit feltárások is voltak. A területet a mai napig ásványkutatók járják, bár az egykori bányaterület magántulajdon és belépni csak engedéllyel lehet.

A Mulató-hegy híres volt ásvány- és kőzettani szempontból, hatalmas hólyagüregeiről, az itt felfedezett új ásványról: a mauritzitről és a bányászatról, amely nélkül ezen leletek sohasem kerültek volna felszínre.
A tervezési terület sok szempontból érdekes tájban fekszik, így a koncepció megfogalmazása nem volt egyszerű. A helyet az elmúlt 10 évben többször is próbálták természetvédelmi területté nyilvánítani, egyelőre sikertelenül. Időszakonként működik a kőfejtés, ilyenkor rendre megjelennek az ásványkutatók a helyszínen, azonban a kitermelés mértéke csekély. A koncepcióm megfogalmazása során tehát feltételeztem, hogy a kőfejtés továbbra is működik.

A nagy kihasználatlan terület és a természet azonban meglepően sok szempontot szolgáltatott a terv indulásához. A Mulató-hegyről végzett kutatómunka során rengeteg, az említettekhez hasonló tényre bukkantam, így az építmény megfogalmazását már befolyásolta a természetesség és mesterségesség közötti feszültség, illetve az a megfigyelésem, hogy az általam kiválasztott területről már elhordták azt a riolittufa réteget, amely egy fontos építőanyag és egyben természeti érték, hiszen a sárgásfehéres vulkanikus kőzet képes volt évmilliókon keresztül megőrizni a növényi és állati maradványokat. A helyszínről származó - közelítően tízmillió éves - leletek is erről tanúskodnak.

Koncepcióm tehát ennek a rétegnek az eltűnéséről szól, illetve a mesterséges tevékenységről, amelyen a hegy az évek során átesett, és amelynek eredményével szembesíteni kívánnám a látogatókat. De miért fontos ez egyáltalán? A miocén korban élt növények és fák lenyomata, vagy a 8 millió évvel ezelőtt kialakult hólyagüreg (geóda) olyan erős impulzus volt számomra, amelyre már nem tudtam nem reagálni.

A tervezett épület magassága az általunk dokumentált utolsó riolittufa szint magasságával közelítően megegyezik, alaprajzi kiterjedését a hegy kontúrvonala határozza meg. Az egykori bányaépületre lepedőként borulna a mesterséges réteg. Fontos kérdés volt, hogy hogyan tárjam fel a hegyben rejlő kincseket, hiszen konkrétan erről a helyről származó hólyagüreges leleteket kaptam a Debreceni Egyetem Ásványtani Intézetétől. Ezzel kapcsolatban az a döntés született – ami a piroxénandezit nehéz megmunkálásából is adódott – hogy a helyszínen egy irányított robbantás történhetne. Ez a változás elemi erővel hat minden természetes és mesterséges dologra, köré rendeződik minden. Nevezhetjük ezt a hegynyúlvány utolsó szenvedésének, amely véglegesen meghatározza a további létét. Az ezután keletkezett kontúrt minden lehetséges és elérhető eszközzel megőrizném a további „bántalmazástól".

Foglalkoztatott annak a kérdése, hogyan tudnék egy teljesen véletlenszerű kontúrt határolni. Továbbá, folyamatosan kerestem a lehetőségeket arra, hogyan válik felismerhetővé egy teljesen fiktív mesterséges réteg, egy olyan látogató számára, aki először jár itt. Mi invitálja be őt a térbe és mit érzékel a belépés után? Hogyan érzékeli a már nem létező réteg után keletkező ürességet és hogyan szembesül az ember által végzett pusztító tevékenység eredményével? Hogyan teszi személyes élménnyé az itt eltöltött időt? 

A kérdések olyan válasz felé sodortak, amely nem feltétlenül építészeti megoldásokkal valósítható meg. Egy térbeli határvonalat őrző mesterséges felületen gondolkodtam, amely az idő elmúlásával is értelmezhető. Egy olyan épület megvalósíthatóságának tervei ezek, ahol magában a forma is értelmezhető, még akkor is, ha elvesszük tőle a funkciókat és elképzeljük, hogy 100 éve áll már azon a területen (vagy már nem is áll annyira). A tervezés eredményeként jött létre ez a részben épület, részben szobor koncepció, melynek geometriai és térbeli kialakításához szobrászati megközelítésmódokat is vizsgálnom kellett.

A tervezés során létrehoztam egy mesterséges „kő-szövetet", amely kívülről meghatározza a homlokzati konstrukciót, és jellemző a belsőépítészetre is. Semmilyen más formai elemet nem állt szándékomban használni, ily módon a látványterveken is két részre bontható a terv: természetesre és minden másra ami mesterséges. A kő-szövet kezdetben térbeli (kő-domborzat) szerkezeti egységekből állt, majd később inkább homlokzati elemmé alakult, amely a belső térben ásványkiállító fülkéket rejt. Elcsökevényesedésének egyetlen oka a belsőben lévő üresség kihangsúlyozása.

