Solar Decathlon: nagyobb összefüggésekben

Somogyi Krisztina interjúja Z. Halmágyi Judit építésszel, a Solar Decathlon zsűritagjával a nemzetközi építőipari innovációs verseny szemléletéről, társadalmi innovációról, városökológiáról és a megépült tervekről.

A magyar közvélemény felkapta a fejét a Solar Decathlon építőipari innovációs verseny magyar elképzelései hallatán. Körbefutott a médiában, hogy a fiatalok találtak izgalmas megoldásokat a Kádár-kocka problémájára. Az idén Szentendrén megrendezett világversenynek fontos szándéka a figyelemfelkeltés, a konkrét terveken túl annak a megmutatása, hogy mi a lényeges a környezettudatos építészetben. Az egyetemi kutatócsoportok számára kiírt építőipari verseny olyan tízpróba, amelyen komplex tudású csapatok mérik össze a tudásukat. Az általuk tervezett és a kijelölt helyszínen felhúzott épületeket sokféle zsűri különféle szempontok alapján bírálja el. Az első versenyt 2002-ben szervezték Washingtonban az Amerikai Egyesült Államok Energiaügyi Minisztériuma kezdeményezésére, azóta számos ország kapta meg a rendezés jogát, így 2019-ben Magyarország. Szentendrén az ÉMI ipari telepén szeptember 29-ig még látogatható a 10 épületből álló mintatelep.  

SK: Miben látod a Solar Decathlon verseny sajátosságát?

A Solar Decathlon nemzetközi házépítő verseny különlegessége, hogy széles körben meghirdetett pályázattal indítja el a gondolkodást, amire száznál is több egyetem válaszol. Egy első szűrés során kiválasztásra kerülnek a legjobb alkotások, ezeket építik meg a kiválasztott helyszínen, ebben az évben Szentendrén. Második körben a megépült házak versenyeznek. A megépülő projektek tehát mind nyertes alkotások Bekerülni a legjobb tízbe olyan mint atlétaként kijutni az Olimpiára. Fantasztikus siker, hogy két magyar teamnek is sikerült, mint ahogyan az is, hogy a versenyt mi bonyolíthattuk!

A zöld gondolkodás területén unikális ez a verseny abból a szempontból is, hogy a szakmák összjátékára teszi a hangsúlyt, sokféle szempont szerint tervez, alkot és ítél. A zsűrizés folyamata is ilyen: 10 önálló grémium előre meghatározott, egyeztetett szempontrendszer alapján pontozza az építés folyamatát, a megalapozó kutatást, a megépült munkákat és a prezentációkat is. Környezeti, társadalmi, építészeti, urbanisztikai, energetikai és gazdasági szempontokat is néztünk, tehát egészen komplex módon értelmeztük a fenntarthatóságot. A végeredmény a független bírálatok összpontszámából adódik.

Én a városszövetbe való illesztés és a társadalmi hatás témáját bíráló zsűri munkájában vettem részt, fogalmazzunk úgy, hogy az XXL-es mérettel foglalkoztunk, a városi kontextustól indultunk, a városi szintű ökológiát vizsgáltuk. Sokféle hatást mérlegeltünk, így azt is, hogyan lehet társadalmi vitalitást előidézni az adott helyen, de azt is hogy egy elképzelés mennyire adaptálható máshová. A zsűrinkben román, dán, német, amerikai tag volt egészen különböző kompetenciákkal, így a dán kolléga az IT világból érkezett, számára az volt az érdekes, hogy pl. okostelefonnal távirányítva hogyan lehet testre szabni a lakás használatát. A munkánk során a biztonság, a kommunikáció, az energiatudatosság kérdését kitágítottuk, azt néztük, hogy mindez városi szinten hogyan működik és a beavatkozásnak köszönhetően hogyan hat vissza a társadalomra.

SK: Ez a sokféle szempont különböző tudásokat igényel. Egy építészkarokon ennyiféle képzést kapnak a jövő építészei?

