építészet : környezet : innováció

Város - táj - építészet

A város- és építészetelméletben a 90-es évektől előtérbe kerülő táj fogalom használata tehát megfelel a posztmodern tudomány határtalanság-igényének. Benkő Melinda tanulmánya.

1. Táj

© Andrea Micheloni
A tájfogalom és a tájélmény az elmúlt években központi helyzetbe került, és beindította a különböző tervezői szakterületek, illetve a különböző tájjal foglalkozó tudományterületek /településtudomány, földrajztudomány, antropológia, stb./ közti merev határok erozióját. A progresszív városépítészet, tájépítészet és építészet egymást felfedezve közelebb kerülnek: városainkat városi tájként értelmezzük, a táj egyre inkább architektonikussá válik, és az építészet gyakran a tájból kiindulva formál.

Annak áttekintésére vállalkozunk, hogy milyen okokra vezethető vissza a táj felértékelődése, és hogy ennek a jelenségnek milyen hozadékai vannak a kortárs városépítészet, építészet számára.

A természetben és az életben lassú átmenetek, fokozatok, elkülönülések és folytonosságok vannak. Az európai kultúrkör évezredeken keresztül mégis duális fogalompárok mentén működött, így az elhatárolás, a beosztás, az osztályozás és a kategorikus megnevezés gondolkodásunk lényegévé vált. A tudományos és művészeti teóriák is többnyire az éles különbségeket kedvelték, és kerülték az elmosódott átmeneteket. A XX. század elejétől kezdve azonban fokozatosan bomlásnak indult a biztosnak hitt világ. Az euklidészi geometria végessége helyébe az einsteini határtalan végesség lép, és az újonnan felfedezett alapvető fizikai törvények lehetőséget adnak véletlenszerű és kiszámíthatatlan jelenségek betörésére a tudományelméletekbe. Nincs többé statikus világkép, hanem átveszi helyét az időben változó Világegyetem, így az állandó változás és mozgás elveinek elfogadására kényszerülünk. Megjelennek, és a tudományos bizonyítások természetes részeivé válnak a többértékű logikák, melyekben szerephez jut a határozatlanság és a diszkontinuitás. Minden relatív, és már nem csak a tudományokban, hanem a művészetekben, az erkölcsben és az etikában sem léteznek abszolút viszonyítási pontok, így a dolgoknak végtelen számú értelme tárulhat fel. Új világszemlélet születik, mely többértelműségre és határozatlanságra törekszik, „vagyis nyitott és mozgásban lévő helyzet” (Eco, 1962) jellemzi korunkat.

Az építészet is hagyományosan ellentétpárokból formál és alkot különféle elméleteket. Környezet és épület viszonyát tekintve a természetes-mesterséges, tér-tömeg, külső-belső, zárt-nyitott, nyilvános-magán szembeállítások a legalapvetőbbek. A tudomány más területein bekövetkező változásoknak megfelelően a 60-as évek új építészetelméletei /pl. metabolizmus, kontextualizmus, posztmodern/ kezdik meg az építészeti polaritások gyengítését, a köztes helyzetek értékelését. A táj előtérbe kerülése 90-es években ennek a folyamatnak a része. A táj egy befoglaló fogalom: természeti adottságokra épülő, ember által alakított környezet magával az emberi cselekvésekkel, eseményekkel együtt. Tehát a természeti, épített és társadalmi környezet együttese. Összetettségéből adódóan megismerése és alakítása holisztikus, teljességre törekvő megközelítést igényel, mivel egészen más minőséget hordoz, mint alkotóelemeinek összessége. A táj áthatások révén formálódik, nem egységes, egyedi és zárt rendszer, hanem különböző egymást átfedő rétegek birodalma. Szükségszerűen határtalan, heterogén és dinamikus.

1. ábra: Budapest
 



1.1 Természeti táj

„Még sosem láttam fát, amely esztétikai
szempontból rossz vagy hibás lett volna.
Ugyanez igaz a tájra is.”
Rob Krier 1975 (Moravánszky, 2006)

A szépség a természetes világ attribútuma. Az ember ösztönös fogékonysága a természeti szépségre és a természet szeretete minden korban és kultúrában evidencia. És ami egyértelmű, arról nem sokat beszélünk. Kifejezetten tájélményt kereső kirándulást Petrarca örökített meg először írásos formában, miután 1336-ban testvérével megmászta az 1912 méter magas Mont Ventoux hegyet. Levelében Szt. Ágostont idézve azt fogalmazza meg, hogy a látvány gyönyörűsége döbbentette rá, hogy nem elsősorban a természet, hanem az ember megismerésére kell törekedni (Kelemen, 2004).

