A technológia önmagában nem ment meg minket – Interjú Javier Arpa Fernándezzel, a TU Delft oktatójával es kutatójával

Melyek a kortárs városok legégetőbb kihívásai? Milyen szerepet játszhatnak az építészek a kibontakozó válságok kezelésében? Hogyan hozhatjuk közelebb a tudományos diskurzust és a döntéshozatalt a mindennapi élethez? Javier Arpa Fernándezzel, a TU Delft oktatójával és kutatójával az EDGE fesztivál apropóján beszélgettünk: július 3-án, csütörtökön „Building Audiences" címmel tart élő előadást a Dürer Kertben.

Javier Arpa Fernández a Delfti Műszaki Egyetem Építészeti és Épített Környezeti Karának nyilvános programokért felelős kurátora és a Building Audiences Group vezetője. Korábban a The Why Factory kutatási és oktatási koordinátoraként, valamint az MVRDV főszerkesztőjeként dolgozott, 2019-ben pedig a Domus magazin helyettes szerkesztői pozícióját töltötte be. Oktatói munkája során olyan egyetemeken tanított, mint a Harvard, a Columbia GSAPP és a Penn egyetemek az Egyesült Államokban, az ENSA-Belleville és az ENSA-Versailles Franciaországban, valamint az IE Spanyolországban. Főszerkesztője volt az a+t kutatócsoportnak, ahol társszerzőként működött közre a „Density", „Hybrids", „In Common", „Civilities" és „Strategies" sorozatokban.

Böröndy Júlia: Régóta kutatod és elemzed a városokat mint rendszereket. Van olyan konkrét város vagy projekt, amelyet ma különösen érdekesnek tartasz, akár pozitív, akár negatív példaként?

Javier Arpa Fernández: Nehéz egyet kiemelni, de az európai kontextusban maradva azt mondanám, hogy Párizs egy különösen érdekes példa. A legtöbb európai fővárosban egekbe szöktek a lakásárak, és ez alól Párizs sem kivétel. Ha ehhez hozzáadjuk a tömegturizmus terhelését és az Airbnb-hez hasonló rövidtávú lakáskiadás elterjedését, a város könnyen elveszíthette volna lakásállományának jelentős részét. Ennek ellenére komoly munka folyt a megfizethetőség megőrzéséért, amit szerintem érdemes kiemelni.

Emellett figyelemre méltónak tartom az elmúlt évtized városszintű erőfeszítéseit, melyek Anne Hidalgo polgármester vezetése alatt valósultak meg. Kívülről szemlélve az önkormányzat érdemi lépéseket tudott tenni az autóforgalom és a kibocsátás csökkentése, valamint a biodiverzitás visszaállítása és a városzöldítés terén. Éltem korábban Párizsban, és minden alkalommal, amikor visszatérek, azt veszem észre, hogy mennyivel csendesebb lett a város. Ez a csend számít. Gyalogosként feltűnő igazán – kevesebb autó, több kerékpár, és a város kézzelfoghatóan egyre élhetőbbé válik.

BJ: Mit gondolsz, melyek napjaink legégetőbb városi válságai? Nemcsak Párizsban, hanem Európában vagy globális kitekintésben.

JAF: A klímaválság kétségtelenül a legégetőbb kihívás, és a következményei globálisak. De egyértelművé kell tenni, hogy ez nem csupán környezeti, hanem ezzel egyidejűleg társadalmi válság, ami a térbeli igazságosságot is érinti. Az egyenlőtlenség az épületekkel együtt épült be a városainkba, a klímaválság pedig csak megsokszorozza az egyébként is fennálló igazságtalanságokat. Ugyan beszélünk a fenntarthatóságról, de gyakran elfelejtjük, hogy a klímaváltozás közvetlen hatásainak való kitettség nem egyenlően oszlik el. A társadalmi igazságosság mindig is kritikus helyzetben volt, de csak most, a globális felmelegedés árnyékában kap szélesebb körben figyelmet. Nem foglalkozhatunk tovább az éghajlatváltozással anélkül, hogy szembenéznénk az egyenlőtlenségekkel is. Ezek a kérdések szorosan összefonódnak.

