építészet : környezet : innováció

Üveges Gábor munkái elé

Sólymos Sándor Ybl díjas építész megnyitó beszéde Üveges Gábor kiállításán, 2012. november 27-én.

Nemrég, mikor megkaptam az Üveges Gábor itt kiállított munkáiról készült fotókat, megörültem, mert egyből láttam mi is itt a művészi program és mennyire korszerű.

Örömöm annak szólt, hogy e művek kapcsán milyen fontos és időszerű dolgokról lehet majd beszélni. Ez persze nem lesz egyszerű, mert egyben bonyolult dolgok is ezek.

Nos, Hölgyeim és Uraim!
Akkor kezdjünk hozzá. A dekonstrukcióról és a foldingról lesz szó.

Az ezredfordulót megelőző mintegy 15 év legnagyobb civilizációs paradigmaváltása a dekonstrukció szemléletének, alkotói módszertanának és műtípusainak felbukkanás volt. Hogy ez miért lett ekkora trouvaille, ahhoz picit még korábbra kell visszatekinteni. Mert egyáltalán nem volt az véletlen, ahogyan a dolgok egymást követték.

Üveges Gábor kiállítása - Folding

Az ezredfordulót megelőző századforduló – a 19.-ről 20.-ra – nagy újdonsága egy érzéki közjáték – az ornamentális modor forradalma – volt. Az új művészi látásmód regionális változatainak különböző nevei voltak. Art Nuoveau-nak, Jugendstíl-nek, Sezessionstíl-nek, Liberty-nek, Stile Florale-nak, Stil 1900-nak, Dekadencia-nak nevezték Európa különböző térségeiben. Itt mifelénk, München – Bécs – Budapest térségében a „szecessziós stílus” elnevezés volt a járatos. Az Art Nuoveau radikálisan szembefordult a historizmussal.

Azért volt ez „csak” közjáték, mert az igazi paradigmaváltás az avantgárd mozgalom felbukkanása – a historizmus és az akadémizmus végleges érvénytelenítése – csak ezután következett. A tekintélytisztelő múltba-néző akadémista normativitás, egyre kevésbé működött. Az univerzális értékvilág a piaci tömegtermelés viszonyai között, a modernizációs versenykényszerben, már nem tudott támpontokat adni. Azt, hogy milyen legyen egy ideális gótikus katedrális, 1886-ban a francia Violet-le-Duc még levezethette építészettörténeti magyarázatokkal kísérve, de hogy milyen legyen egy vasútállomás, vagy egy jól működő árutőzsde, azt már nem lehetett görög, római vagy más történeti archetípusokra hivatkozva eldönteni. A század végére az ipari forradalom, a tömegtermelés és a piaci verseny-kapitalizmus úgy kicserélte a civilizációs viszonyítási rendszer fundamentális értékeit, hogy minden korábbi modernizációs stratégia, ami a múlt tiszteletén alapult érvényét vesztette.

A kapitalizmus mintaországait követő térségekben úrrá lett egy modernizációs megkésettség pszichózis. A felzárkózás és a versenyképesség megtartása okán a modernizáció helyzetéért aggódó tudós-, művész-, és politikus-körökben kitört a modernizációs pánik. Ez a sürgetettség érzés; a „modernizációs kényszer” hangolta a tudományos, művészeti és ideológiai, mozgalmi élvonal képviselőit a századfordulón, s ezért került át szükségszerűen az értékválasztás viszonyítási rendszere a múltból a jövőbe. Az időszerű értékminták távlatait már nem lehetett a múltban fellelni, hanem a jövőben megszerkesztve a modernizációs célokból kellett levezetni. A korszerű értékek viszonyítási rendszere a históriából a jóhiszeműen értelmezett utópiák világába került át. A múltban lehet határozott korra, térségre hivatkozni, ahonnan a mintákat származtatjuk. A jövő ezzel szemben absztrakt – nincsen ott konkrét hely, konkrét idő – csak a célok, és a remények, megközelítéséhez vezető tennivalók és strukturális képzetek származtathatók onnan.
Ennek egyenes következménye lett az ornamensek, az elbeszélő műtípusok megtagadása és a redukált geometriai nyelvezet megalkotása (Das Ornamentik und Verbrechen; Adolf Loos, 1908. Piet Mondrian „piros-sárga-kék” kompozíciói, 1920-után, vagy Ludwig Mies van der Rohe híres „Weniger ist Mehr/Less is more/A kevesebb több” maximája, az 50-es években).

