Várkonyi György: A pécsi EKF metamorfózisa

Az alább következő írás nem kíván Pécs EKF sajtómérlegének „negatív" serpenyőjébe újabb nehezéket helyezni. Inkább vizsgálni törekszik azokat a folyamatokat, melyek a médiamérleg s vele a helyi és országos közvélekedés markánsan kedvezőtlen alakulásához vezettek.

Várkonyi György: A víziótól a revízióig

Az alább következő írás nem kíván Pécs EKF sajtómérlegének „negatív" serpenyőjébe újabb nehezéket helyezni. Inkább vizsgálni törekszik azokat a folyamatokat, melyek a médiamérleg s vele a helyi és országos közvélekedés markánsan kedvezőtlen alakulásához vezettek. Jó leszögezni, hogy szerzője nem teheti ezt más nézőpontból, mint belülről, hiszen a kezdetektől fogva nyakig ül ebben a szószban, hol eufórikusan lubickolva, hol tehetetlenül fuldokolva. Mindenesetre nem annyira, hogy vonatkozhatna rá a központi szájzár. Magyarán civil, de erre a fogalomra majd még vissza kell térni.

A változásokról szeretnék írni. Mindenekelőtt a személyi változásokról, melyek mindig a hírek élén állnak, tulajdonképpen maguk hozzák létre a hírt, s csaknem minden esetben negatív konnotációval járnak. Leginkább az érdekel, hogy az EKF „személyi fluktuációja" az eredeti tartalomnak, például a nyertes pályázat szellemének és értékpreferenciáinak megváltozásával jár-e együtt, jelenti-e annak deformálódását, netán felülvizsgálatát, revízióját? Attól tartok, hogy összességében igen. A kérdés persze meg is fordítható. Vajon a „tartalom" megváltoztatása, irányított hangsúlyeltolódásai okai-e egy-egy távozásnak, leköszönésnek? Félek, itt sem lehet egyértelmű nemmel válaszolni. És végül a legfontosabb dilemma: a politikai és üzleti érdekek törvényszerű megjelenése elvezet-e az eredeti pályázatot meghatározó kollektív szellemi autonómia fölszámolásáig?

