építészet : környezet : innováció

"Vagy mi, vagy a jelenlegi gyakorlat fordítva ül a lovon"

Egy évvel ezelőtt a Közösségfejlesztők Egyesülete kezdeményezésére és a Norvég Civil Alap anyagi támogatásával létrejött egy ún. városmegújító munkacsoport közösségfejlesztők, szociológusok, építészek, tájépítészek, urbanisták közreműködésével. A munkacsoport egyik kezdeményezőjével, a Közösségfejlesztők Egyesületének elnökével, Péterfi Ferenccel Bardóczi Sándor készített interjút.

Építészfórum: Egy éve alakult meg az általad koordinált városmegújító munkacsoport. Miért éreztétek szükségét egy ilyen csoport életre hívásának?

Péterfi Ferenc
Péterfi Ferenc: Régen és sokféle területen foglalkozunk a közösségfejlesztés kapcsán a helyi közösség bevonásával, részvételével, vagy annak lehetőségével. Ez gyakran szakkérdésekhez is elvezet a civil társadalom általános segítésén túl. Így merült fel a településfejlesztés ügye pár éve, a településfejlesztési koncepciók készítésébe történő besegítések kapcsán. Most meg, ahogy változott az uniós pályázati széljárás, és a települések ebbe az irányba kezdtek mocorogni, a városmegújítás kínálkozott ilyen problémakörnek. Ennek kapcsán nagyon fontosnak éreztük, hogy sokféle szakembert hozzunk össze egy csapatba. Ez volt a közvetlen előzmény.

ÉF: Érkeztek hozzátok konkrét kritikák a településfejlesztés mai magyar gyakorlatáról, vagy egyszerűen csak a saját ténykedéseitek során villant be, hogy "valami nincs rendben" e téren?

PF: Mi sokat dolgozunk falvakban, kicsit kevesebbet városokban. Azt láttuk, hogy ezek a fejlesztési dokumentumok főként építészeti, mérnöki, esetleg gazdasági munkákat illetve kompetenciákat gondolnak fontosnak. A részvétel amúgy néha elég nehezen fogható meg, hogy mikor, hol, hogyan kellene megvalósulnia. Talán ez a bonyolultság is hozzájárul, hogy gyakorta kihagyják a helyi közösséget. Persze a helyiek gyakran nem is tudnak ilyen jogaikról - ez történelmi hagyomány is nálunk. A településfejlesztési koncepciók, városfejlesztési stratégiák, rendezési tervek, uniós pályázatok megfoghatóan körülírják a valódi bevonás kényszerét, a bekapcsolódás szükségességét. Ma is van például az építésügyi törvényben rögzített, önkormányzatok számára keretül megfogalmazott kényszer, ami jó esélyt kínálhat a részvétel formális megvalósulásának. A probléma vele az, hogy ez tényleg „csak” formális.

ÉF: Van tapasztalatotok a részvételi tervezés kapcsán fogadókészségre a települések részéről? Van valamiféle különbség településtípusok hozzáállása között ebben a kérdésben?

PF: Nem tudnék szignifikáns, tényszerű adatokra hivatkozni. Leginkább a konkrét személyek - polgármesterek, önkormányzati képviselők, vagy éppen helyi civilek keresnek meg bennünket - de ezek személyfüggők. Mi a gyakorlati lépéseinket igyekszünk nyilvánossá tenni, módszertani leírásokba, esettanulmányokba foglalni, hogy legyen alkalmuk a döntéshozóknak a valódi bevonás mellett dönteni, vagy a civileknek megbátorodni. Ha például a településfejlesztési kérdésekben sikerül valódi részvételt elérni, annak örömét megtapasztalni, talán más ügyekre, tevékenységekre is "átterjed" ennek a lehetősége, szükséglete, a próbálkozás izgalma.