Üveges Gábor kiállítása - Folding

A mozgalmi modern sikerein felbuzdulva sokan és sokféle modernizációs „üdvtörténet”-et vizionáltak. Az „egyetemes modern” törvényszerűségére hivatkozva felbukkant az avantgárd értékrend intézményesítésének víziója. A francia Charles Eduoard Jeanneret – Le Corbusier az internacionális modernizmus megszervezésébe fogott. A CIAM (Congrès internationaux d'architecture moderne) kongresszusokon jól, rosszul reformálták az építészeti gondolkodást, és az urbanisztika értékrendjét. Úgy tűnt ekkor, az univerzálisan érvényes modern értékvilág vízióját a művészet és különösképp az építészet képes artikulálni, és érthetően az emberek számára elfogadhatóvá tenni. Ez nem szokatlan, ha meggondoljuk, hogy a nagy történelmi mintaváltások rendre nagy építészeti arculatváltások közepette bontakoztak ki.

A modernizmus tennivalói hitelesen levezethetőnek tűntek alapvető humanista értékekből. Mindez működtethetőnek, levezényelhetőnek látszott az igazságos elosztás keretei között, az erős és gondoskodó állam intézményei révén. De tudhatjuk, a versenyhelyzet megváltoztatja az ember – egyéni/kollektív – viselkedését. A versenyben frusztrált és türelmetlen lesz, bármi áron előnyökre akar szert tenni, akár más, egyébkén tisztelt értékek félretolása árán is.

A türelmetlen modernizációs hevület nem csak művészi mozgalmak és intézményrendszerek mozgatóereje lett. Politikai kiáltványok, forradalmi mozgalmak tűzték zászlóikra az „igazságos kollektivizmus” céljait. De a hatékony intézkedésekhez, hatalomra – politikai felhatalmazásra – volt szükség. Egyre szélsőségesebb ideológiák hivatkoztak a modernizáció „egyetemes törvényére” és ennek kötelező érvényére. Erős államot követeltek és felhatalma-zást a cselekvésre. Az evolúciós és a revolúciós stratégiák összecsaptak. A türelmetlenség kerekedett felül. Puccsok és forradalmak követték egymást – a nemzeti és a nemzetközi szocializmus igézetében. Különböző bajuszméretű vezérek masíroztatták különítményeiket – türelmetlen ideológiai sémákból levezetett célok nevében – emberellenes falansztervilágok táboraiba. És következett két világháború, milliók értelmetlen és semmivel nem magyarázható halálával. Következett két világrendszer és következett a hidegháború, az atomfegyverrel való fenyegetőzés évtizedei. Az eszmék szégyenletes gyakorlati fejleményei nem látszottak igazolni a modern értékek egyetemességébe vetett hiteket és illúziókat. A politikai élcsapatok lejáratták a művészeti és tudományos avantgárd eszményeit. Az emberek elfordultak az avantgárdtól és a moderntől, mert tapasztalataik egyáltalán nem igazolták az utópizmussal kapcsolatos jóhiszemű várakozásaikat. Csalódottak lettek.

Üveges Gábor kiállítása - Folding

Az elgondolt világok birodalmába vetett hitet végül az érzéki világok birodalmából mért csapás kényszerítette térdre. Felnőtt egy újabb generáció és újabb érzéki közjáték következett.

Közismert etológiai tény, hogy gyanakvó és félénk élőlények is hajlandók kézből enni, ha kedvenc falatjaikkal kínálják őket. A jóléti társadalomban (Welfare Society) az emberek vásároltak, divatoztak, fogyasztottak, érzékeiket kényeztették. A „multik” tenyeréből ettek, s úgy viselkedtek, ahogyan elvárták tőlük.

A fiatal generációknak ez nem tetszett. Virágot tűztek a hajukba és kivonultak a városból. Hippik lettek, szelíd motorosok lettek, megváltást ígérő szekták/ideológiák követői lettek.
Az új generáció rock-fesztiválokon szocializálódott, s a „Make love not war!” – Szeretkezz, ne háborúzz! – jelszavát követte. A szabadság mámorában minden szőr szabadon nőhetett. A haj (hair) egy generáció hívószava lett. A megkülönböztethetetlen torzonborz ifjak gyűlölték a falansztereket és gyűlölték a menetelést, gitároztak, füveztek és élvezték a „megkülönböztet-hetőségüket”. Az ideológiai tudatmódosítás szokásai mellett a kémiai tudatmódosítás szokásaival is próbálkoztak. A szűk horizont mindkét veszélyes drog hatására tágulni látszott.

