A szolidaritás építészete

"...nem a nagy múzeumokon fog múlni a kulturális integráció, hanem a helyi óvodákon, bölcsődéken, plébániákon, iskolán, orvosi rendelőn, s aztán majd a saját lakótéren, ha végre arra is lesz idő. A szolidaritás mikrovilágait átjáró építészeti gondolat megjelenése, gyakorlata a legfontosabb terápia, konstruktív társadalomépítő cselekvés." György Péter beszéde az Építészet és oktatás kötet bemutatóján.

Az építészet részét jelentik a szavak (szerintem). A szavak egy része a dolgokról szól, egy része további szavakról: s a kettő között nem könnyű különbséget tenni, fellelni a határt. Ahol én tanítok, ott a szavak maguk is dolgok, azok a szavak is azok, amelyek más szavakról szólnak. Aki a térről beszél, az az építészethez szól, vagy épp az építészekhez, még akkor is, ha nem épül semmi, sőt ellenkezőleg, épp az anarchitektúráról (Matta Clark) beszél vagy ír, aki – nem véletlenül említem –, az én fogalmaim szerint a XX. század egyik kegfontosabb építésze.

Ebben a könyvben némiképp hasonló a helyzet, olyan mondatokat írtak, jegyeztek le és fel a szerzők, amelyek mögött az esetek döntő többségében az a bizonyosság vagy épp annak reménye áll, mely szerint a végeredmény: épített tér lesz, épület, vagy annak része, vagy egy utca, egy városnegyed. Nem a lépték a kérdés, hanem a megvalósulás. Azaz, az építészek szavai másképp valósulnak meg, mint a szavakat dolgokká tévő szavak, amelyek kijelölik a hit kérdéseit. Ez azért elég világos határ. Ott van Békásmegyer, adva van egy, az evangélikus egyház által is elmondható történet és keretrendszer, s erre Pazár Bélának, Magyari Évának és Polyák Györgynek valamilyen választ kellett adni: téglából, fényből, árnyékból, külső formából, belső térből, amelyet aztán templomnak hívunk, ismerünk s használunk, hit határain innen és túl.

Ilyesfajta tehát a DLA-munka kontextusa is: részben – jó esetben – megvalósult terekről szól, de ha megáll a – mint is mondjam – ‘kivitelezés’ (micsoda szó, uramisten, micsoda asszociációkat hord fel a megvalósítás folyamata, amikor az épület dimenziókat vált, léptéket teremt) folyamata előtt, de azt ígéri. Azaz: ritkán olvastam ilyen jövő idejű szövegeket – próféciákat – a gyakorlat nyelvén. Ez a gyakorlat végtelenül kimunkált, puritán, igazi hagyomány: meg kell tanulni rajzolni és a rajzról gondolkozni, makettet készíteni s azt megérteni, és aztán megint másképp rajzolni, s mindez a jövőbe vetett remény, hogy a folyamat – mert ez ez az ám, minden mozzanatában, pillanatában intencionált működés – végül oda vezet, hogy a mesterek és tanítványok megállnak egy adott tér adott pontján, amit átírtak, s amely valamit, vagy épp elég sokmindent megváltoztatott.

Ez az építészeti tanulás, tanítás, mégiscsak csodálattal, némi irígységgel, rezignált sóvársággal tölti el azokat, akiknek a szavai ugyan dolgok lesznek, de azért tudom, hogy ez sem más, mint metafora. A Les mots et les choses, Foucault határteremtő műve, végül mégis egy újabb szöveg. De mint is állunk ezzel a tanítási folyamattal, amelyre a kötetből fény derül? Amely akaratlanul is azzal szembesít mindenkit, a résztvevőket is, hogy ők ugyan házakról, kiállításokról, makettekről, képzési stratégiákról írnak, de a valóságban (tudom, hogy ez elég kritikus eljárás, hiszen egy ideológiai fantommal szembesítem önöket) – azaz abban, amit annak neveznék, ha nem lennék túl a bizonyosság evidenciájának agresszióján –, miközben vakolnak, falaznak, rajzolnak, írnak, egyben az építészet fogalmát és gyakorlatát termelik újra. Azt a realitást, amit önök ennek ismernek el és fel, amit tanítanak és a tanulnak. Azaz egy szavakból álló dolgot. Az építészet fogalma nem műszaki kérdés – s felhívom a figyelmüket, hogy e ponton kritikai megjegyzésekbe kezdek, ha tetszik, tanúbizonyságát adnám annak, hogy nem csak olvastam a könyvet, hanem el is olvastam, s most kicsit beolvasnék Maguknak –, hanem a társadalmi valóság konstrukciója. Ahol véget érnek az épített terek s elkezdődnek a romok, ott ér véget a jelen és marad ránk a múlt. Az építészet mutatja meg, hogy meddig érvényes a múlt, és mikor lesz valami azzá. Ama bizonyos spatial turn, amelynek megfelelően nem a narratívák hívei, áldozatai lennénk, hanem a terek kalandorai, bejárói, definiáló, az az önök igazi hatalma. Ahol az építészet végetér, ott kezdődik a vég - maradjunk abban, hogy egyelőre inkább a földrajzi értelemben, de ezügyben szabadságot javallok önöknek. Mert ahol csak nyoma van az épített térnek, ott ért véget a kortárs társadalom. S mintha ebben a kötetben olyan példák sorakoznánk egymásra, úgy épül fel azok rendje, hogy mind a megbízható közép felé tartanak. A társadalom határait mintha nem látnánk ebben a könyvben, s én tagadhatatlanul rákérdeznék: miért is van így?

Hiszen épp Cságoly Ferenc szólt, és írt (a Magyar Szemle 2010-es évfolyamában) az építészet és a szolidaritás viszonyáról, pontosabban annak hiányáról. Nem szeretnék úgy tenni, mintha ezt önök adandó alkalommal ne látnák. Gyorsan említek pár példát, amelyben a szolidaritás architekturális gyakorlatát látjuk. Önök nem érhetik be az ima, vagy a részvét gesztusával, mert önök azért a térért felelnek, amelyben az ilyesfajta tevékenység folyhat. Az önök szolidáris tevékenysége az, amelyet Bordás Mónika az Orgovány határában álló tanyasi iskola újrateremtésében jelölt meg: Kargala – Iskola a határon. (És most itt van Ottlik: az az iskola az elité volt, ez meg a kiszakadóké.) A tanyasi iskola a társadalomba való visszavétel bizonyitéka, de tényleg nem kell mondanom, ismételnem azt, amit ebből is tanultam. Fazekas Katalin, Fejérdy Péter, Kemes Balázs, Oroszlány Miklós és munkatársainak Monor-Tabán Biobrikett-szárító programja hasonlóképp a társadalom helyreállításának tereként érthető és értendő.

Akármint is, a kérdés az, hogy az építészet tudomást vesz-e a szegénységről. S ez lám, nem szavak kérdése, hanem annak a térnek a megteremtése, amelybe a társadalomból kizártak, kifelejtettek visszajuthatnak, ahol van iskola és munka. Van-e ennél vidámabb és magától értetődőbb? De én úgy látom, hogy hasonlóképp az ELTE BTK világához, az építészek világa is túlságosan is a középosztály felé húz. Őszintén mondom, nem tudom, hogy melyik egyetemi ideológiának vannak hosszútávú következményei – nyilván mindkettőnek –, de kívülálló, részt(alig)vevő megfigyelőként, az az érzésem, hogy a BME Építészmérnöki Kar hatékonysága sokrétűbb, mint az ELTE BTK-é, amely mégsincs másra befolyással, mint a felsőközéposztályra, a magas kultúra és az elitművészet híveire, követőire, bennfenteseire.

Ellenben az épített terek olyan érzéki tapasztlatok, amelyek felette alkalmasak arra, hogy akaratlanul is emancipatorikus funkcióknak feleljenek meg. Minél kiszolgáltatottabb, társadalmon kívülibb egy közösség, annál erősebb hatással van, lehet rájuk a saját mikrovilágukban az épített terek méltóságának, gyakorlatias hasznosságának, ünnepi emelkedettségének, meditatív némaságának, funkcionalitásának montázsa, kollázsa – lévén, mindezek a fogalmak, érzések nem egymás ellenében vannak. Ha valaki azt tapasztalja, hogy egy tér megállító ereje nem csupán a hatalomvédte bensőség világában jut ki, hanem bárkinek, akár a szegénység sötétjében lévőnek, akkor az komoly lehetőséget kap a fénnyel való ismerkedés révén az önbecsülése megélésére. Nehéz szívvel mondom, nem a nagy múzeumokon fog múlni a kulturális integráció, hanem a helyi óvodákon, bölcsődéken, plébániákon, iskolán, orvosi rendelőn, s aztán majd a saját lakótéren, ha végre arra is lesz idő. A szolidaritás mikrovilágait átjáró építészeti gondolat megjelenése, gyakorlata a legfontosabb terápia, konstruktív társadalomépítő cselekvés.

Végül egy személyes megjegyzés. Ha a közelben vagyok, elkanyarodom Pannonhalma felé. A Szent Jakab zarándokház és kápolna az úticél, értelemszerűen főként az utóbbi. Nem tudom elmondani, hogy mit csinálok ott, leginkább semmit. Kibámulok a réseken, felnézek, körülsétálom, elvagyok. Hiszen arról beszélnék, amit Önök tudnak s remélnek, hogy az használatba kerül. A szolidaritás építészete arra való, és az való arra, hogy megváltoztassa az életünk.

György Péter

Elhangzott a FUGA Budapesti Építészeti Központban rendezett könyvbemutatón és kiállításmegnyitón 2017. február 22-én. A kiállítás anyaga a behance.net oldalán érhető el.