ÉF: Mit értesz "valódi részvétel" alatt? Egyáltalán miért fontos, hogy a helyi közösség a településfejlesztési irányok kidolgozásában intenzíven részt vegyen? Nem azért tartjuk a képviseleti demokráciában a képviselőinket, hogy azok elintézzék ezt helyettünk?

PF: Az önkormányzásnak - és a kormányzásnak is - nem az a feladata, hogy mindent megcsináljon a maga territóriumában, hanem az, hogy mérje fel a helyi szükségleteket, erőforrásokat, ambíciókat, és azok között teremtsen összhangot. Például a településfejlesztés kérdésében - de más ügyekben - is. Tehát a szervezetek-intézmények, a gazdasági szereplők, a „civilek” és ki tudja még milyen csoportosulások lehetőségei, szükségletei és lehetséges közreműködése között az összehangolás, szinkronizálás és megvalósítás a dolga. Egy-két dolgot persze ő old meg, de nem helyettesíti az egész (helyi) társadalom működését. Ha viszont nagyon kiveszik az emberekből és közösségeikből a kezdeményezést, a részvételt, akkor a lakosokban elsorvad, visszafejlődik a közreműködési készség, a beleszólási készség és a felelősségvállalás. Az önkormányzat persze a sokféle ügy, kezdeményezés dialógusát, egyezkedését, tárgyalását szervezi meg, és látva azok arányait és tendenciáit végül gyakran neki kell dönteni a lehetőségek között. De jó esetben még a döntés előtt ez nagyon alaposan kiforr már a részvétel szereplőinek közreműködése során.

A Parola címlapja
ÉF: A közösségfejlesztők folyóiratában, a Parolában nemrég címlapon hoztátok Csepeli György és Prazsák Gergő kutatását a "cselekvők", "lázadók" és "szenvedők" megoszlásáról az európai országokban. Én nemrég jutottam a végére Somlyódy Nóra könyvének1, amely a pécsi Európa Kulturális Főváros megvalósításának történetéről szól. Ő többek között összehasonlítja az egyszerre zajló esseni, pécsi és isztambuli EKF projektet, valamint megemlíti az EKF-ek történetének eddigi legnagyobb blamázsát, a görög Patrasz esetét, ahol a kulturális év 2006-ban teljes csődbe fulladt. Friss ez a könyv-élmény, ugyanakkor döbbenetes a párhuzam a Parola által közölt grafikon és a fenti kultúrkörök EKF produktuma között. Eleve elrendelt tehát a városfejlesztés sikere?

PF: Hát csak gondolom - nem ismerve pontosan az EKF történeti háttereket -, hogy valóban igazolni látszik, hogy milyen jövője, esélye, következménye lehet annak, ha valóban erőssé válik a szereplőkben a meggyőződés a részvétel szükségességről - annak nehézségeivel, esetenként kényelmetlenségeivel és előnyeivel együtt.

ÉF: Az alapított munkacsoport az eddig kiadott anyagok alapján markánsan megkülönbözteti a városrehabilitációt a városmegújítástól. Mi van e tudatosság mögött? Mi az, amit a folyó rehabilitációkban a leginkább kritika tárgyává lehet tenni?

PF: A szakminisztériumok által kidolgozott és kötelezővé tett Integrált Városfejlesztési Stratégiákról szóló kézikönyvek konzekvensen városrehabilitációról szólnak. A rehabilitáció alatt e dokumentumok leginkább a fizikai megújítást értik, mérnökök műszaki tervei, közgazdászok számításai alapján. A város ennél sokkal több, komplexebb. Egy erőtér, amit nem lehet sterilen, a rajzasztalon körülhúzni vékony és vastag vonalakkal. Nem lehet táblázatokba és grafikonokba rendezni. Annak egy élő városból kell kiindulni, ahol az emberek éreznek, tesznek (vagy nem éreznek, nem tesznek), és vannak gondolataik... A „városmegújítás” folyamat, amely állandó reflexiót igényel. Egy "társasjáték". Az egyetértés létrejöttének a folyamata.

