A méhek Zónájában – az AU Műhely kaptárháza

Az AU Műhely legújabb, Egyedüllét méhekkel névre hallgató installációja az építészet eszközeivel késztet gondolkodásra ember és természet kapcsolatáról. Az eredetileg az OFF-Biennáléra készült kaptárház a méheknek állandó otthont, az embereknek pedig pillanatnyi menedéket nyújt.

Forró nyári napon indulok útnak a Hármashatárhegy északkeleti lábához. A Pesthidegkút, a közeli repülőtér és a 12. századra visszavezethető gercsei templom közötti, nagyrészt érintetlen bokros-fás mező felé igyekszem. A felettem időről időre elzúgó repülőkön és pár kisebb veteményesen kívül semmi sem utal arra, hogy sűrűn lakott terület közelében járok. Pár percnyi séta után, tőlem jobbra, a bozótosban megpillantom úticélom. Előző ittjártam óta a fű jókorát nőtt, de szerencsére még épp kivehetőek az előttem ide látogatók csapásai. Kisvártatva már ott is állok egy különös kis épület ajtaja előtt.

Az elnyújtott formájú építmény fém keretekből épül fel, melyekhez kívülről, szintén fém perforált lemezeket rögzítettek. Egyik oldalán ajtó nyílik, másik végén pedig egy csúcsos kitüremkedés látható. A ház egyszerű, már-már primitív, de mégis szembetűnő, hogy nagy műgonddal tervezték és építették meg. A fém panelek némelyikén – bizonyos szögből nézve – x alakú megerősítő hajtásokat fedezhetünk fel, az ajtót nyitó egyedi, vas kilincs és a sarkon magasló fa doboz pedig önmagukban is gyönyörű részletek. A könnyű, filigrán szerkezet állékonyságát a padlót alkotó beton járólapoknak köszönheti. De mit keres ez a furcsa tárgy Budapest határában, egy csalitos szélén és mi lehet a funkciója?

Az első látásra nehezen megfejthető képződmény az AU Műhely (Architecture Uncomfortable Workshop) legújabb, Egyedüllét méhekkel névre hallgató installációja. A 3. OFF-Biennáléra készült építmény egy alig 5 négyzetméteres, átlyuggatott fémlemezekkel borított kabin, melyben egyetlen ülőhely található. A tetején lévő fa test pedig nem más, mint egy kaptár, ahol egy nemrég befogott méhcsalád lakik.

A falak már kívülről is sejtelmes látványt nyújtanak, ugyanis minden szögből más-más módon torzítják a rajtuk átszűrődő fényt. Ez a hatás az építményen belül felerősödik. A fém panelek szűrőként törik meg a fényt, felszabdalva a külvilágot, mely parányi színes pontok sokaságává válik. A látvány leginkább a francia impresszionizmushoz köthető pointillista festők munkáira emlékeztet.

Az ajtón belépve rövid, keskeny folyosón találom magam, melynek végén elérkezek a már említett kitüremkedéshez. Az itt lévő fa szék a kabin ülőhelye, ami pont a méhkaptár alatt helyezkedik el. A székkel szemben egy kisméretű ablak ékelődik a fémlemezbe. Nem nézelődésre szolgál, hiszen a két üvegtábla közötti részt sárga méhviasz tölti ki, teljesen eltakarva a kilátást. A helyzet egyértelmű: üldögélés egyedül, saját gondolatainkba zárva, méhekkel körülvéve.

Az AU Műhely tervezőit, Szederkényi Lukácsot és Ghyczy Dénes Emilt már régóta foglalkoztatják az ehhez hasonló, egyszemélyes, meditációs terek. A 2015-ös virág házban éppen csak állva fért el egyetlen ember, a 2018-as Gyapjúház azonban már egy teljes értékű egyszemélyes menedék volt. Ezt a sort folytatja az idei kaptárház, mely elődjével ellentétben nem a külvilágtól való elhatárolásra, hanem természet és ember kapcsolatának tematizálására törekszik.

Az OFF-Biennálé keretében a kaptárházat egyórás intervallumokra lehetett lefoglalni. A koordináták és a lakat kódjának megszerzése után az épületet mindenki saját kedve szerint használhatta. Voltak, akik csak fotózni jöttek, voltak, akik mellette piknikeztek és voltak olyanok is, akik ebben az egy órában csendben, becsukott szemmel ültek, hallgatva a méhek zümmögését.

Ezt a krízishelyzetet a pandémia még inkább kiélezte. A természettel való kapcsolat (legyen az akár csak egy terasz, erkély, a közeli park vagy hosszabb kirándulás) a karantén ideje alatt felértékelődött. A mindennapok monotonitása az eddiginél is elviselhetetlenebbé vált, mind többen vágytak az el- és kiszabadulás lehetőségére.

Felmerülhet a kérdés, hogy e kétségkívül releváns, de temérdek módon feldolgozott, és éppen ezért közhelyeket vonzó témában mégis mi maradandót nyújthat egy parányi, fémből épített kabin?

Első látogatásomkor még én sem tudhattam erre a választ, hiszen akkor a tervezőkkel együtt érkeztem az eldugott helyre. A kaptárház már ekkor is elragadó látványt nyújtott a vihar előtti fényben, de egyedül is vissza szerettem volna jönni arra az egy órára. Végül közel két óra hosszát ücsörögtem a kaptár alatt, talán párszor el is bóbiskoltam. Lehetséges, hogy a karantén hosszú bezártsága is hozzájárult, de felejthetetlen élmény volt.

Eleinte nem tudtam pontosan, hogyan fog eltelni ennyi idő, de pár perc után magával ragadott a szituáció. A fából készült szék kicsit kijárt háromszög alakú helyéből, és nyikorgott is. Ez első látásra hibának tűnt, de megvolt a jó oldala, ugyanis a csend teljes mozdulatlanságot követelt. Arra is hamar rájöttem, hogy a szememnek nem veszem sok hasznát. Egyrészt a velem szemközti méhviasz ablak is mintha ezt üzente volna, másrészt a kis lyukakon keresztül pont annyira mosódott el a külvilág, hogy a konkrét helyszín jelentéktelenné vált. A rozsda miatt narancssárgás-lilás árnyalatú fémlemezeken megcsillanó napfény is csak rövid ideig kötötte le figyelmemet.

Szemeimet becsukva már teljesen át tudtam magamat adni az épület teremtette körülményeknek. Környezetem történéseiről csak a természet zörejeiből tájékozódtam. A madarak csiripelését, a bogarak zúgását, a magas fű és a lombok susogását és a méhek zümmögését először külön-külön vettem észre, majd fokozatosan összefüggő háttérzajjá váltak, amit csak ritkán szakított meg a közelben legelésző lovak nyerítése és a hidegkúti kakasok kukorékolása. Mindeközben – bár a nyár eddigi egyik legmelegebb napja volt – nagyon jól éreztem magam.

A kaptárház az ember legalapvetőbb igényeit szolgálja ki. A vékony lemezek, valamint a talajtól való kb. 20 centis elemelés pont olyan mértékben választanak el a környezettől, ami már kellő komfortérzetet ad, de még lehetővé teszi a külvilág közvetlen érzékelését. A városi ember számára zavaró körülményeket kiküszöbölve, minden porcikánkkal a természetre és saját belső világunkra fókuszálhatunk.

Andrej Tarkovszkij 1979-es Sztalker című filmjének azon jelenetei jutnak itt eszembe, mikor a szereplők a magas fűbe heveredve, egyfajta meditatív állapotba kerülnek, és szinte egybeolvadnak környezetükkel. Nem tudhatjuk, hogy a kísérteties Zóna földöntúli ereje igézi meg őket, vagy egyszerűen csak szürke hétköznapjaikat és az emberi civilizáció béklyóit hagyják maguk mögött, először tapasztalva meg életük során a háborítatlan természet varázsát.

22/26
Állóképek Andrej Tarkovszkij 1979-ben bemutatott Sztalker című filmjéből.

Megmosolyogtató, hogy míg Sztalkerék a vizes-saras földre feküdtek, addig én a kaptárházban relatíve kényelmesen ültem, elzárva a közvetlen fizikai ingerektől. De első lépésnek talán ez is megteszi. Túrázásaim során egy méhkaptárt minden bizonnyal tisztes távolságban elkerülnék, itt azonban e lenyűgöző rovarok mindössze egy méterrel a fejem felett szorgoskodtak. Kitartóan hordták vissza a nektárt és a virágport, hogy továbbépíthessék otthonukat. Ügyet sem vetettek rám, pedig biztosan érzékelték jelenlétemet.

Kevesen tudják, hogy a 20. és 21. században a méhek élettere is fokozatosan korlátok mögé szorult. A szakértők vitatják, hogy Nyugat-Európában egyáltalán léteznek-e még vadon élő méhcsaládok, és ha igen, mennyi ideig képesek túlélni az emberek által átformált környezetben. Vajon áldás vagy csapás, hogy míg egyikünk tudatlanul, munkájába feledkezve küzd a túlélésért, a másik talán a kaptárban sem tudja maga mögött hagyni a mindennapok apró-cseprő problémáit? Akik a jövőben útba ejtik az AU Műhely kaptárházát, talán erre a kérdésre is választ kaphatnak.

Winkler Márk