A népszerűtlen modernizmus értékrendjét elfedte a pop népszerű külsőségeinek mámora. Ráadásul a „pop” és a „rock” – igazi csodafegyver volt – át tudott hatolni az aknazárakon és a vasfüggönyön. Olyan értékvilágot terjesztett, minek hatására a keleti diktatúrák gyermekei maguk álltak neki lebontani a küldetéses államok díszleteit és értékvilágát. Az 1970-es évtizedben már a keleti rezsimekben is győzött a pop. A berlini falat őrző katonák szabad óráikban Rolling Stones lemezeket hallgattak, és a Playboy magazint forgatták.

Üveges Gábor kiállítása - Folding

A változásokba vetett naiv bizakodással, már-már „civilizációs aranykorként” ünnepelték a felbukkanó posztmodernt a 80-as években. S tényleg, a posztmodern volt a következő – mindent elsöprő – kulturális-civilizációs paradigma, pedig még neve sem volt rendes, a „post-modern”, (modern utáni) – mint név, negatív definíció – nem azt jelölte, ami van, hanem arra hivatkozott, ami épp elmúlt. A posztmodern katarzisa, a modern értékvilág bukásán élősködött. Pedig a posztmodern doktrína cinikus és kettős mércével mérő, bár nagyon sikeres kulturális-civilizációs és üzleti célcsomag volt. Az önfeledt tömeg viselkedése és a racionális üzleti tervek pontosan fedésbe kerültek, miközben valójában ellentétes érdekek mozgatták. A híres „kettős kód” nyilvános volt és a tömeg számára is „érthető”. Az üzenetek, az „elit” és a „tömeg” kódja szerint is olvashatóak voltak. Ráadásul a posztmodern védhetetlen volt, a direkt küldetéses rezsimek szimpla és célratörő modernizációs ideológiái felől.

A „nagy elbeszélésnek” vége volt. Az avantgárd szigorú önfegyelmét, piros – sárga – kék derékszögű kompozícióit leváltották a fagylaltszínű timpanonok, a puding formájú bútor-design-trendek és a bornírt science fiction TV-sorozatok. Az univerzalista modern értékvilággal szemben a posztmodern regionális volt és szubkulturális – magától terjedt. Külön „evolúciós diszciplína” írta le az új folyamatokat. Ezzel a tudomány is posztmodern lett. A gének mintájára mémek-nek nevezték azokat a kulturális mintázatokat, melyek az ezredvég globalizálódó kultúráját, mint „gazdatestet” erőforrásként és építőanyagul használva egyre csak replikálták saját magukat. A fogyasztási hisztéria tudományos értelmezést kapott.

El kell ismernünk, a posztmodern nagyon hatékony és sikeres világmegvált(oztat)ási paradigmának bizonyult. Nem túlzás állítani, hogy talán egy atomháborút spórolt meg az emberiség általa. Bár lehet, hogy a „posztmodern mémek” sem okoztak egy nukleáris háborúnál kisebb pusztítást. A szegénység és a kiszolgáltatottság épp, mint a fogyasztási hisztéria globális méretekben növekedett. Apró – távoli kontinensek peremvidékén vívott – helyi, kegyetlen „háborúcskákra” darabolva vívták a nagyhatalmak tengeri-, és légi-flottái a háborút – helyi anyagból, helyi emberek áldozatai árán – a gazdag üzleti világ háborúját. A televíziós csatornákon pedig, élőben és azonnal nézhetően, „mém-gépezetek” háborúztak.