 

Tervezz bátran! sajtótájékoztató Debrecenben
Tervezz bátran! Debrecenben

 

ÉF: Erre a "társasjáték"-ra az elmúlt év során háromszor kínáltatok lehetőséget három különböző mintaterületen a "Tervezz! Bátran! - Közöd van hozzá!" című programotok keretében. Mérleget tudnál vonni az itt szerzett tapasztalataidból?

PF: Három nagyon különböző szociokulturális környezetben, és más-más lelkiállapotban próbáltunk nem csak az elméletbe bekapcsolódni, hanem tervezni, gondolkodni, a cselekvések terepét is elindítani. Demonstratív közös tervezés volt a cél, annak a megélése, hogy - kis külső szakértői és más segítséggel - képesek az emberek a saját településükről gondolkodni, tervezni.

Pécsett - pontosabban annak külvárosi negyedében, Pécsbányatelepen - nagyon komoly sérülése van a társadalmi szövetnek. Ott nagyon eszköztelen emberekkel - és fiatalokkal - dolgoztak kollegáink. Ott a többségnek álmodni, jövőről gondolkodni nagyon nehéz. De ilyen helyeken is vannak "szigetek", akik cselekvőképessé tudnak válni.

Debrecenben a Nagyerdő jövője a tét, az együttműködés helyett harcban állnak a felek, főként azért, mert a másikról kialakított előítéleteikből épült magas kerítésük magától nem akar őszinte dialógus kialakulni, társadalmi nyomással próbálnak a civilek párbeszédhelyzetbe kerülni. Nagyon sokat árthat az akarnokság a politikusok részéről - erre érdemes lenne gondolni mindenütt. Az az érdekes, hogy a szakemberek többsége nyitottnak mutatkozik az együttműködésre. Rájövőben vannak - akik nem csak az önmegvalósításban élik ki önmagukat - hogy támaszt tud jelenteni a dialógusban született elhatározás, és ez nekik is jó. Még a befektetőknek kellene ráérezni, hogy az ő biztonságukat is tudja szolgálni a közösség kiszámíthatósága. A legérdekesebb talán, hogy a döntéshozók és a civilek összefogása lehetne az előbbiek számára is támasz a befektetőkkel való tárgyalásban, és a közérdek jobb érvényesítésében.

A három helyszín közül Talán Miskolcon van meg az esély igazán a valódi együttműködésre. Nagyon érdekes, hogy a Jezsuita Intézmény az Avas tetején hogyan vált egy helyi dialógus kulcsszereplőjévé, s most az ottani közösségfejlesztő kollegáink éppen az Avas IVS-ének segítésébe vonódnak be. De mindenütt az látszik, hogy még mi is rövidre gondoltuk egy ilyen tervezési folyamat hosszát. A legtöbb helyen az általunk eltervezett 1-2 napos tervezési akciókat ugyan hónapokkal megelőzték az előkészítés, az „érzékenyítés” munkálatai és mindenütt folytatás látszik lehetségesnek.

 

Tervezz bátran! az Avason, főépítészi támogatással
Tervezz bátran! Miskolcon
 

 

ÉF: Ha már Pécsbányatelepet említed, ismét érdekes összecsengéseket látok itt. Somlyódy Nóra könyvében Pécsről ugyanis a következőket írja: "a civil programok oldalágán bontakozott ki egy vékony, de igazi kulturális fővárosi vonulat azokból a kezdeményezésekből, amelyek a várost kritikai módon tették a témájukká. Ide tartozik a Krétakör Budapesten kikísérletezett >>városterápiás akciósorozatának<< a Pécsi folytatása a Széchenyi aknánál". Ha jól tudom ebben valamiképpen szintén benne volt a kezetek…

P.F.: Volt kapcsolatunk a Krétakörösökkel már előtte is, a megvalósulásban pedig Peták Péter barátunk [a városmegújító munkacsoport egyik pécsi tagja – a szerk.] és társai intenzív szereplők voltak. Őszintén szólva, én még ennél is jobban a helyi társadalomra szabott programokra gondolnék, de kiemelten elismerem a Krétakörösök ottani teljesítményét. Viszont erőteljesen a külvilágnak szóló akkori munkájuk utóbb néhány Észak-magyarországi kistelepülésen éppen a befelé, a hely szellemére való kizárólagos figyelést eredményezte, nagyon tanulságosan és ha jól tudom nagy alázattal.

 

A Mural Morál Mező majálisa Pécsbányatelepen
 

 

ÉF: Volt egy másik érdekes vonulat ott Pécsbányatepelen, amit figyelemmel kísértetek ebben az évben. A Murál Morál Mező2 akciója. Elmondanád miről szólt ez és tudnál némi összefoglalást adni az ottani tapasztalataidról az olvasóknak?

PF: Nagyon tehetséges és elkötelezett fiatalok kezdtek el ott dolgozni a helyi kortársaikkal. Már egy fontos jelzés - a kortárssegítés, a "közelkerülés" jelentősége. Az volt a terv, hogy közösen beszéljenek a múltjukról - hogyan látják a fiatalok a jelenüket, s talán a jövőjüket. Fél évig hetente találkoztak - a Muralosok mentek a Pécsbányatelepiek közé, s nem fordítva. Ahogy ők mondták, az első találkozókra felhúzott kapucnikkal, a földre fordított tekintettel jöttek a fiatalok, nagyon bezárkózottan. Katona Kriszta, a vezetőjük úgy fogalmazott: "farkasok voltak, s őket kellett megszelídíteni". A segítők hitelesek tudtak maradni, elfogadtatták magukat és fokozatosan, küzdelmekkel teli interakciókban, de kinyíltak a fiatalok. Együtt terveztek egy nagy falfestményt a régi telepi művelődési ház falára, amiben "kifestették magukból" ahogyan látják a saját életüket. Az utolsó héten a féléves munkában megtervezett hatalmas falikép realizálása történt meg - természetesen ez is végig a helyiek és a Murálusok együttműködésével. Zseniális munka volt, mindenki méltóságot szerezhetett magának, a segítők és az érintettek is.

ÉF: A munkacsoport e "terepmunkák" után egy szakpolitikai állásfoglalást is megfogalmazott. Zanzásítva mi ennek a lényege? Milyen volt a szakpolitikai fogadtatása?

PF: Valójában egy zajló folyamatról van itt is szó. "Beüzenni" próbáljuk a döntéshozóknak, hogy legyenek a közösségi részvétel ügyében befogadóak. Persze ma ez kicsit divatossá váló dolog, és előfordul, hogy a városmarketing különféle fogásokkal próbálja felhasználni ezt közösségi bevonást előre elhatározott változások elfogadtatására, ami nagyon árt, mert még a civileket is egyre gyanakvóbbá teszi. Az ajánlásban érveket állítottunk sorba, amiért kikerülhetetlennek tarjuk az ilyen értelmezésű városmegújítást, igyekeztünk a városrehabilitáció mai kettészakítottságát jelezni és javaslatokat tenni arra, hogy milyen feltételek kellenének ideális esetben ezekhez a folyamatokhoz. Pl. a pályázati rendszer átalakításától, amelynek mai változatában már olyan pontosan benne kellene lennie a későbbi terveknek, hogy semmi helyet nem ad a valódi közösségi egyezkedésnek, dialógusoknak. De az időkeretre, a szakmai háttérre, a módszertan kifejlesztésére és a képzési rendszerbe való megjelenítésre is teszünk javaslatokat. Ősszel átadtuk nyilvános eseményen, az Állampolgári Részvétel Hetén a Parlament kávézóban László Tamásnak az Országgyűlés Lakásügyi és Építési Albizottsága elnökének, de mindenféle orgánumokban és az ilyen képzéseket folytató tanszékeken is népszerűsítjük azt, amiket ajánlani szeretnénk a településfejlesztésben részt vevő szakmáknak. Azt érzékelem, hogy több helyen megérintette ez a szemlélet az új önkormányzati szereplőket és van érdeklődés.

 

Munkacsoport találkozó a Közösségfejlesztők Egyesületében
 

 

ÉF: Mit értesz a „városrehabilitáció mai kettészakítottságá”-n?

PF: Tulajdonképpen azt állapítottuk meg a munkacsoporton belül, hogy a pályázati rendszerben – szerintünk igen káros módon – kétfelé bontották a városrehabilitációt ún. funkcióbővítő- és szociális városrehabilitációra. Az első pályázati forma igen nagy népszerűségnek örvend a városok körében, óriási a tolongás, mert pusztán fizikai megújításról szól, gyors és látványos eredményeket lehet vele elérni. Míg a szociális városrehabilitáció terén igazából még azok a megyei jogú városok sem tüsténkednek a pályázatbenyújtással, akiknek ezt kötelezővé tették. Hiszen ez lassú, nem látványos folyamat és folyamatosságot igényel, nem pedig egyetlen pályázati szakaszra szól ideális esetben. Ugyanakkor szerintünk a fizikai megújítással járó folyamatoknak is vannak szociális aspektusai, ott is egyezségre kellene jutni a funkciókban az érintetteknek, és ennek a dialógusnak az eredménye is lehetne szociális eredmény, azaz a helyi közösség megerősödése. Különbség van aközött, hogy „Önöknek”, vagy „Önökkel” építjük. Mivel azonban itt a legtöbbször csak névleges a bevonás, mindez nem történik meg, esetleg csak a papíron, fiktív lakossági fórumok formájában.

ÉF: Valójában teljesen rendben lévő dolog, hogy településfejlesztési kérdésekben az érintettek minél szélesebb körű bevonását szorgalmazzátok. Na jó, mondhatja erre az egyszeri tervező, de ez miért lenne pont az én feladatom, még ha esetleg ezzel egyet is értek? Egyszóval mit tehet a tervező, ha nem akar - Douglas Adams klasszikus szavaival3 'vogon' lenni?

PF: Egyrészt felkészül, önmagát felkészíti, másrészt javasolja a megrendelőnek - ha annak önmagától nem jutna eszébe - hogy forduljanak a helyi közösség felé. Ehhez már vannak és lesznek szakmai anyagok, szervezetek és szakértők, akik ebben otthonosak, de persze a képzésnek - mindenféle szinten - is részévé kellene váljon. A Közösségfejlesztők Egyesülete - amely a Norvég Civil Alap támogatásával ennek az egyéves programnak a szervezője volt - önmaga nem készít IVS-eket, terveket. Ez egy hozzájáruló szakma, mi a bevonást, a részvétel szélesítésének, az emberek megszólításának az elméleti és gyakorlati praxisával rendelkezünk. Tehát másokkal együtt mi - és számtalan kollegánk az országban - hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy legyen helyben, megtervezett módon végigvitt részvételi tervezés.

ÉF: Meg tudna-e jelenni ez a képzési tematika esetleg egy kamarai kreditpontos rendszerben, netalántán magában az építészképzésben? Esetleg már jelen is van? Ti hogyan viszonyulnátok egy ilyen nyitáshoz?

PF: Szívesen közreműködnénk abban, hogy ilyen módon is legitimizálódjon az általunk ebben a programban elkészített képzési anyag - ebben mi nem tettünk még kezdeményező lépéseket, de elfogadnánk azt másoktól vagy talán magunk is eljutunk ehhez.