A XVIII. században Jean-Jacques Rousseau a „vissza a természethez” elvet hirdette és a természetes élet újbóli megteremtését sürgette. Ezzel párhuzamosan „társadalmi szerződésével” a modern demokrácia, az emberi együttélés alapjait fektette le. Ezekre a gondolatokra támaszkodik Sverker Sörlin svéd történész, aki 1991-ben “természeti szerződésről” beszél, hogy a természettől már végérvényesen eltávolodott ember társadalmi és emberi létét megmenthesse a Földön (Caldenby, 2001). A felismert veszély, a tudatosuló környezeti válság korunkban új típusú felelősségtudatot követel, mely felértékeli a meglévő természeti értékeket, adottságokat és a fenntartható fejlődés ökológiai szempontokat előtérbe helyező elvét széleskörű, interdiszciplináris párbeszédek témájává teszi.

1.2 Települési táj
Az emberi élet színtere azonban nem a természeti, hanem a települési táj. A XIX. század második felétől kezdve, az iparosítás, a gazdasági, társadalmi, demográfiai változások hatására teljesen átformálódik a táji környezet. Létrejön a határtalan modern város: egyrészt soha nem tapasztalt sűrűsödés kezdődik a városközpontokban, másrészt a motorizáció révén a települések, az épületek szétszóródnak a rendelkezésre álló térben. A megnövekedett méretek, az áttekinthetetlen változások és magának a városnak, a települési tájnak az ismeretlensége felfedezésre ösztönöz. A technika fejlődése új megismerési módokat eredményez.

1858-ban Párizs felett légballonjában repülve a „Nadar” néven ismert Gaspard-Félix Tournachon francia fényképész légi felvételeket készít a városról. Új tájélmény keletkezik: a látvány a magasból. Ezt a csodát teszi mindenki számára elérhetővé az 1889-ben átadott Eiffel torony. Mérnöki bravúr, 1930-ig a világ legmagasabb építménye, melynek fő funkciója a települési táj láttatása. A párizsi világkiállítás hat hónapja alatt már több mint kétmillió ember és az azóta több milliárd jutott fel a magasba, és tapasztalta meg az addig ismeretlen városi tájat. Nem vonzott ilyen nagy tömegeket, de az urbanisztika egyik legfontosabb mozzanata az Outlook Tower 1892-es megnyitása Edinburgh belvárosában. Az alapító, Patrick Geddes célja a város megismerésének, megértetésének, megszeretésének segítése az új nézőpont által.

A légi fotózás a XX. században fejlődött tovább: az I. világháború a katonai célú légi fényképezést tökéletesítette, majd a repülőből készített városképek általánosan ismertté váltak. A század végén a műholdas fényképezési rendszerek és a számítógépes technika egyesítésével új nézőpont született: az Earth Viewer nevű programot 2004-ben megvásárló google létrehozta és ingyenesen hozzáférhetővé tette a Google Earth-t. Mindegyikünk rendelkezhet egy virtuális földgömbbel, és távolról vagy közelről nézve szabadon szemlélheti Földünk tájait.

2. Város – táj
A város- és építészetelméletben a 90-es évektől előtérbe kerülő táj fogalom használata tehát megfelel a posztmodern tudomány határtalanság-igényének, a „bűnös” modern várossal szemben az új generációk számára a települési táj természethez való szükségszerű kötődése az ártatlanság ígéretét hordozza, illetve a virtualitás adta lehetőségek egyszerűsítik az emberfeletti léptékű táj megismerését, alakítását.

Melyek azok a városépítészeten belüli leglényegesebb kortárs jelenségek, melyek létrejöttében jelentős szerephez jutott a táj felfedezése?

