Nézőpontok/Kritika

A legszomorúbb barokk

1/1

?>
1/1

A legszomorúbb barokk
Nézőpontok/Kritika

A legszomorúbb barokk

2004.02.02. 09:34

Az épített környezet gyorsuló sebességgel megy tönkre, miközben a gépkocsiforgalom lassan elviselhetetlen, a közművezetékek elavultak, ahhoz tehát, hogy mi, budapestiek minél többen felébredhessünk, vissza kell szorítani a fogyasztói szemléletet: "csak az számít, ami vadonatúj"?!Vargha Mihály írása

A legszomorúbb barokk
Budapesti sunyítás, mellébeszélés - melléépítés

"Üdv Budapest Polgárainak!
Szerteszét heverő és örvénylő építő anyagainak!"
(W. S., 1987)


Tehát a jelen: ahogy a fuldokló, dübörgő, zajjal fertőzött város kinéz, talán legjobb lett volna hamar, még a rendszerváltás idején moratóriumot hirdetni (analógia: "Földet vissza nem veszek." E. P.) - nem építünk újat a meglévő terek, épületek kipofozása, a félbehagyott házak, épületegyüttesek befejezése előtt! Ami persze túlzás, de mégis jó lenne fölriadni a szűnni nem akaró rémálomból. Az épített környezet gyorsuló sebességgel megy tönkre, miközben a gépkocsiforgalom lassan elviselhetetlen, a közművezetékek elavultak, ahhoz tehát, hogy mi, budapestiek minél többen felébredhessünk, vissza kell szorítani a fogyasztói szemléletet: "csak az számít, ami vadonatúj"?!

Ez lenne az ébredés első alapfeltétele, hogy tényleg elindulhassunk azon a fontos útkiigazításon, amit nemrég három cikk is pedzegetett a Népszabadságban (Sütő András Balázs: Budapest, ébredj! 2003. nov. 22.; Iványi György: Budapest: Múlt vagy jövő? 2003. dec. 20.; Finta József: Budapest, álmodj! 2004. jan. 24.) kórusban. S tényleg, nap mint nap föl kéne rázni az itt élő embereket - mert inkább rajtuk múlnak a dolgok, mint a házakon! Az építészet, legyünk őszinték, huszadrangú kérdés.

 

1/1



Az építész felelőssége

És mégis menteni kéne a helyzetet, a magyar Budapestet meg kéne óvni valahogy - természetesen a jövő generációk számára. Az építés közjó és nyilvános cselekvés - elsősorban ezt kéne szem előtt tartani, s akkor még nem esett szó az architektúráról, az építészetről, meg fényévnyire vagyunk a terek szentségétől. Részlet Németh Lajos művészettörténész tizenhárom évvel ezelőtti (!) írásából - Az építész felelőssége (Új Művészet, 1991): "...milyen építészetünk és képzőművészetünk helyzete; léteznek-e életerős tendenciák, egyáltalán milyen az ország építészeti és képzőművészeti kultúrája, és ha csapnivaló - mint ahogy az (kiemelés tőlem, V. M.) -, ki a felelős érte, mennyiben felelősek az alkotó művészek; beszélhetünk-e valamiféle értékszempontokról? (...) Felelősség? Kinek, minek, miért? (...) Felelős-e vajon az építész, mert kiszolgálta a rossz döntéseket, részt vett történeti városrészek szétrombolásában, hajlandó volt pszeudo-szimbólumokat sugalló épületeket tervezni, vagy az újgazdagok giccsvilláit és -nyaralóit megtervezni? Analógiaként: elmarasztalhatók-e azok a vízügyi szakemberek, akik legjobb szakmai tudásukat áldozták a bős-nagymarosi tervekbe, és elmarasztalhatók-e azok az építész kollektívák, amelyek vállalkoztak volna a vízerőmű architektonikus-esztétikai plasztikai műtétjére? (...) összemosódik az általános erkölcsi és a szakmaetikai felelősség olyan esetben, mint volt a sevillai pavilon botránya, mikor is a törvényes zsűri döntését felrúgta az adminisztráció, és egy korábban nemet mondó, a pályázaton részt nem vevő kiváló építész cinkosává vált az antidemokratikus döntésnek."