ÉF: A Norvég Civil Alap által finanszírozott egy év "végterméke" - bár tudom a véglegesség nincs benne egy közösségfejlesztő szótárában - egy kézikönyv lett a részvételi városmegújításról. Néhány sorban tudnád összegezni, amit e kézikönyv legfontosabb üzenetének tartasz?

PF: Két részre tagozódik ez az anyag: az általános szakmai kifejtésekre és nemzetközi illetve hazai esettanulmányokra. A legfontosabb része a városmegújítás lépései című fejezet. Az ebben felsorolt 10 lépésben - talán ez elég karakteres, a szemléletünkre jellemző – csak a 8. lépés a szakember bevonása és az utolsó előtti a források felkutatása. Előtte van a helyi társadalommal, meg a szereplőkkel való munka, az első 7 lépésben. Úgy gondolom ez jelzi, hogy vagy mi, vagy a jelenlegi gyakorlat fordítva ül a lovon.

 

Városmegújítók: Bardóczi Sándor, Szokolay Örs
Városmegújítók: Péterfi Ferenc, Giczey Péter, Peták Péter
Városmegújítók: Péterfi Ferenc, Giczey Péter, Pörös Béla
 

 

ÉF: Mi lesz most a munkacsoport sorsa? Továbbra is együtt marad, esetleg bővül, vagy "dolga végeztével" szétszéled?

PF: Ha eddig folyamatról beszéltünk, most még inkább. Itt semmi nem lehet befejezve, dolgozni szeretnénk tovább együtt, az ország több részéből összeverbuvált csapat. Frissíteni, bővíteni, kiegészíteni azt, amit eddig "összehordtunk" közös tudásként a városmegújításról. A dolgok sűrűje pedig most jön majd, ha a külső EU-s kényszeren túl lesznek olyan önkormányzatok - és biztosan akadnak ilyenek - , amelyek belső elszánásból is egy ilyen elmélyültebb munkában szeretnék a maguk településén a település fizikai és társadalmi "testét" is megújítani. Remélem a gyakorlatban is vállalni fognak eddig bevont társaink ebben segítő munkát.


A városmegújító munkacsoport tagjai:
Bardóczi Sándor tájépítész,
Giczey Péter közösségfejlesztő,
Kovács Edit közösségfejlesztő,
Lakatos Kinga közösségfejlesztő,
Peták Péter közösségfejlesztő,
Péterfi Ferenc közösségfejlesztő,
Polyák Levente városkutató, urbanista,
Portschy Szabolcs építész,
Pörös Béla szociológus,
Sain Mátyás tájépítész,
Szokolay Örs településtervező,
Tarnai Mária közösségfejlesztő,
Tistyán László szociológus,
Varga Máté közösségfejlesztő


 1Somlyódi N. (2010): A Balkán kapuja? – Pécs Európa Kulturális Fővárosa, Kaligram kiadó

 2 A Murál Morál Mező és egy közép-amerikai (nicaragua-i) aktivizáló módszert alkalmaz hátrányos helyzetű társadalmi csoportok öngyógyító módszereként. A murales festészet, amely amolyan nagy hagyományokra visszatekintő street-art a latin kultúrkörben ebben a törekvésben a művészet és a közösségi aktivitás eszközeivel dolgozza fel a társadalmi feszültségeket. A Murál Morál Mezőt pécsi fiatalok alapították 2007-ben először Mural Morál Csoport néven.

3 Utalás Douglas Noël Adams: Galaxis utikalauz stopposoknak c. művére, ahol a Vogon Építész Flotta megsemmisítő sugárzást mér a Földre. A metsző humorú, 1978-ban íródott angol rádiójáték több ponton erős társadalomkritikával él a felülről vezérelt tervezés gyakorlata ellen, éppen ezért a szöveg azóta a részvételi tervezés szószólójainak egyik legtöbbet citált forrásává vált.

 

vélemény írásához jelentkezzen be »