2.1 Tájkép stratégia
A nyitott települési struktúra a Földön általánossá vált: a korábban zárt, kompakt városok többsége a XIX. században beindult városfejlődés következtében áttörte, majd lebontotta falait, és megindult a társadalmi, demográfiai, gazdasági, kulturális változásoknak is megfelelő gátlástalan városnövekedés. Ennek következtében mára a települések körvonalai homályosak, bizonytalanok, állandóan változóak. Város és táj egybefonódik, a vidék új típusú várossá válik, és a települési táj már csak a megmaradó, egyre csökkenő területű érintetlen természettől különül el. A nyitott rendszerű, alkalmazkodó települési táj a „jelleg nélküli város”. (Koolhaas, 1995)

 

2.1. ábra: Táp, Lajosmizse, Komló, Miskolc – települési táj részletek azonos léptékű tömör-üres / tömeg-tér ábrázolással (forrás :BME Urbanisztika Tanszék „Bevezetés a környezetesztétikába” tárgy keretében készített hallgatói munkák) 

 

A növekvő jellegtelenség elleni közdelemben, a város identitásának megteremtésében a történeti épített értékek (városszerkezet, műemlékek, stb.), kulturális tényezők, (hagyomány, gasztronómia, stb.), illetve a település egyediségét meghatározó természeti táji elemek (domborzat, vizek, stb.) meghatározóak. Tehát a városépítészetben, városfejlesztési stratégiák kialakításában lényeges a város egyedi tájként való alakítása, a természeti, épített és társadalmi rétegek átfedése, egymásra építése. Azonban a Földön már vannak hatalmas kiterjedésű urbanizált területek, melyek nem rendelkeznek egyéni arculattal: nincsenek karakteres táji adottságaik, különleges építészeti, kulturális értékeik.  Környezeti állapotuk javítása, szétesett, épített elemeik összefogása a mindenki által elfogadott és szeretett zöldtakaró segítségével megvalósítható. Ezért „a tájkép-forma mint megváltó stratégia” (Frampton, 1999), mely a táj mint átfogó rendszer felfedezésére, megismerésére késztet, korunk tervezői elméletében és gyakorlatában is egyre nagyobb szerephez jut.

2.2 Fenntarthatóság
Az 1990-es évek közepétől a fenntarthatóság az emberiség egyik legfontosabb kérdésévé vált. A fenntartható fejlődés városokra vonatkozó elveit az 1998-ban kiadott Új Athéni Karta fogalmazza meg (Tóth, 2004). Az új megközelítés szerint a város is egy ökoszisztéma. Tehát az urbanisztika átveszi az ökológia egyik alapfogalmát, mely élőlények és környezetük kapcsolatát modellezi, és kiterjeszti a városra. A fenntartható fejlődés érdekében a fenntartható közlekedés /a járműforgalom korlátozása, illetve visszaszorítása, a parkolók eltűntetése a térfelszínről, a kerékpározás elősegítése, a közösségi, elsősorban kötöttpályás közlekedés fejlesztése, stb./, a környezettudatos életmód és építési tevékenység, a biodiverzitás, stb. kialakítását és megőrzését követeli. A fenntarthatóság szempontjából Földünk összeért: természeti és települési táj azonos értékek mentén kell, hogy alakuljon.

2.3 „Un-vol”, tömeg nélküli építészet
A tömegorientált, az építéseket előkészítő, és természetesen a városi épített tömeg növekedésével járó fela­datok mellett az elmúlt néhány évtizedben egyre nagyobb szerephez jutnak a meglévő térbeli helyzetek ren­dezései, a város szabad vagy felszabaduló tereinek formai és funkcionális újrafogalmazásai. A nemzetközi szakirodalom ezt az 1990-es évektől előtérbe kerülő feladattípust „un-vol” /un-volumetric/, tömeg nélküli építészetnek nevezi (Aymonino, 2006). Ez egy olyan tervezési terület, melyen városépítészet, tájépítészet, építészet osztozik, ugyanakkor a köztér alakítása korunk egy valódi inter- és pluridiszciplináris tudományos-művészeti kihívása is. Szinte nincs olyan szakterület /szociológia, kulturális antropológia, kommunikáció, környezetpszichológia, történelemtudomány, műszaki tudományok, design, képzőművészet, film, …/, amelyik valamilyen módon ne érintené a témát.

A szabad terek a város összetartó rendszerét alkotják, melynek egyértelműen táji jellemzői vannak: folytonosság, határtalanság, lépték, kötődés a földhöz, természeti elemek jelenléte, stb. Tehát az elmúlt évtizedekben a városok megújítását segítő köztér-, illetve a városrehabilitációk során felszabaduló területeken kialakított új városi közterek, közparkok egyaránt a táj városon belüli megerősödött szerepét bizonyítják.