BJ: Ezt az interjút most azért készítjük, mert hamarosan előadsz az EDGE fesztiválon, ami egy építészeti-szakmai rendezvény – így érdemes megvilágítani az építészek pozícióját is ezekben a válságokban. Én úgy látom, az építészek hajlamosak azt az álláspontot képviselni, hogy „bármilyen problémát meg lehet oldani tervezéssel", ami – szerintem – egy rendkívül leegyszerűsítő állásfoglalás. Te mit gondolsz erről, hol húzódnak az építészek kompetenciahatárai? És mit tehetnek ők az egyenlőtlenségek csökkentése érdekében?

JAF: Értem, mire gondolsz. Ez a fajta hozzáállás – miszerint a tervezés mindent megoldhat – az eszképizmus egy formája lehet. Egy mód, hogy az ember emögé a pajzs mögé bújhasson az építészeten kívüli valóság elől. De szerencsére ezt a mondatot már nem hallom olyan gyakran. A legtöbb építész, akit ismerek, tudatában van annak, hogy elsősorban állampolgárok vagyunk. Polgárként felelősségünk, hogy tudomást vegyünk a minket körülvevő válságokról. Amikor egy homlokzatot tervezel, meg kell értened, mi történik a homlokzat túloldalán: a világ szó szerint lángokban áll. Ezt figyelmen kívül hagyni nem csak felelőtlenség, hanem egyfajta szakmai tagadás is. 

Igen, tanítom a diákokat a tervezésre – de ezzel egyidejűleg megpróbálom felkészíteni őket egy olyan világra is, amely megköveteli a változást. Nem, nem minden probléma oldható meg a tervezéssel.

BJ: A városok a konfliktusok és gyakran egymással szemben álló érdekek színterei. Szerinted mi az építész szerepe ezekben a konfliktusokban? Inkább semleges közvetítők az egyes felek között, vagy egyértelmű állást kell foglalniuk bizonyos értékek mellett? Ha az utóbbi, ott milyen etikai dilemmák merülnek fel?

JAF: Sokat beszélgetünk erről a diákokkal. Szervezünk kifejezetten a szakmai etikáról szóló foglalkozásokat, olyan kérdések mentén, mint például: elfogadnál-e megbízást egy olyan kormánytól, amely éppen emberi jogi kihágásokat követ el? Bár extrém esetnek hangzik, nem hipotetikus felvetés – ez egy valós dilemma.

Nem gondolom, hogy az építészek semlegesek maradhatnak. Minden tervezési döntésnek vannak következményei, legyen szó emberekről, helyekről vagy a bolygóról. Tudatában kell lennünk munkánk hatásainak, és állást kell foglalnunk. Ez nem azt jelenti, hogy prédikálnunk kellene vagy előírnunk, mit tegyenek mások. De úgy gondolom, a tudatosság a minimum. Anélkül már nem lehet felelősségteljesen gyakorolni a szakmát. Hogy az egyes hallgatók vagy szakemberek mit kezdenek ezzel a tudatossággal, az az ő döntésük. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül. 

BJ: Említettük már röviden a klímaváltozást és a biodiverzitás csökkenését, ide visszalépnék egy kérdés erejéig. Hogyan értékelnéd a „zöld fordulatot" az építészetben? Hogyan lehetne elkerülni, hogy a fenntarthatóság csupán egy újabb marketingeszközzé silányuljon?

JAF: A fenntarthatóság máris sok szempontból a branding eszközzé vált. A „zöld" szót ma már annyira válogatás nélkül használják, hogy elveszítette a jelentését – már-már gyanúsnak is tűnik.
Természetesen az alapvető üzenet – hogy helyre kell állítanunk az egyensúlyt a bolygóval – helytálló. De azzal nem oldjuk meg a problémát, hogy fákat ültetünk a homlokzatokra. Strukturális változás nélkül a „zöldítés" könnyen álarccá válhat. Megnyugtat minket, hogy minden mehet tovább a megszokott mederben, feltéve, hogy rápakolunk egy kis zöldet. Ez pedig veszélyes. 