A távozások, lelépések sorozata akkor indult, amikor a politika felocsúdott. Nem hagyhatta, hatalomtechnikai megfontolásoktól vezérelt viselkedési kódexe nem engedte, hogy az akkor még sokkal kevésbé pirruszinak látszó győzelem babérjait „civilek" arassák le. Természetesen nem „a" politika hozta a döntéseket, hanem a politikával hivatásszerűen foglalkozó gyarló emberek, akik rendszerint kívül és felül állnak a szakmai megfontolásokon. Mindez a politika versus civilek elterjedt nyelvi fordulata s a vele együtt terjedő fogalomzavar általánossá válása miatt némi magya-rázatot kíván. Mert hát baj van a civil kifejezés használatával, így a kreált ellentétpár egész értelmezésével is. A szóhasználat azt sugallja, mintha profik és amatőrök szembeállításával volna dolgunk. Valójában így is van, csak épp fordítva. Médiaközhely, hogy Pécsett a 2010 évi Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséhez vezető folyamat stratégiáját, taktikai lépéseit, mozgósítását ún. civilek egy csoportja dolgozta ki, „vezérelte le", s az ő munkájuk eredménye a riválisokét tartalmában és küllemében valóban felülmúló pályázati mű is. (Nem szeretném e mondattal negligálni a formális pályázathoz elengedhetetlen hivatali, apparátusi közreműködést.) Mi, pécsiek tudjuk a legjobban, hogy ezek a politikusi szóhasználat szerinti civilek nem holmi nyeretlen kétévesek, jámbor széplelkek, provinciális városcicomázók voltak, hanem igazi profik. Egyrészt olyan diszciplínák avatott művelői, melyek nélkül érdemleges EKF-pályázatot sem megfogalmazni, sem sikerre vinni nem lehet, másrészt elkötelezett lobbisták, ráadásul a nyilvánosságot befolyásolni, „tematizálni", a város iránti szimpátiát ébren tartani képes publicisták. Ebből a szempontból mindegy, hogy pénzért vagy ingyen dolgoztak, a lényeg, hogy szervezetten. Ez a szervezettség azonban nem tagozódott be a politikai hierarchiába, sőt a politikai struktúráktól, az azok által irányított közigazgatási szisztémától való elkülönülésre törekedett, miközben nem vitatta, vitathatta az utóbbival való együttműködés szükségszerű voltát. A kölcsönös bizalmatlan-ság, a „tehetetlenségi nyomaték" eltérő foka egymásnak ellentmondó szervezeti és működési rendszerek, rivalizáló felépítési ágrajzok, lényeges pontjaikon összeegyeztethetetlen döntési hierarchiák megalkotásához, ezek ütközéséhez vezetett. Ebben a küzdelemben, melynek kimenetele aligha lehetett kétséges, a profi szerepét játszó politikusok azok voltak, amik: amatőrök, outsiderek, szakmán kívüliek. Döntéshozói hatalommal — határozott és átmeneti időtartamra — felruházott civilek. Épp mandátumhoz kötött kompetenciájuk és érdekérvényesítő lehetőségeik átmeneti volta az, ami rendíthetetlenségüket és kikezdhetetlen önbizalmukat magyarázza. Itt két súlyos rendellenességre, funkcionális zavarra kell rámutatnunk. Egyik az, hogy a politikusok fenti erényeiket jelen esetben nem politikai ellenfeleikkel szemben, hanem a politikai és szellemi függetlenségükön őrködő és a „közös"célért hatékonyan működni képes szakértők ellenében tanúsítják. A másik, nagyon specifikus, ám a mai magyar politikai kultúra ismeretében mégsem igazán meglepő mozzanat, hogy fel sem merül a szembenálló pártok közötti együttműködés lehetősége, valaminő (városi viszonylatban) történelmi érdekközösség víziója. Attól persze, hogy a pártok (kormánypártok és ellenzékiek) a pártok fölötti érdekközösséget sem fel-, sem elismerni nem képesek, a politikusok néha még „fölülemelkedhetnek" e polarizáltságon. A helyi politikában s a szorosan vett pécsi EKF-történetben is számos példát lehet találni racionális (azaz gazdasági) érdekek által diktált, fölöttébb különös együttműködésekre. Legalább ennyit vagy többet — s ez nem csak a helyi viszonyokra igaz — egy másik fajta, talán öntudatlanul cinkos összeborulásra. Ugyanis a politikus is ember, ízlése van. Többnyire csapnivalóan konzervatív vagy bulvárízű, tisztelet az egyre fogyatkozó kivételnek. A — nevezzük az egyszerűség kedvéért így — rossz ízlés azonban pártok és világnézetek feletti összetartó erőként tud működni. (A rendszerváltás utáni kultúrpolitika néhány személyi döntését e tétel nélkül egy-szerűen lehetetlen volna megmagyarázni.) Mindenesetre tanulságos művészettörténeti tény, hogy a mégoly különböző előjelű diktatúrák hatalmi és kulturális reprezentációjuk érdekében mennyire hasonló vagy épp azonos művészeti arzenált alkalmaztak, mennyire összecsengő esztétikai alapvetésekre támaszkodtak. De maradjunk a helyi viszonyoknál!