Az épület kétszintes: alsó szintjének járófelülete maga a hegy, a felső pedig egy kiállítószint. Térben két nagyobb egységre tagolódik, melyek közül az egyik a bányaépület homlokfala mögött található fűtött blokk, a másik pedig az ásványokkal kapcsolatos ténykedések tere, amely egy egybefüggő fűtetlen hiány. A két rész között a függőleges átjárás is fontos szerepet kap. Az első szintre magán a hegyen juthatunk fel, míg a tetőkibúvóra mesterséges lépcsőelem visz fel minket. Ez már csak korlátozott számban enged feljárást és rálátást a hegyre. Fontosnak tartottam az „épületből" a hegy változó képére való kitekintést, a személyes élménnyé tételt.

Utószó

A terv olyan gondolathalmaz, melyet ilyen szabadon talán utoljára hasíthattam ki magamból. Talán annyira személyessé vált számomra, hogy már képtelen vagyok belegondolni abba, hogy milyen lehet ez egy külső szemlélő számára. A miocén korból származó, kézzel fogható leletanyagra tekintve folyamatosan parányi és múlandó „dologként" értelmezem magam és minden más élőlényt. Ettől a gondolattól folyamatosan elérzékenyülök és minden tervvel kapcsolatos leírást, és kialakítást esetlennek és múlandónak gondolok.

Tervem megítélésére Nagy Krisztina Katalint kértem fel, aki a Bécsi Iparművészeti Egyetem (Universität für Angewandte Kunst, Wien) építész szakán végzett és rálátással bír a diplomatervben érintett problémakör megoldásainak lehetőségeire.

Augusztinyi Fruzsina

Opponensi vélemény
Augusztinyi Fruzsina: Ásványkutató Központ, Mulató-hegy, Erdőbénye
című diplomatervéhez

Üresség

A Mulató-hegy köré épült Erdőbénye egyike Tokaj-hegyalja legrégebbi településeinek, az itt zajló külszíni fejtés miatt egyre fogyó hegyek ihlették Fruzsina diplomatervét. Terve megalkotása előtt alapos környezeti vizsgálatot végzett Magyarország egyik legnevezetesebb ásványlelő helyéről, kutatása során fogalmazódott meg igénye egy olyan épület alkotására, amely egyszerre a pusztított természetnek és az emberi tevékenység visszafordíthatatlanságának emel emléket.

Ásványkutató központja a már nem használt területet újjáéleszti, olyan űrt kíván kitölteni, ami az építési tevékenység eredménye. Épülete a múltat hiányként fedi fel.
 

Kettősség

A tátongó kőfejtés nyomának épitészeti felhasználásával Fruzsina a természet és az ember duális kapcsolatával szembesít minket. Gondolkodásra, reflektálásra késztet azzal, hogy a természetes és a mesterséges közötti határt építészetével elmossa. Épületének felületeit, tereit és szerkezetét kontrasztokkal terheli, olyan ellentétpárokkal, mint fény és árnyék, légies és súlyos, organikus és megmunkált. Kettőség jellemzi a funkciókat is, ebben a különleges atmoszférájú térben a kimért geometriai forma és a szabálytalan egymás mellé kerül. Az alaprajzokon és metszeteken jól megfigyelhető, ahogyan a látogatót invitáló, nyitott terek (előadó, ásványfeldolgozó, kiállítótér) a természetest, míg a zárt terek a megmunkáltat képviselik. Kettős a munka, amelyet az épület bemutat, hiszen a természet rombolása elengedhetetlen feltétele az itt zajló ásványkutatásnak, nélküle nem találnánk meg a hegy kincseit. Kettős a látogató helyzete is, aki az előadóban a hegyen ül, miközben egy épület szerkezete öleli körül.

Térképzésével a terv nemcsak a kint és bent határát mossa el, hanem a szakértőt és a laikust elválasztó vonalat is, amikor elsődlegesen a munka bemutatásával vezeti be a látogatót az ásványkutatás világába. Az emeleti kiállítótér körbejárása után a látogató útja felfelé folytatódik. Az út végén a már eltűnt hegy eredeti magasságába emelkedünk, az itt kialakított kilátó fülkékben elidőzve az épület egybefüggő tere új szemszögből érzékelteti az emberi munka által létrehozott hiányt, a hátrahagyott ürességet.

Fruzsina vállalja az utolsó romboló mozdulatot: “mesterségest" épít. Tervének nem az épített környezet szab határt, hanem a rombolt természet. Eggyé kíván válni a heggyel, míg saját kezével “természeteset" sosem fog tudni építeni. Építészként vállal társadalmi felelősséget, diplomaterve egyszerre az emberi tevékenység és saját munkájának kritikája.  

A tervet elfogadásra ajánlom.

2017.01.18. Debrecen
Nagy Krisztina
építész

A terv az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő, a Nemzeti Tehetség Program és az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet támogatásával készült.