És igen, miközben ezt a beszélgetést Hollandia és Magyarország között folytatjuk, globálisan kiváltságos helyzetből beszélünk. Nem alkalmazhatjuk ugyanezt az elvárt nemnövekedési logikát a Globális Dél országaira. Nem mondhatod az afrikai közösségeknek, hogy ne növekedjenek tovább. Minden joguk megvan ahhoz, hogy jobb életkörülményeket teremtsenek. Tehát konkrétnak és őszintének kell lennünk azzal kapcsolatban, hogy kié a felelősség. A teher nem oszlik meg egyenlően.

BJ: Beszéljünk egy kicsit egy korábbi kutatási témádról, a városfejlesztői spekulációról Afrikában. A régió fejlődését gyakran a helyi lakosság igényei helyett külső érdekek vezérlik. Milyen jellegzetes mintákat és társadalmi-térbeli hatásokat figyeltél meg Afrikában?

JAF: A munkám a nagyléptékű városfejlesztésekre összpontosított – új városokra és városbővítésekre –, amelyek az afrikai kontinensen jönnek létre. Ezek spekulációs városfejlesztési folyamatok voltak, amelyeket elsősorban pénzügyi, nem pedig társadalmi igények vezéreltek. A legtöbb esetben azok az emberek, akiknek elvileg ott kellene majd élniük, valójában nem engedhetik ezt meg maguknak. És gyakran az alkalmazott városi modellek is elszakadnak a helyi kultúráktól, gazdaságoktól és földrajzi adottságoktól. Szakadék tátong a „város" importált víziója és a valós körülmények között. Sok esetben a beharangozott fejlesztések nem is valósulnak meg soha – csak látványterveken vagy promóvideókon léteznek. De már egy ilyen projekt bejelentése is beavatkozhat a földpiac viszonyaiba, lakóközösségeket telepíthet ki, vagy hamis reményeket ébreszthet. Ez is egyfajta spekuláció.

Visszatérő törekvés, hogy máshonnan származó modelleket másoljanak le – például Szingapúrt, Dubajt vagy a bilbaói Guggenheim-hatást. De a városi siker nem exportálható. Nem lehet egy modellt egy az egyben bárhol alkalmazni, és elvárni, hogy aztán működjön. Fontos a kontextus, ez minden érdemi tervezés kiindulópontja.

BJ: Érdemes kitérnünk a Building Audiences Groupra is, hiszen a fesztiválon tartott előadásod is szorosan kapcsolódik ehhez, igaz?

JAF: Abszolút. A Building Audiences Groupot a TU Delft-en hoztuk létre kutatási és oktatási platformként. Küldetésünk, hogy áthidaljuk a szakértői tudás és a szélesebb közönség közötti szakadékot. 

Gyakran foglalkozunk olyan komplex kérdésekkel, mint az éghajlat, térbeli egyenlőtlenség, a tervezés szerepe, de a kérdés az, hogyan kommunikáljuk ezt a tudást azok felé, akik nem tagjai a tudományos intézményeinknek? Demokratikus társadalmakban még mindig lehetséges olyan jelöltekre szavazni, akik tagadják a klímaválságot. Ez sokat elárul a hatókörünk korlátosságáról.

A Building Audiences nem csak elemzésről szól. Hanem történetmesélésről, aktivizmusról és elköteleződésről is.

BJ: Mi az oka annak, hogy az akadémiai diskurzus ennyire elszigetelődött a mindennapok társadalmi valóságától?

JAF: Ez egy nagyon jó kérdés – én is gyakran felteszem magamnak. Azt hiszem, kissé általánosítva, az akadémia egyre inkább befelé fordul. A rendszer nagy része arra épül, hogy olyan tudást termeljen, amely szinte kizárólag a szakmailag lektorált (peer-reviewed) közegben kering. Más szóval, mi a kollégáinknak írunk, ők pedig nekünk.