Az EKF-folyamat elején a dolgokat eldöntő „civileknek" nem kellett jóváhagyást kérniük vizuális arculati kérdésekben. Kompetenciájukat a párt- és a hivatali hierarchia még nem vonta kétségbe. Evvel az autonómiával élve rendkívül szerencsés döntést hoztak, melynek eredménye egy olyan eurokompatibilis, egyetemesen értelmezhető, a modernista tradíciót és a német–magyar kapcsolatot kellő elvontsággal kifejező dizájn lett, melynek a logótól a lay-outig, a tipográfiától az óriásplakátig ható érvénye, geometrikus karaktere a történeti és etnokulturális sokoldalúságot egységes és hatásos keretbe volt képes foglalni. A politikai „visszavétel" s az ennek árnyékában beindult szakági intézményesülés (ami a folyamat egy pontján elkerülhetetlen, ám hajlamos a szükségesnél nagyobb, öncélú burjánzásra) egyik első akciója volt a sikeres és bevezetett arculat kritikája. Azaz a populáris ízlésnormák által mozgatott, és „szakszerű" marketingkörítésbe csomagolt revízió. Láttam a hivatalos alternatívaként beterjesztett, legmagasabb jóváhagyást élvező terveket. A dilettáns logóban volt minden — Mecsekoldal, Tv-torony stb. —, ami csak a provinciális gondolkodás ikonográfiájában elképzelhető. Felrémlett előttem a pártállami békeidők egyik heraldikai kampánya, amikor az újdonsült városok és egyéb települések „jellemző" címereket terveztettek maguknak. Pécsnek is volt ilyen, felejthető. A happy (?) enddel zárult, mert hatástalanított logó történet azonban modell értékű. A politikai befolyás, az ettől nem független személyi változások és az arcvesztés, értékvesztés összekapcsolódásának veszélyére hívja fel a figyelmet. Takáts József pályázatíró, főtanács-adó, Tarrósy István menedzsment igazgató, Kiss Tibor „általános" igazgató, Freivogel Gábor főépítész más-más indokokra visszavezethető és más-más munkajogi formát öltő kiválása az EKF nagy meneteléséből nem egyszerűen egy nemzetközi összefüggésekbe ágyazódó kisvárosi botránykrónika fejezetei, hanem mind-annyiszor a szakmai kontinuitás megszaka-dásának példái. Finoman szólva is luxus.

De nemcsak személyi posztokról van szó, hanem testületekről is, hiszen a legrátermettebb személyek sem képesek egymagukban elvégezni a munka kollektív bölcsességet és akkumulált ismereteket igénylő oroszlánrészét. Természetesen a bíráló, döntés-előkészítő, minősítő, szelekciós feladatokról van szó. Kanalizálásról, szűrésről, melyeknek vezérelvei a minőség és a kompatibilitás. Ebből a célból jött létre a különböző szakterületek képviselőiből verbuvált, Ujvári Jenő vezette Programtanács. Működését a — mondjuk úgy — városháza érzékelhető gyanakvással figyelte, pontosan meg nem határozott jogköreit relativizálni igyekezett, hisz saját értékrendje érvényesíté-sének konkurensét látta benne. A nem éppen jóindulatú (de miért és miképpen is lett volna az?) országos sajtó ekkortájt írt maliciózus cikkeket ökörsütésről és lepényevésről, mint 2010-es perspektíváról.

Hasonló, bár talán kevésbé konkrét szerepe volt a részben ugyancsak önnemzéssel létrehozott ÉVArc-nak, a Horváth András építész vezetésével működő építészeti és városarculati tanácsadó testületnek. Mindkét testület hasznos, mondhatni nélkülözhetetlen szakértői munkát végzett, s mindkettő megszűnt akkor, amikor nagy sokára (2006 végén) döntés született az előírásos és eurokonform struktúrák felállításáról, a művészeti igazgató és az EKF-főépítész kinevezéséről. A szakmailag mégoly konszolidált, ám „öntevékeny" társadalmi testületek szerepét professzionális apparátusok vették át. Egyik a programok összeállítására és finanszírozásának megszervezésére, másik a „kulcsprojektek" (fejlesztési jellegű beruházási programok), mint építészeti, urbanisztikai víziók életre hívására és felügyeletére volt hivatott. Személyi döntéssel összefüggő fölöttébb különös fordulat, hogy Freivogel Gábor menesztése után elvi és operatív (?) hatáskörét újból szakértői bizottságra ruházta át ... ki is? Ha kerülni akarjuk az eufemizáló „politika" kifejezést, akkor a városi közgyűlés. Isten áldása legyen rajtunk s ezen az ad hoc testületen, amelynek most hivatalt kell játszania! Szükség lesz rá! (Mármint az áldásra.)

Bár az iménti példa épp egy politikai dön- téssel létrehozott szakmai testületről szól, mégis elérkezett az ideje annak, hogy megvizsgáljuk, miért akarják a politikusok a szakmai testületek jogosítványait elvitatni, miért vonakodnak a szakmai döntéseket szellemi értelemben független szakemberekre bízni. Legtöbb politikus egy-egy testület, szakértői bizottság legitimitását politikai (azaz párt-) jóváhagyás nélkül el sem tudja képzelni. Holott az efféle, kulturális kompetenciával bíró grémiumok rendeltetése éppen az volna, hogy kiküszöböljék, ellensúlyozzák a „politika" inkompetenciáját. Vajon hiúságról, féltékeny-ségről, piárról és gazdasági haszonlesésről van-e szó, illetve ezek tetszőleges arányú kever-cséről? Ne feledjük, nincs kompromittáltabb szociológiai képlet a mai Magyarországon az ún. politikai osztálynál. Ezt a „hátrányos helyzetet" valahogyan kompenzálni kell, de a dolog csapdája, hogy az erre irányuló politikusi törekvések tovább erodálják a közbizalmat. Az indokolatlan szánakozás fényűzését azonban nem engedhetjük meg magunknak. Sokkal indokoltabb azt a kérdést fölvetni, hogy a politikus és az azok egyedeiből összeálló halmaz azért viselkedik-e így, mert ez lényegéből fakad, vagy pozícióját a „politikai döntés" öntudata is befolyásolja. Arról a Pécs javára szóló döntésről beszélek, amelyről egyre többen és egyre nyíltabban fogalmazzák meg, hogy — nemzetközi szakértői testület ide vagy oda, alkalmasság és színvonalas pályázat amoda — politikai volt. Jó volna persze hinni, hogy nem így volt, vagy legalább azt, hogy „a politika" döntésével egybeesett a szakmai bírálók álláspontja. És nagyon jó volna még hinni sok mindent, legfőképpen azt, hogy nem fölösleges köröket róttunk. Hogy nem a politikai cinizmus oltárán áldoztak jobb sorsra érdemes emberek éveket az életükből, egzisztenciákat, ambíció-kat, hitet és illúziókat. Mert ha igen, akkor a politikusok igazát formállogikai úton nehéz vitatni. Az ő szemszögükből nekik jár a konc. Mindenki más csak bedolgozó lehet. Ki lokálpatrióta hevületből, ki fizetéséért, ki nagyvonalú megrendelésekért.

Utóbbi, a politikától nyilván nem független csoportba tartoznak azok, az EKF-szisztéma uniós protokolljában is előírt megvalósíthatósági tanulmányok, amelyek sajátos időzítésüknél fogva (közgyűlési, kormány-, és uniós szinten elfogadott döntések, megkötött szerződések, kiírt, lebonyolított és elbírált nemzetközi terv-pályázatok után) ugyancsak teret engedhetnek az általános revíziós furornak. Olyan kérdéseket tesznek fel és válaszolnak meg könnyű szívvel és jó sok pénzért, amelyeket a folyamatok (kulcsprojektek) indítása előtt kellett volna tisztázni. Időzített bombák ketyegnek, álmok foszlanak szét, s az átszabott víziókat nincs ki és nincs kitől számon kérje. Mindenütt új emberek, akik sem a folyamatosságot, sem a felelősséget nem vállalják elődjeik céljaival kapcsolatban.

Látnivaló, hogy a fentebb leírt és inkább deformatív, mint konstruktív jellegű folyamatos revízióért viselt felelősség megoszlik. Bármily jó volna is, nem lehet teljes egészében az egyébként joggal elmarasztalt politikusok nyakába varrni. Közrejátszanak benne önmagukat omnipotensnek tételező gazdasági tényezők, a kultúrát messziről ugató megmondó emberek is. (Ezúttal nem a politikától/politikusoktól elválaszthatatlan vele/velük szimbiózisban élő, ismerős üzleti körökre gondolok. Azokat eleve beleértem a helyi politika fogalmába.) Nem a politikusok, hanem az igazság védelmében tartozunk azt is fölemlíteni, hogy akadtak és még mindig akadnak a politikai elitnek olyan mutánsai, akiknek sokat köszönhet az EKF folyamat. (Természetesen nem a politikai döntésről van szó.) Főhajtást érdemelnek és nevük bölcs elhallgatását az irigység és butaság sűrű közegében. Ugyanis attól tudtak hasznosak lenni, hogy tették a dolgukat, s al-kalmasint kibújtak „a politika" nyúlós hálójából. Ez viszont nem bocsánatos bűn. A birodalom, ha tud, visszavág. Ám valljuk be, a kultúra felkent papjai is megérik a pénzüket. Egyetlen — nem tagadom, engem szűkebb szakmámban és távlati terveimben is érintő — példával hadd illusztráljam ezt.

Mintegy fél éve kortárs képzőművészeti kiállítás nyílt egy átmenetileg üresen álló üzemi csarnok jó hangulatú és bizonyos típusú kiállításokra kétségkívül alkalmas, tágas tereiben. A verniszázson tudós kollégáim (nem csak szófordulat: egyetemi professzorokról van szó) egymás után világosodtak meg: hiszen itt van a „nagy kiállítótér", mi szükség akkor pazarló, milliárdos beruházásokra. Ilyen befolyásos, és véleményformáló súllyal rendelkező emberek számára nem mentség, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Mert lássuk, mi mindent hagy figyelmen kívül a felelőtlen érvelés. Először azt, hogy ha a nagy kiállítótérnek keresztelt projekt nem a kijelölt, pro és kontra megharcolt helyen, nem a tervpályázat alapjául szolgáló szakmai program alapján valósul meg, akkor nem lehet egyesíteni és méltó körülmények közé helyezni a pécsi művészeti muzeológia legegyértel-műbben európai érvényű produkcióját, a Modern Magyar Képtárat, amit a költség-haszon modellel, bugyuta felmérések alapján dolgozó piackutatók egy része amúgy is hajlamos volna leírni. Akkor nem kerül sor a múzeumutca legnagyobb attrakcióinak számító további művészeti múzeumok és állandó kiállítások rendbetételére, olyasfajta átfogó rekonstrukcióra, mint amin a világörökséghez sorolt ókeresztény temető hányatott sorsú objektumai átestek. Erre ugyanis nincs külön terv, pénz és akarat.

Másodszor azt tévesztik szem elől a spa-nyolviasz felfedezői, hogy a legszebb lepusztult ipari terek (magam is vonzódom hozzájuk) sem alkalmasak mindenre, ami egy ilyen beruházástól joggal elvárható. Nem alkalmasak magas műtárgyvédelmi igényű, korszerű muzeológiai, biztonsági és környezetesztétikai követelményeket támasztó kiállítási anyagok fogadására. És ekkor még nem beszéltünk az intézményi kompatibilitásról, arról, hogy kinek ki lehet partnere. Sajnos bizonyítékkal is szolgálhatok a technikai értelemben is eurokonform kiállítóhelyiség hiányának hendikepjéről. A huszadik századi építészet és formatervezés korszakalkotó mesterének, Breuer Marcellnek egy német vállalkozás (Vitra-Design) által összeállított nagyigényű, látványos és tudományos alaposságú vándorkiállítása azért van máig prolongálva a budapesti Ludwig Múzeumban, mert Breuer szülővárosa nem tudott alkalmas kiállítóhelyet felajánlani a helyszínen igencsak elcsodálkozó német szakembereknek. Az akarat és a pénz is (!) megvolt, a technikai feltételek hiányoztak. (Gyengébbek vagy csak tájékozatlanabbak kedvéért: „Pécsiek a Bauhausban", a nagy kiállítótér 2010-es nyitó kiállításának munkacíme.) Ha valami, hát ez az állapot viszont olyan, amiben feltétlenül változást kell elérni! Feszülten várom, hogy mit és kit hoz még az idő. És nagyon remélem, hogy nem holmi messiásokat!

Várkonyi György írása az echo c. folyóirat 4. számában jelent meg