A posztmodern cinikus kettős kódja, mint valami vírusfertőzés söpört végig a világon és hatására egy egész világrendszer omlott össze. Talán emlékszünk 1985-ben, mikor Mihail Gorbacsov – pontosan érezve a paradigmaváltás feltartóztathatatlan közelségét, és azt hogy a tömeg a türelme végéhez ért – maga jelentette be az egypártrendszer feladását és a piaci versenykapitalizmus kísérleti bevezetését (amit peresztrojkának/átépítésnek, és glasznoszty-nak/átláthatóságnak nevezett). A katonailag bevehetetlen kommunista világbirodalom centruma önként térdelt le Miki egér és Michael Jackson előtt. De „egy világbirodalom”, ezt – nyilvánosan – nem engedhette meg magának. Gorbacsovnak mennie kellett. Borisz Jelcin – Moszkva volt párttitkára – mindenki közös megelégedésére, bevezette és működtette a kettős kódot. A posztmodern doktrína persze, épp a fenti cinikus attitűdje és a vállalhatatlan kulturális minőségekkel fémjelzett tartalmai miatt folytathatatlan lett. Miközben egyre sekélyesebb ízlésű rétegeknek udvarolt – oly mélyre süllyedt hogy – piacilag nem volt már tér, ahová terjeszkedjen lefelé vagy széltében. Amint szétmállott a kommunista világ-rendszer a „posztmodern” is szükségtelen diszfunkcionális lommá lett, szitoknévvé aljasult.

Értelemszerűen szinte azonnal fel is bukkant egy újabb kulturális-civilizációs világértelmezési mintázat. A fagylaltszínek után eljött az új-avantgárd, a „transz-avantgárd” ideje. Figyelemre méltó kulturális és művészeti trendek és merőben új vizuális nyelvezet jelent meg a posztmodern tetőpontjával szinte egy időben. Ezt hívták úgy, hogy dekonstrukció. A 90-es években a minőség kultusza újfent időszerűvé vált. Bernad Tschumi, Coop Himmelb(l)au, Frank Gehry, Daniel Libeskind, Zaha Hadid egy jelentéstani vákuumba robbantak be építészeti műveikkel és visszahelyezték jogaiba az avantgárdot. Ismét úgy tűnt, az érvényes értékvilág vízióját a művészet és különösképp az építészet képes érthetően az emberek számára elfogadhatóvá tenni. Csak épp ez az építészet nem volt közérthető.

Amint annak idején a modernnek Martin Heidegger és Valter Gropius, adták a filozófiai és művészetteóriai magyarázatát, a posztmodernnek Francis Fukuyama és Charles Jencks jelentették ugyan ezt. A dekonstrukció civilizációs doktrínáját, Jacques Derrida, Gilles Deleuze és Peter Eisenmann értelmezték és adtak programszerű teóriát a korról és önmagukról gondolkodni kívánók kezébe.

Üveges Gábor kiállítása - Folding

A modernizmus univerzális értékvilágot tételezett fel egykor és ennek tér-időben fellelhető modernizációs stációiként értelmezte a centrumok és perifériák civilizációs minőségeit. Mint tudjuk ez nem így volt, nem így van. A nagy dramaturgia nem a világ, hanem a világot leíró nyelv sajátossága. Innen, a nyelvfilozófia felől érkezett a civilizáció új teoretikus értelmezése. Jacques Derrida francia matematikus és filozófus kimutatta, hogy „nyelvileg túlkonstruált” a világot értelmező gondolkodás. Ezért módszertani megfontolásból javasolta a dekonstruálás (leépítés, szétszervezés, szétszerelés) szemléletét. A dekonstrukció nála nem tévesztendő össze a destrukcióval. Nem pusztításról vagy megsemmisítésről van szó, hanem az előítéletes jelentéstani sémák módszertani leépítéséről, kivonásáról, kvázi „kiszereléséről” a nyelv – természetesen a művészeti, a vizuális nyelv – használni kívánt szervezetéből. Orvosi hasonlattal élve a túlburjánzó élősködő sejtek chemo-terápiás, vagy sebészeti eltávolításáról van szó, az egészséges „szemantikai szervezet” megmentése érdekében. Egyszerűbben a civilizációs önértelmezés nyelvezetének megújításáról, mint programról van szó, s ez bizony egy avantgárd célcsomag.