3. Építészet – táj
Az ezredforduló útkereső építészetének (advanced architecture) elveit egy nemzetközi kutatócsoport fogalmazta meg a The Metapolis Dictionary of Advanced Architecture (Metapolis, 2003) című könyvben, melyben a kortárs város és építészet jelenségeit ismertetik és elemzik a mai technológiák, szellemi áramlatok, gazdasági, társadalmi folyamatok tükrében. Az útkereső építészet a digitális robbanás, a globalizáció eredménye; a digitalizált társadalom sajátja. Lényege az újdonság keresése, az állandó változás, mozgás és a folyamatos információcsere. Az „advanced architecture” szellemiségében nyitott; nem zárt, nem befejezett, nem meghatározott rendszert alkot. Nem korlátoz, hanem a lehetőségek megsokszorozására törekszik. Hisz a komplexitásban, a meglévő környezet heterogén adottságait pozitívumként kezeli, és folyamatosan információkat keres, gyűjt és használ. A tudomány, a művészet, az élet és az építészet új típusú találkozásai a határ, a küszöb, az átmenet, a hibrid előtérbe kerülését eredményezi. Építészet és táj között is vannak újonnan felfedezett és értékelt köztes helyzetek, melyekre a nemzetközi terminológia új kifejezései, szóösszetételei utalnak: land-arch, naturartificial, landscrapers, …

Milyen új típusú találkozásokat eredményez táj, természet és építészet között a mai útkereső építészet?

3.1 A táj mint az építészeti forma ihletője
A természet elemei, a növények, állatok, illetve maga az ember mindig is forrása volt az építészeti formálásnak, a szépség titkait kereső alkotó folyamatoknak. Az építészet XX. század során bekövetkezett léptékváltása, valamint az újdonságkeresés mindent átható igénye azonban már a tájat, a táj emberfeletti léptékű formáit is a források közé emelte. A formálás eszköztára felszabadult, így az egyre jobban felfedezett, megismert táj és természet különböző formái nagyítások vagy kicsinyítések, konkrét ábrázolások vagy absztrakciók révén az építészet minden szintjét átjárják. Korunk digitális technikája megkönnyíti a korábban az építészetben nem vagy alig használt szabálytalan, organikus formák tervezését, az építési technológiák fejlődése, az új anyagok, szerkezetek használata pedig lehetővé teszi ezek a megépítését.

 

3.1. ábra: Adriaan Geuze, holland tájépítész 1995-ben készült függőleges táj /vertical landscapes/ című ábrája. (forrás: Metapolis, 2003 - 379.o)

 

Napjaink topografikus építészete az építészeti tömeget tájként, terepszerűen töredezett vagy ívelten lágy domborzatként kezeli; az építészeti gondolkodásban - és lassan a gyakorlatban is - mesterséges hegyek, kráterek, felhők születnek; a biomorf építészet a természetben keresi formai gyökereit, stb.

3.2 Rejtőzködés

California Academy of Sciences, Renzo Piano © Andre Gaulin
A természeti tájat drasztikusan átalakító emberi beavatkozások felismert rombolásai, a települési táj általánossá vált jellegtelensége, az építészeti formák és az alkalmazott anyagok gyors avulása, az épületek többségének értékvesztése megrendítette az építészet mindenhatóságába vetett hitet. A kortárs építészet ezért is a táj felé fordul: az ember egyik legősibb menekülési lehetőségét használja, mikor igyekszik a valóságot elrejteni, álcázni, maszkírozni a természet időtlen és mindenki által elfogadott szépségével. Az épületek mesterséges természetté válnak: növényzettel, vízzel, földdel takaródznak, és már nem csak a tetejüket, hanem oldalaikat is benövik a természeti elemek. Soha nem tapasztalt gyakorisággal homlokzatok nélküli házak épülnek a földbe (Betsky, 2002), és ezt a tudatosan vállalt a felhőkarcoló (skyscraper), a jel-építés megalomániájával szembeni építészeti magatartást a „tájkarcoló” (landscraper) szóval illeti a szakirodalom. A vízfal mögé rejtett homlokzatok mellett az elmúlt évek tudományos kutatásainak eredményeként megjelent, és hihetetlen gyorsasággal hódít (legalábbis a tervek szintjén) a zöldfal. A megregulázott növényzet az épület homlokzati burkoló anyagává vált. Mesterséges és természetes összemosódik.