Ez nem csupán stilisztikai kérdés, hanem rendszerszintű probléma. Ha a munkád nem jelenik meg bizonyos folyóiratokban, az nem számít a szakmai előmenetelnél vagy az intézményi elismerésnél. A hozzáférhetőbb felületeken való publikálás – blogokban, magazinokban, kiállításokon – ritkán bír ugyanolyan tudományos jelentőséggel. Így végül egyfajta ördögi körbe kerülsz: még ha szeretnél is a szélesebb közönséghez szólni, a rendszer arra ösztönöz, hogy a tudományos intézmények falai között maradj. Szerkesztői, kurátori és akadémiai szerepköreimből adódóan nagyon tisztán látom ennek a szakadéknak a következményeit. 

A Building Audiences mögött álló egyik kulcskérdés éppen az, lehet ezt az ördögi kört megtörni – hogyan juttassuk vissza a tudást a nyilvánosság körforgásába?

BJ: Visszakapcsolva még a korábban említett társadalmi bevonáshoz és részvételhez: mit gondolsz, mennyire őszinte az építészeti diskurzus azt illetően, hogy valóban bevonja-e a polgárokat a városalakítás folyamatába? A lakosság részvétele gyakran csak szimbolikus, miközben a végső döntés a befektetők és a szakmai elitek kezében marad. El tudsz képzelni egy olyan jövőt, ahol a döntéshozatal valóban visszakerül a városlakók kezébe?

JAF: Nem vagyok benne biztos, hogy el tudom-e képzelni teljes mértékben – de szeretném. Teljesen igazad van, hogy felveted ezt a kérdést. Mennyire őszinte a részvétel körüli diskurzus? Sok esetben nem túl őszinte. Gyakran van egy szakadék aközött, amit állítanak, és ami a valóságban történik. A részvétel túl gyakran egy szimbolikus gesztusra – egy kipipálandó tételre – redukálódik, miközben a valódi döntéshozatali hatalom a fejlesztőknél, a politikai eliteknél vagy a szakértői hálózatoknál marad.

Ennek ellenére vannak valódi erőfeszítések és kísérletek. Egyre több praxis próbálja aktívan újragondolni, hogyan lehet a polgárokat bevonni – nemcsak konzultálni velük, hanem valóban bevonni őket. Fel kell ismernünk ezeket az erőfeszítéseket, tanulnunk kell belőlük, felerősítenünk a hangjukat és tovább kell adnunk. Nem kivételeknek kellene lenniük, hanem normává kellene válniuk. De azt is el kell ismernünk, hogy ez messze nem globális valóság. Amikor Európán kívül tanítok vagy tartok előadást, gyakran szkepticizmussal szembesülök. Sok ember számára a részvételi folyamatok európai álomnak hangzanak – olyasminek, ami az ő politikai vagy gazdasági kontextusukban egyszerűen nem lehetséges. És még Európában sem tartunk ott, hogy ez bevett gyakorlat legyen.

Tehát igen, a részvétel inkább eszménykép marad, mint széles körben elterjedt gyakorlat. Az akadémián belül ünnepeljük, de a valóságban ezek a folyamatok még mindig túl ritkák, túl marginálisak. Nem szabadna, hogy a részvétel egy-egy anekdotaként maradjon meg. Rendszerszintűvé kellene, hogy váljon.

Böröndy Júlia

-------

ENGLISH VERSION

Technology alone will not save us – Interview with Javier Arpa Fernández

What are the most urgent challenges facing contemporary cities? What role can architects play in consolidating emerging crises? How can we bring scientific discourse and decision-making closer to everyday life? We interviewed Javier Arpa Fernandez on the occasion of the EDGE festival: he will be giving a live lecture entitled "Building Audiences" on Thursday, July 3, at the Dürer Garden.

Javier Arpa Fernández is the Curator of Public Programs at the Faculty of Architecture and the Built Environment at Delft University of Technology and the Head of the "Building Audiences" Group. Previously, he served as the Research and Education Coordinator at The Why Factory. Javier also held the position of Editor-in-Chief at MVRDV and was the Deputy Editor of Domus magazine in 2019. Javier has taught at institutions such as Harvard, Columbia GSAPP, and Penn Universities in the United States, ENSA-Bellevile and ENSA-Versailles in France, and IE University in Spain. Javier was the Editor-in-Chief for a+t research group where he co-authored the "Density," "Hybrids," "In Common," "Civilities," and "Strategies" series.