A dekonstrukció tárgyában született legjobb elméleti írások mind hangsúlyozzák, hogy a konstrukció/dekonstrukció dichotómia valójában nem a jót állítja szembe a rosszal. Nem a számunkra valót, a nem számunkra valóval, hanem a túlkonstruált, anakronisztikus univerzalista hagyományok korlátait, konstrukciós kelepcéit, teszi érzékelhetővé. A nyelvi és a nyelvi természetű fogalmi csapdák működésére hívja fel a figyelmet. A dekonstrukció valódi fogalmi ellentéte a destrukció, a rombolás, a pusztítás, aminek mozgatója a türelmetlenség, az előítélet, az indulat és az arrogancia. A dekonstrukció pedig áttekintőképességet, építeni tudást, a szerkezetekben való jártasságot tételez fel.

És most térhetünk vissza Üveges Gábor kiállításának megnyitójához.
A dekonstrukció centrális fogalma a kaosz-metafora lett. Ez nem kell, hogy senkit meglepjen, hiszen egy geológus vagy egy régész hibátlan történetet olvas ki a véletlenszerűen egymásra rétegződő kőzettani vagy régészeti szerkezetből. Éppígy, mi is a világban látható véletlen kulturális-civilizációs elrendeződések analízise révén valódi eseményekre következtethetünk. A kaotikus redőzetek, túl bonyolult rétegszerkezetek dekonstruálásához pedig – épp, mint a geológiához, vagy a régészethez – türelem, a történetiség dramaturgiájában való alapos jártasság, önfegyelem és nem utolsó sorban esztétikai érzék kell.

Itt és most, ugye a művészetben valamelyest jártas közönség gyűlt össze. Ezért bátran hoznék szóba egy másik hasonlatot. Ismert mindnyájunk előtt az anatómiakönyvekből a bonyolult organikus, funkcionális képletek demonstratív felnyitása, szétbontása, boncolása. A dekoratív magyarázó ábrák, melyeken emberi és állati testek izmainak, csontjainak funkcionális összetartozása és egymásra szervülése jól tanulmányozható. Az felépítés és működés, szétboncolt magyarázóábrák segítségével látható át. Nem a valódi formát látjuk, hanem a működést értjük meg. Egy elgondolt értelmezésben látjuk a dolgokat elrendeződni.

Nos ilyennek látom én Üveges Gábor itt bemutatott munkáit. Egyfelől, az egymásról kihaj-togatott bonyolult szerkezetek látványaként, valóban anyagi képleteket látunk térben, össze-függéseik szerint értelmezve, s mint a régész, vagy az anatómus olvashatjuk a kaotikus látvány mögötti okokat, oksági láncolatokat, történeteket. Másfelől az emberi lélek, a tudatunk és a gondolkodásunk funkcionális organikus képleteinek redőit pillanthatjuk meg a működés szempontjából megszerkesztett demonstratív ábrázolatokban. Hát ez az a program, ami első látásra oly szimpatikus lett nekem, amikor e műsorozatot megpillantottam, és ez volt az a gondolati tartalom, amit nem lehet – vagy nem szabad – egyszerűbben elmondani.

Elnézést érte, de talán érthető volt miért kellett visszatekinteni a három-négy paradigmavál-tással korábbi civilizációs önértelmezésekig. És miért kellett Gilles Deleuze és Peter Eisenmann metaforáit „Ádámtól és Évától” származástanilag levezetni.

Üveges Gábor kiállítása - Folding

És így jutottunk el a foldinghoz, a redőzethez, vagy ahogyan Gábor hívja: a hajtogatványhoz, a redőzményhez. A kaoszmetaforák szerkezeti megértésének módszertanához. Deleuze és Eisenmann teoretikus munkáihoz, annak értelméhez és ennek jelen tárgyunkban Üveges Gábor legutóbb készített munkáiban való megértéséhez.

Nos hát, Hölgyeim és Uraim!

Így nézzék azt, amit itt látnak, s gondolják el azt, amit épp nem itt látnak. Nézzék és élvezzék az intellektuális kalandozást e képzetes folderekben. Tanulmányozzák a működést a világ és a lélek kaotikus redőzeteiben. És ne feledjék; az élet „izgalmas kaland”. Akár kint, az érzékvilágban, akár bent, az értékvilágban történik. S még izgalmasabb ez, ha bepillanthatunk e kalandok szerkezetébe, működésének törvényeibe és rejtett redőibe.

Kérem, tekintsék meg a kiállítást.

Sólymos Sándor Ybl díjas építész,
tanszékvezető, egyetemi docens
Magyar Képzőművészeti Egyetem
Művészetelméleti Tanszék

vélemény írásához jelentkezzen be »