Igen, sajnos ez volt az új időkbeli első komoly megaláztatás, és azóta a felelősség kérdése már szinte fel sem merül. Emlékeztetőül: Makovecz Imre volt az, aki végül a megépült pavilont tervezte. Finta József mellett a magyar építészet közelmúlt harminc-negyven évének másik emblematikus figurája. Ők ketten a Kádár-korban lendültek pályájuk csúcsára, amikor még mi voltunk a legvidámabb barakk lakói... Van-e, ki e két nevet nem ismeri? Második kérdés: a szakmán kívüliek ismernek-e még más valakit közel ennyire?

Ilyen előzmények után hiába várnánk a minőségi építészet tekintélyét, amit Finta József hiányol. Elvesztése az ipar diktátuma mellett a régi nagy tervező vállalatok létével, felbomlásával indult, de a sevillai expó magyar pavilonjának ügyével vett igazán rossz fordulatot, s voltaképpen a budapesti expó kiötölgetése és lefújása óta - szinte zavartalanul - folyik. Ez utóbbit a "kihagyott lehetőségek" között Finta József is említi cikkében: "az új egyetemi Campus városrendezési és építészeti tévedése" - írja a lágymányosi beépítésről, amit szintén élesen bírál Iványi, és számos kritika éri ezeket az épületeket a használók részéről is. Mindamellett, hogy az egyetemi rész építése az elmúlt évtized közepén egyszerűen félbemaradt. (Az építőipar diktátuma egyébiránt szinte töretlen!)

Finta bírálatát most, évekkel később nehéz elfogadni. Jóval korábban kellett volna felemelnie a szavát, ha nem tartotta jónak a beépítést. S ha szakmai körökben hiába szólt, akkor a széles körű nyilvánosságot kellett volna fölhasználnia, magyarán szinte kiabálnia kellett volna, vagy legalábbis állhatatosan közzétenni rádióban-tévében-sajtóban: vigyázat, nem lesz így jó. Ehelyett megelégedett annyival, hogy számos műveinek egyike, a BME informatikaépülete ott fölépülhetett. Nem is akárhogy: teljesen át kellett terveznie, hogy ráhelyezhesse egy másik ház, az elmaradt világkiállítás magyar pavilonjának kiásott, bebetonozott alapjaira. Egy korábbi cikkemben ezért bátorkodtam őt az "ősgödrész" új magyar szakkifejezéssel illetni.

Még furcsábbnak találom, hogy szintén kritizálja Finta azt, ami a Duna másik partján épül: "vagy az ugyancsak tévesen és gyáván megfogalmazott urbanisztikai tervre lassacskán épülő (s vajon valóban felépülő?) Millenniumi Városközpont - kihagyott lehetőségek sorozata!" Hogy is van ez - ki hagyta ki a lehetőséget? Finta József ugyanis a Millenniumi Városközpont (MV) koordináló építésze, kezdettől fogva tervezi az egész Soroksári úti teleksor beépítését, s komoly várományosa, hogy egyet ő is odaépítsen a Nemzeti mellé. Demján Sándor (TriGránit) szinte legtöbbet foglalkoztatott - kvázi "házi" avagy udvari - építészeként Finta József tervezi ugyanis az együttes leghatalmasabb darabját, az óriás kongresszusi központot. Csak közben millió más dolgot is csinál, tervez és még akadémikusként is tevékenykedik, "iparszerűen". Nyíltan nem ad viszont véleményt a Nemzetiről és a hozzátoldozott giccsrakásról. Arra pedig gondolni sem mernék, hogy építészi kiállásával megakadályozhatta volna az egész építkezést. Amitől persze esetleg kiesett volna Demján Sándor pixiséből.

Miért hagytuk, hogy így...?
Arra sem emlékszem, hogy Finta József fölemelte volna a szavát akkor, amikor az Erzsébet téren leállították az építkezést, majd Schwajda György 1994-es, eredetileg az MSZP-nek beadagolt sugallata szerint, de Orbán Viktor 1998. évi parancsára a Nemzeti-projektet átlopták e "kihagyott lehetőségek" földjére. A színházat, amit Sütő és Iványi is negatív példaként említ, én a legszégyenteljesebb mélypontnak tekintem, és őszintén szólva egyetlen lehetőséget látok arra, hogy ezen a magyar (építész)társadalom túllendüljön: amilyen gyorsan csak lehet, privatizálni kell, és a bevételből felépíthető lenne egy valóban pályázat útján tervezett Nemzeti. (Londonban a Barbican Centre-ből húsz év után költözött ki a Royal Shakespeare Company társulata...) A Millenniumi Városközpontot érintő Finta-kétségekben pedig annyiban osztoznék: amikor a város lakossága fogy, és éppen a tehetősebbek költöznek az agglomerációs területekre, fontosabbnak tartanám a meglévő, de erősen lepusztult városrészek rehabilitációját, felújítását. Vagy legalábbis állami erők koncentrálását ezekre a feladatokra, ahelyett hogy további adósságok szakadjanak a költségvetés nyakába az MV építése miatt. (Költői kérdés: nevezhetjük-e telekspekulációs történetnek a Soroksári úti terület eladását, ha a MÁV-területek szanálása kb. 6 milliárd forintba került, s a TriGránit évekkel később kb. 2,5 milliárdért vásárolta meg? S bármikor eladhatja.)