Júlia Böröndy: You have been researching and analyzing urban systems on various scales for a long time. Is there a specific city or project that you find particularly interesting today, either a positive or a negative example?

Javier Arpa Fernández: It´s hard to single one out, but staying within the European context, I would say Paris is a particularly compelling case. Housing prices are skyrocketing in most European capitals, and Paris is no exception. Add to that the pressures of mass tourism and the proliferation of short-term rentals like Airbnb, and the city could have easily lost large parts of its residential fabric. Yet, significant work has been done to preserve affordability across the housing stock, which I think is worth highlighting.

I also think the efforts led by Mayor Anne Hidalgo over the past decade are remarkable. From an external perspective, the municipality has taken meaningful steps to reduce car traffic, lower emissions, and invest in biodiversity and urban greening. I used to live in Paris, and every time I return, I notice how much quieter the city has become. That silence matters. As a pedestrian, it’s striking—fewer cars, more bicycles, and a tangible sense that the city is becoming more livable.

JB: What do you think, what are the most urgent urban crises today? Not just in Paris, but in Europe or even globally. 

JAF: The climate crisis is undoubtedly the most urgent challenge of our time, and its consequences are global. But we must be clear: it is not just an environmental crisis—it’s also a social and spatial justice crisis. Inequality is built into our cities, and the climate crisis magnifies that injustice. We talk about sustainability, but often forget that vulnerability is unequally distributed.

Social justice has always been under strain, yet it’s only now, under the shadow of global warming, that it gains broader attention. We can’t keep addressing the climate without simultaneously confronting inequality. They’re deeply entangled.

JB: We are having this interview because you will soon be speaking at the EDGE festival, which is an architectural event, so it is worth highlighting the position of architects in these crises. I have noticed that architects tend to take the position that “any problem can be solved through design", which is – I think – an overly simplifying position. What do you think, where are the limits of architects´ competences? What can they do to reduce inequalities?

JAF: I understand what you mean. That kind of thinking—believing design can solve everything—can become a form of escapism. It’s a way of shielding oneself from the world outside architecture. But I don’t hear that phrase so much anymore, fortunately. Most architects I know are aware that we are, first and foremost, citizens.

As citizens, we have a responsibility to be conscious of the crises we’re living through. When you design a façade, you have to understand what’s happening beyond it—the world is literally burning. Ignoring that is not just irresponsible; it´s a form of professional denial.

I teach students how to design, yes—but I also try to prepare them for a world that demands transformation. No, not every problem can be solved through design.

JB: Cities are the scene of conflicts and often opposing interests. What do you think is the role of architects in these conflicts? Are they neutral mediators, or should they take a clear stand on certain values? If the latter, what ethical dilemmas arise?

JAF: This is something we discuss a lot with students. We organize sessions specifically about professional ethics: for example, would you accept a commission from a government currently committing human rights violations? It sounds extreme, but it’s not hypothetical—it’s a real dilemma.

I don’t think architects can remain neutral. Every design decision has consequences, whether for people, places, or the planet. We need to be conscious of the impact of our work and take a position. That doesn’t mean preaching or prescribing what others should do. But I do believe awareness is the minimum. Without that, you´re no longer practicing responsibly. What each student or professional does with that awareness—that’s their own decision. But we can’t ignore it.

JB: We have already briefly mentioned climate change and biodiversity loss, but I would like to return to this topic for a moment. How would you evaluate the “green shift" in architecture? How can we avoid sustainability becoming just another marketing tool?

JAF: In many ways, sustainability has already become a branding tool. The word “green" is now used so indiscriminately it’s losing meaning—it’s almost suspicious.

Of course, the underlying message—that we must restore a balance with the planet—is valid. But scattering trees across façades won’t solve the problem. “Greening" without structural change risks becoming a form of camouflage. It reassures us that business can go on as usual—as long as we slap some greenery on it. That’s dangerous.

And yes, while we’re having this conversation between the Netherlands and Hungary, we’re speaking from a position of global privilege. We cannot apply the same de-growth logic to countries in the Global South. You can’t tell communities in Africa to stop growing. They have every right to seek better living conditions. So we need to be specific and honest about where responsibility lies. The burden is not equally shared.

JB: Let´s talk a bit about your previous research topic, speculative urbanization in Africa. The development in this region is often driven by external interests rather than the needs of local people. What characteristic patterns and socio-spatial effects have you observed in Africa?

JAF: My work focused on large-scale urban developments—new towns and city extensions—emerging across the African continent. These were speculative urbanization processes, primarily driven by financial motives rather than social needs.

In most cases, the people who are supposed to inhabit these areas can´t actually afford to live there. And often, the urban models being applied are disconnected from local cultures, economies, and geographies. There’s a gap between the imported vision of a “city" and the realities of the context. In many instances, these developments are never even built—they remain as renderings or promotional videos. But even the announcement of such projects can alter land markets, displace communities, or feed false hope. That too is a form of speculation.

There’s a recurring aspiration to replicate models from elsewhere—Singapore, Dubai, or a Bilbao-style Guggenheim effect. But urban success is not exportable. You can’t import a model wholesale and expect it to work. Context matters. That’s the starting point for any meaningful design.

JB: It is also worth mentioning the Building Audiences Group, as your presentation at the festival is closely related to this, right?

JAF: Absolutely. The Building Audiences group was created at TU Delft as a research and education platform. Our mission is to bridge the gap between academic knowledge and the broader public.

We often work on complex issues—climate, spatial inequality, the role of design—but the question is: how do we communicate this knowledge to those outside our institutions? In democratic societies, it’s still possible to vote for candidates who deny the climate crisis. That tells us something about the limits of our reach.

Building Audiences is about going beyond analysis. It’s about storytelling, activation, and engagement.

JB: What do you think, what is the reason why the academic discourse has become so isolated from the everyday reality of the society?

JAF: That’s a very good question—and one I ask myself often. I think, to generalize a bit, academia has become increasingly inward-looking. Much of the system is built around producing knowledge that circulates almost exclusively within peer-reviewed environments. In other words, we write for our colleagues, and our colleagues write for us.

This isn’t just a stylistic issue—it’s systemic. If your work doesn’t appear in certain journals, it doesn’t count toward career advancement or institutional recognition. Publishing in more accessible formats—blogs, magazines, exhibitions—rarely carries the same academic weight. And so, you end up in a kind of vicious cycle: even if you want to speak to broader publics, the system incentivizes you to stay within its own walls.

As someone who has worked across editorial, curatorial, and academic roles, I see the consequences of this divide very clearly. One of the key questions behind Building Audiences is precisely how to break that loop—how to bring knowledge back into public circulation.

JB: Going back to the social involvement and participation mentioned earlier: What do you think, how honest the architectural discourse is about whether it truly involves citizens in the process of shaping cities? The participation of the citizens is often only symbolic, while the final decision remains with investors and professional elites. Can you imagine a future where decision-making is truly returned to the hands of the citizens?

JAF: I don’t know if I can imagine it fully—but I want to. You’re absolutely right to raise this issue. How honest is the discourse around participation? In many cases, not very. There’s often a gap between what’s claimed and what actually happens. Participation is too frequently reduced to a symbolic gesture—a checkbox—while real decision-making power stays with developers, political elites, or expert networks.

That said, there are genuine efforts and experiments happening. More and more practices are actively trying to rethink how citizens can be included—not just consulted, but truly involved. We need to recognize these efforts, learn from them, amplify them, and teach them. They shouldn’t be exceptions—they should become the norm. But we also have to acknowledge that this is far from being a global reality. When I teach or lecture outside Europe, I’m often met with skepticism. For many people, citizen-led processes sound like a European dream—something that’s simply not possible within their political or economic contexts. And even in Europe, we’re not there yet.

So yes, participation remains more of an ideal than a widespread practice. In academia, we celebrate it, but in reality, these processes are still too rare, too marginal. They shouldn’t be anecdotal. They should be structural.

Júlia Böröndy