A sikeres pályázatok létrehozói nem kizárólag építészek, hanem a társadalom- és humántudományok területéről érkező kutatók, a gazdaságosságot és fenntarthatóságot értelmező szakemberek, innovációs technológiával foglalkozók és persze az építésben jártas kivitelezők is. Össze kell fogniuk, vegyes csapatokat kell alapítsanak a siker érdekében.

Ez a szemlélet azért forradalmi, mert azt tudatosítja mind az alkotókban, mind a használókban, hogy az építészet nem egyemberes akció, hanem csoportmunka. Az építés emergens folyamat, amelynek eredményeként egy új, önálló lény, egy a természettel együtt lélegző épület jön létre. Ebben a munkában a közgazdásznak, jogásznak, antropológusnak, szociológusnak, de még a PR-osnak, marketingesnek és persze a megbízónak is fontos a szerepe.

Ma már egyre többen hangoztatják, hogy a sikeres városfejlesztés lényege a kooperáció: nem felülről jövő diktátum vagy hatalmi döntéshozatal indítja el a fejlesztéseket, hanem már az indításkor be kell vonni a használókat, megkérdezni az ott élőket. A hely szelleme, a genius loci összetett fogalom: az helyiek kultúrája, szokásai, vágyai, a tradíció, a társadalom fejlettségi szintje és a geomorfológia, a klíma, a gazdasági adottságok is a helyi jelleg része. A fenntarthatóság és energiatudatosság tehát nemcsak technológiai kérdés.

Mi azt értékeltük, hogy az elképzelés hogyan képviselte a lokális kultúrát és egy épület hogyan hathat vissza a közösségekre. A franciák többek között azért nyertek a versenyen mert a közösségi szerepvállalás volt az erősségük. A társadalmi aspektus a szponzorációban is megjelenik a Solar Decathlonon: nemcsak építőipari cégek, gyártók, szerkezetépítők támogatták az egyetemi csapatokat, hanem más aktorok is, így az egyik spanyol felvetés, a TO Projekt mögött a megbízó város, Barcelona állt. A rotterdami MOR projektet az ABN-Amro bank finanszírozta. Számukra például az volt a fontos, hogy majd Hollandiában meg is építsék az elképzelést. A Solar Decathlon verseny nem ér véget az eredményhirdetéssel, nem az eseményért van, hanem távlati céllal jön létre. A pénzügyi befektetők, a fejlesztők komolyan veszik, különböző szakmai innovátorok beépítik a gondolkodásukba, az egyetemisták felvetései azonnal hasznosulnak.

SK: A két magyar pályázó a köznyelvben Kádár-kockának nevezett épület átalakíthatóságával foglalkozott. Népszerű volt ez a felvetés?

Igen. A sajtó is sokat írt róla és a tipizálható problémafelvetés a zsűri számára is fontos volt. A posztszocialista országok túlszabályozott, ál-szociális és ál-humánus megoldása a Kádár-kocka. A magyar csapatok kifejezetten ezt kapták programnak az egyetemeiktől: én ezt a kérdést aktuálisnak és általánosabb érvényűnek gondolom.

Kádár-kockának a kétablakos, négyzetes, nagyon kötött alaprajzú, az 50-es és 60-as években tömegesen létrejött háztípust nevezik, amiből Magyarország minden részén találni. Elég nyilvánvaló, hogy a helyi építési tradíciókat akarták kinyírni ezzel a háztípussal, tulajdonképpen tájszennyező elemekről van szó. Ezeknek a házaknak az építészeti megítélése problémás, a használhatósága nem ideális, nehezen alakítható. A Kádár-kocka sokáig csak negatív jelentéssel bírt, de azért akadt, aki mást is látott benne mint a magyar parasztház megcsúfolását.

A BME pályázati csapata arra hívta fel a figyelmet, hogy ha típusházat kapnak az emberek, akkor azt a saját képükre kezdik alakítani. Az IKEA bútor is hasonló: egyforma elemekből áll, de mindenki egy adott helyre adaptálja, ezért  mégsem marad teljesen ugyanolyan. Az egyik család átfesti, a másik díszíti, és amúgy is másféle környezetben, másféle tárgyakkal egy bútor egészen más jelentéstartalmat kezd el hordozni.

A KOEB néven indított projekt  adottságként kezelte a meglévő helyzetet. Abból indult, ki, hogy ezek a kockák már létező tájépítészeti elemnek tekintendők, így ha ebben a környezetben nosztalgiázni kezdenénk, mű-régit vagy modernet tennénk oda, az megint ugyanolyan idegen dolog lenne. Ezért a meglévő modulrendszerbe illesztették az új házakat is. Additív módon gondolkodtak. Egyrészt azt találták ki – és ez volt a közösség szempontjából érdekes –, hogy a nem használt, korábban mezőgazdasági művelésű hátsó kerteken szolár felületeket alakítottak ki a közösség és a közvilágítás ellátására. Azt bizonyították, hogy energetikai szempontból az az optimális, ha több ház összefog és a talajhőt is hasznosítja. Akinek nincs megművelt földje, ott közösségi kerteket lehetett nyitni. Tulajdonképpen napközi-kertet, közösségi foglalkoztató tereket hoztak létre és a Kádár-kockába is közösségi funkciót tettek. Új elemeket is terveztek a kialakult modulrendszerben: protéziseket tettek le a kocka mellé, így pótolták a hiányzó lakó- vagy étkezőteret.

A megnyomorított minimáltereken térjavítást hajtottak végre, mai igényekhez igazították. Azon is gondolkodtak a diákok, hogy miként lehet megfogni a napenergiát: napcsapdát építettek, ahol lehet szárítani a ruhát, és a felmelegedett levegőt visszaforgatni az energetikai rendszerbe.

A felvetés szerintem kiváló. Bárcsak eladható megoldásként gondolna rá valaki, mert egy fontos társadalmi problémát érint. A falvak attól szenvednek, hogy kiürülnek. Ismerjük a gondot. De mitől lehetne az a hely élhetőbb?  Ha lennének közös kiskertek, ha nem kellene elhordani a gyerekeket a szomszéd faluba iskolába, hanem mikroközösségeket lehetne helyben létrehozni, ha az élet olcsóbb lenne, mert a falu megtermelne sok mindent, így részben saját energiáját is, akkor közösségi szinten működőképesebb modellé válna. Öt konkrét magyar városban kutattak az egyetemisták: interjúk készültek ott élőkkel.

A csapat végül azért nem végzett az élen, mert egyfelől vitatható volt, hogy mennyi energiát pumpálnak vissza a közösségnek, másfelől a kutatásuk, amely egészen magas színvonalú, mondhatni, akadémiai szintű volt, nem szervesült eléggé a tervvel. Úgy érzem, talán nem volt elég idő az összeillesztésre. A Solar Decathlonra egyes egyetemek akár 2-3 évet is készülnek, ennyi idő  szükséges is az összekovácsolódásra.

SK: A Kádár-kocka, mint problémafelvetés miért érdekel más országokat?

Azért, mert számos országban ugyanez történt: a szovjet mintájú, túlregulázott, túlszabályozott városépítészetnek vannak máshol is torzszülöttjei. Sőt. Kiderült a zsűrizés folyamán, hogy például Minnesotában is létezik nagyon hasonló probléma, nekik is megvannak a maguk „kockaházaik": előre gyártott favázas típusházak, amik nem túl szépek. Hogyan lehet őket individualizálni, ugyanakkor ilyen házakból közösséget is alkotni? Amerikában az elidegenedés nagy probléma, mindenki „szólóénekes", de közösség nélkül meg nem jó élni. Gyakorlatilag túlélésre játszanak ott is a kis települések kihalnak: ki kell találni, hogy mitől válnak újra vonzóvá.

A másik magyar felvetés nemzetközi összefogásban született meg. A MAGYAR FÉSZEK + projekt miskolci, pécsi és algír egyetem együttműködésében jött létre és a Kádár-kocka kapcsán megfogalmazott klimatikus javaslatuk kiterjeszthető volt.

A zsűriben vizsgáltuk a terv használhatóságát a kontinentális klímáról az afrikai éghajlatra. Az adaptálhatóság miatt ez a terv előkelő helyen végzett. A felvetés erős eleme, hogy olyan szélkürtők, átszellőzések és 2-3 rétegű homlokzati rendszerek kerültek beépítésre, amik okosan alakíthatók a konkrét hely függvényében. Ez a csapat a Kádár-kocka arányát megőrizte, de csak a fő tartófalakat tartotta meg, az épület belső terét teljesen kipucolta, ott belső térjátékot csinált: zárt tömegből csinálnak űrt és azt kifordították.

Aires Mateus tervezőirodája hasonló felvetéssel lett világhírű véleményem szerint. Átriumot helyeztek a belső térbe, felülről vitték be a legsötétebb térrészbe a fényt, és általa biztosították az átszellőzést is. A tetőt középen megnyitották egy megemelt elemmel, a korábbi lyukablakokat nagy földig érő üvegfelületté alakították.

Készült külső terasz és egy kerítés réteg, amit a használó a saját szándékaira alakíthat. A külső keret olyan „másodlagos bőr", amelynek mozgatható zsalutáblái, napkövető árnyékolói lehetővé teszik a hely adottságaihoz való könnyű alkalmazkodást.

Az elképzelés gyönyörűen hozza vissza  a tradicionális kontinentális építészetet, ahol fontosak a köztes terek. A kettős homlokzat között kialakuló „verandát" nem most találták ki, de használata itt újszerű. A flexibilis, köztes átmeneti terek Afrikába adaptálva új megoldásokat kívánnak, ott nyilván vásznak, ponyvák elegendőek, nincs szükség kettős üveghomlokzatra, de a tartószerkezet ugyanaz.

A terv elképzelhető szaharai faluban, tengerparton, Indiában, akárhol, mert a minimál-életterek már csak így néznek ki. A projekt prezentációján a tanárok nem lehettek ott, a diákoknak egyedül kellett ismertetni a felvetésüket angolul, nagyon felkészültek voltak, jól sikerült. A zsűrizés során kialakult párbeszédet is pontoztuk.

SK: Volt más tematikus felvetés a versenyen?

A panel. Ez mindenkit érint, nemcsak Európában, hanem az egész világon, hiszen a sűrű telepítés logikája egyre aktuálisabb a népességnövekedéssel. A román pályázó, az Over4 team feltételezte, hogy az intelligens, megosztott autóvezetéssel csökken a gépkocsik száma, ezért több parkot lehet létrehozni a parkolók helyén.

Ez hogyan hatott a környezetre? 3-4 szintes panel lakótelepet vizsgáltak, gazdasági modelljükben a földszinti lakásokat kereskedelmi funkcióvá alakították, egyéni befektetőkre bízták. A lakóteret a tető irányába viszont bővítették. A plusz lakás miatt azonban nem épültek új liftek, a zsűri ezt például nehezményezte. Garázsokat alakítottak át boltokká, és co-office került kialakításra, tehát megosztott használatú munkatereket létesítettek.

Az új generációban feltételezik, hogy az emberek otthon dolgoznak, ezért módosították a lakásalaprajzokat, viszonylag nagy munkaterületeket hoztak létre azzal számolva, hogy egymáshoz járnak majd át dolgozni a fiatalok. Gazdasági-ingatlanfejlesztési modelljükben a tetőtér eladásából finanszírozná az átalakításokat a közösség. 