Jól látja Finta, hogy "a valóban szép, nagy értékű, európai unikalitást hordozó, historizáló várostest jó része immáron lakhatatlan, (...) már keletkezése pillanatában is kegyetlen telekspekuláció terméke volt, s épp továbbélésének biztosítása érdekében kellene érzékeny és értő módon hozzányúlni. A város 9-11 méter széles mellékutcaszövetét immáron teljesen megette, felemésztette, életét átrendezte a motorizáció, s e sötét gangos udvarok, járhatatlan járdák, üzleteiktől megfosztott sikátorok örök-árnyékos zajában már aligha lehet élni." Akkor viszont hajrá: tanuljuk meg Barcelonától, Párizstól és más nyugati városoktól, hogy miképp lehet ezeken segíteni garázsokkal, zölddel-kerttel tarkított közterekkel, és persze mindennapi gondozással, köztisztasággal. Ez nem verseny kérdése, teljesen felesleges szajkózni, hogy "jaj, lemaradtunk Prágától" vagy más környező nagyvárosoktól. Budapestet igenis ismerik a világban, sokan tudják róla, hogy fantasztikus fekvésű, hangulatos város, az idelátogató külhoniakban még mindig kellemes emlékeket hagy. S mi tényleg hagyjuk őket, hazatérve álmodjanak rólunk, a mi városunkról. Mi viszont éljünk itt, akkor talán változhat majd a helyzet. Mert a mai helyzetet, Finta egy másik írása szerint, "sunyítva tűri egész építész társadalmunk, sunyít az Építész Kamara, a Szövetség, a társszervezetek, sunyítanak vagy mellébeszélnek az építészeti médiák, sunyít a társadalom, s nem figyeli e helyzet tarthatatlanságát a mindenkori államvezetés sem". Egyetértünk, itt az ideje, hogy véget vessünk a sunyításnak és mellébeszélésnek.

Finta József a múlt szombati cikkében - Sütőre hivatkozva - "párbeszédet sürget, amely végre ´kibeszélhetné´, a közérdeklődés tárgyává tehetné mai építészetünk legirritálóbb, legvitatottabb kérdéseit. Jelesül és elsősorban konzervativizmusát, hatósági előírásainak tarthatatlanságát, szakmai felügyeleteinek sokszor érzékelhető provinciális diktatúráját, épített múltunk hivatásos és önkéntes őrzőinek szinte gyűlölködő elfordulását mindattól, amit ez a kor saját ´képére és használatára´ kívánna teremteni." Rendben, de meg is nevezhetné, ha történetesen személy szerint Schneller István főépítész vagy netán Ráday Mihály tévés személyiség rejtezik ezen bírált törekvések mögött. Budapest, álmodj? Apróra töredezett, zaklatott világunkban, amely "korszerű" ugyan, de egyre inkább Dickens-i differenciákat mutat - egészen másképpen kéne diskurzusokat folytatnunk. S akkor mások lennének az álmaink is.

Mindenesetre szögezzük le: az építészet maga fontosabb, mint az építész. Kissé képzavarosan - egyetlen építész nem csinál nyarat, akarom mondani, rengeteg segítővel, munkatárssal dolgozik együtt, hasonlatosan ahhoz, ahogy egy filmrendező. Aki több évig, kitartóan bűvöli alkotását, nem kapkod ide-oda. A végén kész a mű - s a filmek vetítése után impozáns a stáblista aprólékos végigfutása.

Sütő kiemel néhány neki tetsző hazai példát, Iványi és Finta nem. Én megtoldanám a sort: Sportaréna (Skardelli György és munkatársai, köztük Szabados László, KÖZTI Rt.), Magház (Dévényi Tamás), Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (Hegedűs Péter, MATESZ), Margit-szigeti Vadaskert (Kis Péter, Kruppa Gábor, Nyitrai Péter), Tomay Tamás munkái, például lakóház a Gül Baba utcában, vagy - el kell ismernem - a Gödör az Erzsébet téren (Bánfalvy Koppány és Bikki István, FIRKA Stúdió). A felsoroltak közül bármelyik felbukkanhat külföldi publikációkban is. Van spiritusz a magyar építészekben, csak tényleg egészen másképp kéne kibontakoztatni, tárgyalni, nyilvánosság elé tárni a produkciókat.

Például ha új hidat akarnánk építeni a Dunán, netán gyalogoshidat, azt előbb becsülettel ki kell találni, helyét, hatását viták során lehet fölvázolni - s azután indítható a nemzetközi pályázat a tervezésére. Mindenesetre én mint építészkritikus, nem írnék alá szerzőként rajzos tervezetet egy csiricsáré hídról, kormányzati hátszéllel, amiről gyanítható, hogy egy újabb trendi-üzleti-nagyotakarás - lásd a Bojár Iván András-féle elképzelést. Majdnem álmot írtam.

Apránként, türelemmel
A Magyar Hírlap 2004. január 3-4-i Ahogy tetszik mellékletében megjelent egy összeállítás Budapesti víziók címmel. Örömmel olvastam ebben, hogy majd minden kulturális célú terv meglévő épületek hasznosításával, megőrzésével és átalakításával számol, s nem törekszik viharosan gyors eredmények elérésére. Mennyire jó lenne újjáépítve látni például a Közraktárakat (Finta is említi). Vagy megélni az egészségügy előrelépéséhez a Honvéd Kórház nagy tömbjének befejezését - mintha ez elindult volna -, sportoláshoz pedig a lágymányosi sportcsarnokot-uszodát, amelynek szégyenteljes torzója a már említett, lefújt expóból maradt ránk. Elsősorban ilyen programokra van szükség, s ehhez csak annyit fűznék hozzá: építészeti tervekhez pályázat, pályázat, pályázat, legfőbb tekintettel a fiatalokra. Csak rájuk építhetünk! Ám közben nagyon kell vigyázni, hogy a rosszat, például az egyre kevésbé tolerálható szerephalmozásokat és szereptévesztéseket ne leshessék el az idősebb nemzedékektől.

Továbbra is erősen megfontolandó a toronyházak ötlete. (Esetleg Észak-Csepelen?) A felhőkarcoló - amiről eleve tudjuk, hogy ingatlanspekulációs találmány - meglehetősen drága, hosszú távon egyre inkább, mert gyorsul a technikai avulás. Egyúttal gócpontként sűríti az autóforgalmat, tehát fokozottan környezetszennyező. S ami a legfontosabb: Budapest fő értéke, hogy hegyeivel, elsősorban a Várral és a Gellért-heggyel Buda természetes fölső nézőpontot ad a városra, mégpedig kedvező Nap-járással. Tehát a magasház mindenképpen komoly megfontolást kíván. Sokak számára ezt például úgy lehetne még láthatóbbá tenni, ha nem heverne további hosszú évekre papírdobozokban a fából faragott városmakett Budapest belső területéről, mely valamikor állandóan látható volt a Tanács körúti fővárosi bemutatóteremben - ilyen sincs már lassan két évtizede. S hogy egy kicsit hazabeszéljek, minden egyes fontos projekt jobb kidolgozásához, szélesebb körű megismertetéséhez remekül használható az internet, természetesen ha már eljutott bizonyos tervezési fázisba. S persze később is gondozni kell a honlapot, tatarozni, karbantartani, építeni, csakúgy, mint a város házait, tereit.

Valahogy úgy kéne hozzáállni egész Budapesthez, ahogy - hála Persányi Miklósnak és munkatársainak - az állatkert formálódott át az utóbbi években. S ez elsősorban a boldog közönségről tűnik föl, és nem az új épületekről, bár azok, az építészet átlagos színvonalát tekintve, éppen a ritka kivételt jelentik. Üdv az állatkert munkatársainak, lakóinak és látogatóinak!

(Nyomtatásban megjelent a Népszabadság 2004. január 31-i számában.)

Vargha Mihály

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk