A kulturális örökség jövőnk alapköve

Az elmúlt időszakban több, a XX. század második felében épült hazai épület sorsa kérdőjeleződött meg, lettek bontásra ítélve annak ellenére, hogy képesek lennének az újászületésre. Juhász-Nagy Balázs véleménycikkében kifejti, hogy ezekre az épületekre is úgy kéne tekintenünk, mint kulturális örökségünk részeire, melyeket meg kell őrizni az utókor számára, és nem az aktuális közízlés szerint kell megítélni őket.

Az elmúlt időszakban megyénkben több e korban született épületet is megérintett az elmúlás. Fontos, helyi és országos építészeti értékeket. A sajtó többször cikkezett már Plesz Antal Juno szállójának, Krisztik Pál Központi Leánykollégiumának vagy Dósa Károly ITC székházának (korábban 4-5 évig MSZMP székház) jövőjéről. Most ez utóbbi sorsa látszik megpecsételődni, ahogyan pár héttel ezelőtt jöttek a hírek Bodonyi Csaba egyik első épületének, az edelényi művelődési háznak bontásra ítéltetéséről. De ugyanez vár a bennük található képzőművészeti alkotásokra is, melyek sorsa összefonódik a házakéval.  Annak ellenére születnek ilyen döntések, hogy az elmúlt 10-15 évben mindegyik épület hasznosítására születtek tervek, melyek bizonyították, hogy képesek újjászületni a ma igényeinek megfelelően.

Divatos most azt mondani, hogy a 24. órában vagyunk. Közhelyes is már. Az azonban biztos, hogy ha nem akarunk hamarosan nekrológokat írni egy korszak épületeinek romjain, amelyek saját korukban merész, előremutató alkotások voltak, mai szemmel pedig példamutatók és tanulságosak egyszerre, akkor lépéseket kell tennünk, hogy megóvjuk őket.

A műemlékvédelem, vagy ma már kulturális örökségvédelem magyarországi történetének másfél évszázada tűzte zászlajára, hogy a történeti korszakok kiemelkedő építészeti alkotásait megóvja, és értékeit a későbbi korok számára is megmenti. Ez a célkitűzés tükröződik az örökségvédelmi törvény preambulumában is:

Egy nagyon fontos dolog azonban hiányzik ebből a bevezetésből. A jövő. A kulturális örökség ugyanis nem csupán jelenünk és múltunk, hanem jövőnk alapköve is. És e tekintetben nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindaz, ami ma nekünk természetesnek tűnik és körülvesz minket, mindaz, ami ma jelenünk, az unokáinknak, dédunokáinknak a múlt lesz: kulturális örökség.

A kultúrában, így az építészetben is az érték egyetemleges, nem stílus, vagy korfüggő. Egy épület értéke is annak építészeti minőségétől, a szakma fejlődésére gyakorolt hatásától függ. Az építészet korrajz. Ennek tükrében kell vizsgálni. A XX. század első évtizedeit, hogy pár fontos stílusirányzatot kiemeljek, a szecesszió, a Bauhaus vagy éppen az organikus építészet megjelenése és elterjedése határozta meg. Nemzetközi szinten ezt az időszakot ma már képesek vagyunk objektív távolságtartással szemlélni, és láthatóvá vált, hogy ezeknek a stílusoknak napjainkig tartó hatása megkérdőjelezhetetlen. Természetesen azon lehet vitatkozni – hiszen ez ízlés dolga – hogy kinek melyik irányzat áll közelebb a szívéhez, azonban legfontosabb alkotásainak építészeti örökségként való kezelése nem vitatható.

Sajnos más a helyzet – és különösen igaz ez hazánkra – a II. világháború lezárását követő időszak építészetével kapcsolatban. Sokszor olyan érzése van az embernek, hogy az épületeken állunk bosszút egy olyan kor bűneiért, amely sok fájdalmat okozott nemzetünknek. Természetesen a kommunizmus szele megérintette az építészet világát is. Azonban – bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy évtizedeken át tartott – a kommunista birodalmi építészet, a szocreál, csupán alig pár évig volt jelen hazánkban az 50-es évek végén.  Pedig éppen az építészet volt az, ami, ha nem is teljesen, de diktátumok nélkül tudott fejlődni, és a 60-as évektől kezdve fokozatosan kiteljesedve eljutni egy olyan szintre, ami a 70-es évek végére és 80-as évek elejére nemzetközileg is elismertté tette. Olyan műhelyek nőttek ki belőle, mint a magyar organikusok Makovecz Imrével, vagy az Északterv a Miskolci Műhellyel, Plesz Antallal és a 70-es évek második felében Bodonyi Csabával, majd a Kollektív-ház építészeivel.

A legegyszerűbb a művészetet és az építészetet az aktuális közízlés szemüvegén keresztül megítélni. Egyszerű, mert ilyenkor csupán egyetlen kérdésre kell választ keresni: vajon tetszik vagy nem tetszik az épület. E tekintetben valóban nem áll jól a XX. század második felének szénája. Ezzel a megközelítéssel nem veszünk tudomást arról, hogy ez az időszak kísérletezéssel zajlott. A díszítés, az ornamens, a korábbi korok stílusainak újraértelmezése, a romantika helyett a terek határait, a tömegek játékát, az anyagokban és textúrákban rejlő lehetőségeket és az épület kontextusba helyezését vizsgálta. Lehet szeretni, vagy nem szeretni egy korszak építészetét. De nem szabad, hogy ez befolyásolja az ítélőképességet, amikor annak értékéről és sorsáról folyik vita, születik döntés.

Ezen a ponton lehetne hosszan méltatni egyenként ezeket a házakat, azonban nem szeretném, ha egy életút búcsúzóul megírt összegzésévé válnának ezek a sorok. Arra ráérünk még. Sokkal inkább azt szeretném, ha párbeszéd indulna a tulajdonosok, a döntésre jogosultak és a szakma között, hogy felismerjük: kulturális örökségünk hazánk MÚLTJÁNAK, JELENÉNEK és JÖVŐJÉNEK pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrása, a nemzeti és az egyetemes kultúra elválaszthatatlan összetevője.

Juhász-Nagy Balázs, építész vezetőtervező, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Építész Kamara elnöke

Szerk.: Hulesch Máté

[1] 2001. évi LXIV. törvény a kulturális örökség védelméről