Belgiumból a genti egyetem MOBBLE projektje a változtathatóságot hangsúlyozta, a meglévő, főleg Brüsszel környékén jellemző 10 emeletes panellakótelepek homlokzatainak elbontásával. Egyénileg változtatható, flexibilis megoldást dolgoztak ki.  A meglévő modulban gyönyörű modernista tereket hoztak létre csiki-csuki falakkal, hogy több generáció is együtt élhessent, korábbi lakásokat egybevonva nagyobb terek jöjjenek létre. A családok széthullását fő problémaként azonosították és a nagycsalád együtt maradásának téri feltételeit kívánták megteremteni. 2-3 generáció együttélése mellett tették le a voksukat. A társadalmi szemlélete volt ennek a tervnek is igen kidolgozott. Közben a tetőn energiát termeltek, azt visszavezették az épület működésébe, teljesen felújították az abszolút elavult energetikai rendszerű 10 szintet. Számításokkal bizonyították, hogy megoldásuk rentábilis nemcsak energetikai, hanem gazdaságossági szempontból is. Megnézték, hogy van-e értelme megcsinálni a felújítást, állításaikat külön szakértői bizottság ellenőrizte. Bár felvetésük emelte az épületsűrűséget, mert a szabad területekre két-, háromszintes épületeket telepítettek, nyilván csökkentve ezzel a parkokat, de cserébe a tetőteraszokon alakítottak ki zöldfelületeket.

A MOBBLE tehát a társadalmi mobilitás szempontjából érdekes, kifejezetten megfontolásra ajánlható a nagy magyar lakótelepek újragondolása során.

A rotterdami MOR projekt is típusprobléma: üres irodaépületek lakossági célú újrahasznosítására tettek javaslatot. A 60-as, 70-es években főleg a kikötő környékén lévő, mára energetikai értelemben teljesen elavult, az új szabályozásnak nem megfelelő, üresen álló épületállománnyal foglalkoztak. A rotterdami kikötő a többszörösére nőtt az elmúlt fél évszázadban, a működést ma már nem lokális irodákból irányítják, hanem a cégek luxusáron elkelő toronyházakba költöztek át.

Esettanulmánynak a Marconi toronyházakat választották ki. Megdöbbentően magas minőségű betonból készítettek mobil elemeket: konyhabútort, kerekeken guruló vizesblokkot. Le Corbusier odalett volna a terv láttán! Az alaprajzi szerkesztés nagyon intelligens volt, minden helyet kihasználtak, ügyesen fűzték egymásba a tereket. A homlokzat felújítása során az energetikai szempontok kerültek előre: a pillérek elé is olyan üveghomlokzatot tettek, aminek a belseje bitumenes lemez, hogy elnyelje a nap melegét, ugyanakkor a homlokzat olyan lett mint egy lélegző bőrfelület. Homlokzat technológiai fejlesztés következtében a lakásokon belül „városi tanyát" csináltak, a Biomassza+ névvel megjelölt innováció növény- és gombatermesztést vízionál nemcsak a tetőre, hanem a lakóegységekhez kapcsolódóan is. Hollandiában lakáshiány van.

A javasolt beépítés nem olcsó, tehát egy gazdagabb réteget szólít meg, ugyanakkor a lakáskiosztásban olyan szociális modellt és hitelkonstrukciót vezetnének be, amely  fiatal, pályakezdő korosztály lakáshoz jutását támogatja.

SK: Csak a magyar pályázatok foglalkoztak vidéki környezettel?

Nem dehogy. Az egyik spanyol felvetés az AZALEA Valencia tartomány rurális területére összpontosított. A tartomány problémája összetett: a városaik sincsenek könnyű helyzetben, mert a tengertől hatalmas utak választják el a lakóterületeket, a magrebi menekültek sivár tízemeletesekben laknak sűrű városrészekben. Vidéken itt-ott megmaradtak a favázas nádtetős halászkunyhók, de ezek rossz állapotban vannak és nem felelnek meg a mai elvárásoknak. A nagy denzitású területek és a kis házak között korábban mezőgazdasági területek voltak, de már nincs ki művelje őket. A kettő között nincs átmenet, nincs kapcsolat. Korábban a gyümölcskertek és a hozzá tartozó épülettípus, a baracca volt ott jellemző.

Ennek a kultúrtájnak, a tevékenységnek és a háztípusnak a megtámogatása a projekt célja. Nem annyira újszerű, de nagyon ízléses magastetős, 70 négyzetméteres épületet terveztek a hallgatók, amely részben folytatja a hagyományt, ugyanakkor nagyon mai. A földszintre szervizzóna és teljesen átlátható nappali, konyha, étkező tér került,  a tetőtérben raktárak és a gépészet kap helyet. A szándék tehát a kulturális örökség folytatása. A pályázók a közösségi megművelésű mezőgazdasági munka mellett érveltek, mert ha összefognak, bedobják a közösbe a területet, a feladatokat és a tudásokat is, akkor jobb eredmény várható.

SK: A 2019-es versenyt a franciák nyerték. Mi volt a városi léptékkel foglalkozó zsűri véleménye erről a felvetésről, az Inhabit2030 projektről?

A projektet a Lille-i Nemzeti Építészet és Tájépítészeti Főiskola több más egyetemmel együtt készítette, a város Észak-Franciaországban a belga határ felé található. Azon a környéken nagy múltú falvak és kisvárosok vannak, egy-két emeletes házakkal, vastag falakkal, kis ablakokkal, mert a Golf-áramlatnak köszönhetően sokat esik az eső, fúj a szél és általában hűvös az idő. A pályázat egy ilyen régi épülettípussal foglalkozik, amit ellátták új lépcsőházzal, lifttel és télikertet tettek az épületek mellé. Alaprajzi változtatásokat is javasoltak, mert megváltozott az élet: a hagyományos nappali régen a reprezentáció tere volt, de ma ez már nem fontos. Manapság a konyhában az étkezőasztal körül él egy család, amit ezért megnagyítottak, tehát térarány javítás történt. Az üvegfelületeken olyan szolár-csöveket használtak, ami ha kell árnyékol is, de átengedi a fényt.

Amitől kimagasló volt a felvetésük, az a beépített társadalmi innováció. A projektet még a válság idején indították el az egyetemen. Azt látták, hogy a gazdasági krízis során sok kézműves, iparos, így a helyi lakatos és asztalos üzemek, javítóipari cégek tönkrementek. Ezek az emberek először tanácstalanul álltak és várták, hogy történjen már valami. Aztán jobb híján elkezdték egymás házait javítgatni, ki-ki azt, amit tudott. Elhatározták, hogy nem hagyják elveszni ezt a kézművesipart, a tudásukat és összeálltak, feladatra szerveződtek a környező falvakban. A Lille-i egyetem felfigyelt erre a helyi tudásra és aktivitásra és támogatni kezdte: nyári gyakorlatra küldött diákokat, hogy megtanulják, milyen betonozni, malterozni, de egyben segítenek is.

SK: De hogyan reprodukálható egy energetikai versenyen egy régi városka régi házikójának felújítása és egy társadalmi modell?  

A régi épületek stilizáltan láttatták, a főfalakat és a tetejét építették meg, a vázszerkezettel ábrázolták. A hozzáépítéseket mutatták be részletesen. Az új, beépített gépészetnek például üvegfalat csináltak, hogy mindenki lássa. Kirakatba tették, hadd tudják meg minél többen, hogy a gépészti innovációjuk egy jó rendszer. A megoldásnak köszönhetően fényt csaltak korábban sötét terekbe, ahol így egyben ruhát szárítottak, tehát kiterjesztették a helyiség funkcióját is. Sok okos ötlet volt. Így a házak közötti területeket, a közöket is újra-tervezték, közösségi használatra nyitottak meg zárt kerteket és ott a környezettudatosságra nevelő eszközöket helyeztek el. Hogy egy példát mondjak, a nem használt bringákkal szelektív hulladék préselőt működtettek: az egyik kertben gyűjtötték a söröspalackokat és a kirakott biciklivel, ahogy tekerted, összepréselhetted a fémet. A legfontosabb azonban az  említett társadalmi innováció, a helyi közösség aktivizálása volt.

Az épületeket meg lehet nézni az ÉMI szentendrei telepén, a kiállítás szeptember 29-ig még nyitva áll.