3.3 Metamorphozis
Az idő problémája a XX. századi természettudományos gondolkodás és a filozófia központi témája, mely az építészetelméletben mint tér és idő, illetve tágabban mint építészet és idő viszonyának kérdéseként van jelen. Az idő múlásával bekövetkező átalakulás lehetősége eleve különböző módokon kódolható egy épületben: a pillérvázas rendszer a szabad alaprajzi formálás és téri tagolás, a flexibilitás alapfeltétele, vagy a homlokzaton, tetőn, belső terekben alkalmazott mozdítható vagy mozgó elemek a látvány és a térhasználat változását eredményezik.

A kortárs építészeti formálásba beemelt táj és természet azonban az időbeliség újabb dimenzióit hordozza. A táj temporalitása különös, mivel időtlennek tűnik annak ellenére, hogy lényege az állandó változás. A táj elmúlása és megújulása szépségét ígér. Az elmúlt években talán ennek hatására is jelentek meg az időjárásnak kitett, így a természet által vállaltan alakított felületek, az idő nyomait előzetesen, mesterségesen az anyagon megjelenítő alkalmazások. Az épületekre kerülő növények is a látszólag a természet változásának részesévé alakítják az építészetet.

3.4 Fenntarthatóság
A fenntarthatóság elve építészeti léptékben is változásokat eredményezett. Az úgynevezett ökologikus építészet a helyszín klimatikus, táji, természeti adottságait figyelembe veszi, és olyan épületek kialakítására törekszik, melyek a lehető legkevesebb energiát használják építésük során, a lehető legkevesebb energiát fogyasztják életük során (környezetbarát lehetőségek, energiatudatos tervezési módszerek, energia-hatékony épületszerkezetek, megújuló energiaforrások, csapadékvíz hasznosítás) és elmúlásuk után megmaradó anyagaik (újrahasznosíthatóság) sem szennyezik a környezetet.

4. Összefoglalás
A táj egy kapcsolatteremtő fogalom a különböző tudományterületek között. A táj szubjektív mindennapi megélése mellett a környezet alakításával foglalkozó szakemberek (urbanisták, építészek, tájépítészek, útépítő mérnökök, stb.) feladata a táj számtalan objektív megközelítésének (műszaki, szociológiai, antropológiai, pszichológiai, történeti, stb.) megismerésére való törekvés, és ennek a határtalan tudásnak a beépítése a közös tájformáló gondolkozásba és tervezési folyamatba.

Benkő Melinda Ph.D.
BME Építészmérnöki Kar Urbanisztika Tanszék


Felhasznált szakirodalom
Aymonino, Aldo – Mosco, Valerio Paolo (2006). Contemporary Public Space – Un-volumetric  Architecture, Skira, Milano.

Betsky, Aaron (2002). Landscrapers – Building with the land, Thames & Hudson, London.

Caldenby, Claes (2001). Ville et nature, Europan 6 résultats européens, Paris, - 26. o.

Eco, Umberto (1962). A nyitott mű poétikája /forrás: Umberto Eco: A nyitott mű, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998. - 107.o.

Frampton, Kenneth (1999). Hét pont az ezredfordulóra, időszerűtlen kiáltvány /forrás: Mérhető és mérhetetlen, szerk. Kerékgyártó Béla, Typotex, Budapest, 2000. - 406.o.

Kelemen János (2004). Petrarca modernitása és az „emberismereti érv” – Világosság 2004/2-3 - 5. o. forrás: www.vilagossag.hu/pdf/20040927080626.pdf

Koolhaas, Rem (1995). A jelleg nélküli város /forrás: Mérhető és mérhetetlen, szerk. Kerékgyártó Béla, Typotex, Budapest, - 389.o.

Metapolis (2003). The Metapolis Dictionary of Advanced Architecture, Actar, Barcelona.

Moravánszky Ákos – M. Gyöngy Katalin (2006). Monumentalitás, Terc Kiadó, Budapest, - 166. o.

Tóth Zoltán (2004). A városi karták könyve, Ponte Press, Pécs, - 76. o.

a publikáció az MTA Bolyai János Kutatási ösztöndíj támogatásával készült

2 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »