ARX Portugal

Az építésziroda két alapító építészével, Nuno és José Mateussal Cser Brigitta beszélgetett.

"José és Nuno Mateus egyedi, humorral átszőtt, állhatatos munkamódszerrel olyan épületeket hoznak létre, melyek alapvetően eltérnek a Siza képviselte építészeti irányzattól. Rendszerezettségük, a kivitelezéssel szemben támasztott igényességük, a szakmához való odaadó viszonyuk és az a vállalt, becsületes erőfeszítés, ahogyan helyet keresnek maguknak a mai portugál építészetben, olyan kultúra örököseinek sorába emeli őket, mely szenvedélyes kapcsolatban áll az építészettel és az építészet lehetőségeivel."

Manuel Graça Dias: A última década do século XX. In: Arquitectura Portuguesa Contemporânea 1991-2001

ARX Portugál

Az Arx-Portugal építésziroda két alapító építészével, Nuno és José Mateus-szal lisszaboni irodájukban beszélgettem, a Wim Wenders-filmből is ismert gigantikus vízvezeték, az aqueduto tövében.

Cser Brigitta - A budapesti kiállítási katalógusukon egy idézet olvasható, melyben Álvaro Siza Vieira neve szerepel. A szöveg írója, Manuel Graça Dias az övével veti össze munkastílusukat, hozzá képest beszél Önökről. Miért erre az idézetre esett a választásuk, miért tartották fontosnak ezt a referenciát?

Nuno Mateus - Azt hiszem, természetes, hogy nem olyan szöveget választottunk, amiben rosszat mondanak rólunk. Ez a szövegrészlet dicséret, és az én olvasatomban Siza munkássága, az az intenzitás, amivel Siza dolgozik, ahogyan körbejár, megközelít egy problémát, egyedülálló. Rengeteg munkája van, és arra, amit csinál, a legenyhébb jelző az egyedülálló. Megszállottan, szenvedélyesen dolgozik. Az az építészet, az arquitectura portuguesa, amit ő képvisel, egyéni út: választások és egy különleges intenzitás eredménye. Szerencsések vagyunk, mert volt alkalmunk nekünk is ezt az intenzitást átélni néhány terv során, és azt gondolom, a párhuzam valahol itt van. És abban, hogy minden egyes feladat egyedülálló, egyszeri, ettől lesz kedves a számunkra, ettől, vagy inkább ettől is leljük örömünket abban, amit csinálunk.

José Mateus - Ezt az intenzitást, már-már rögeszmés odaadást a szakma iránt, sok más építésznél is látom, vagyis ezt a párhuzamot Sizával nem is tudom még hány más építész esetében lehetne megvonni. Bizonyos mértékig ezért furcsának is találom, hogy pont velünk kapcsolatban használják ezt a legtöbbet.

CSB - A kiállításukon bemutatott anyag fele részben makettekből állt, és bárhová nézek az irodájukban, itt is mindenhol maketteket látok. Az egyetemi éveik alatt szoktak hozzá a makettben való gondolkodáshoz, vagy később, a munkájuk során?

JM - A lisszaboni egyetem építész karának, legalábbis amikor mi jártunk oda, nem volt különösebb hírneve, főleg a portói építész fakultáshoz képest. Akkoriban nagyon nagy hangsúlyt fektettek az oktatásban a rajzra, de leginkább csak a papírra és grafitceruzára korlátozott klasszikus értelemben, így elsősorban perspektívákat, vonalas rajzokat kértek tőlünk. Tehát nem az egyetemen csepegtették belénk a makettkészítés szeretetét. Egyébként az iskolákkal és az ott folyó képzésekkel kapcsolatban úgy gondolom, jobb nem-irányítva lenni, mint rosszul-irányítva lenni. Velünk inkább az előbbi történt.

NM - A makett komplexitásával, valóságosságával szemben a kétdimenziós ábrázolás mindig limitáltabb és manipulálhatóbb. Például Sizáról köztudott, hogy kitűnően rajzol, mégis megdöbbentő az a makettmennyiség, ami az irodájában folyamatosan termelődik és fel is halmozódott az idők során. Nem emlékszem arra, hogy az egyetemen akár egy makettet is készítettem volna, sosem jutott ugyanis rá idő. A maketthasználat később jött, amikor dolgozni kezdtünk. Most viszont, amikor tanítok, megpróbálom átvinni az ezirányú tapasztalataimat az oktatásba, hogy legyen a gyerekek kezében olyan eszköz, amivel képesek lehetnek jó terveket készíteni. Amikor az ARX Portugal építészirodát alapítottuk, eleinte flakonokból, mindenféle csomagolóanyagból modelleztünk. A makettet mindig is eszköznek tekintettük, vázlatként használtuk, amire rá lehet firkálni, bele lehet vágni. Legtöbbször, mire elkészül egy épület, a legvégső stádiumáról már nincs is makettünk, a tervezés során elhasználjuk őket. A budapesti kiállításon bemutatott makettek nagy része ötletmakett vagy egy tervezési fázis munkamakettje volt. Azokat, amelyek megvalósult állapotot rögzítenek, valamilyen korábbi kiállítás felkérésére készítettük, vagy azért csináltuk meg, mert nagyon kedves nekünk.

CSB - Az egyetem befejezése után hogyan alakult a pályájuk, mit csináltak, mielőtt megalapították az ARX-t? Az, hogy külföldre mentek és ott vállaltak munkát, mindennapos dolog volt?

NM - Vége lett az egyetemnek, utána még egy ideig asszisztensként az egyetemen tanítottam, közben dolgoztam egy építészirodában, és valahogy ez mind kevésnek tűnt. Nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy léteznek a világon nagy építészek, akik kitűnő épületeket hoznak létre, de ezeket a világ más részein találom meg; végülis arra jutottam, hogy aközött, amit tanultam és aközött az izgalmas építészet között, amit könyvekben, folyóiratokban láttam, óriási hézag tátong. Nem is éreztem magam felkészültnek arra, hogy végérvényesen befejezzem az életem tanuló szakaszát, és elkezdjem a másikat, amiben azt fogom csinálni, amit az előzőben megtanultam. Először az Egyesült Államokba mentem, aztán Németországba, Daniel Liebeskind irodájába. Megtapasztaltam, hogy külföldön élni mindig egy kicsit önmagunk újrafelfedezése, távol a családtól és mindattól a nehezen verbalizálható dologtól - illatok, színek, szokások -, amitől otthon érezzük magunkat. A dolgokat elkezdjük a mi saját kontextusunkban látni, és nem egyfajta a priori módon.

JM - Eddig a külföldi munka és az ott szerzett tapasztalatok a fiatal építészek körében nem voltak a mindnennapos gyakorlat részei Portugáliában, de úgy tűnik, egyre inkább azzá válnak. A legtöbb iskolában kötelező egy hathónapos szakmai gyakorlat még a diploma előtt. De nemcsak mennek, hanem külföldről jönnek is diákok. Van például az irodában egy olasz munkatársunk, aki már hosszabb ideje velünk dolgozik. Fontosnak tartom, hogy ez a tapasztalatcsere ne csak egy irányba, hanem oda-vissza működjön.

CSB - Nagyon sok munkájuk helyszíne lepusztult külváros, kiszikkadt, megsárgult domboldal. Mi a hozzáállásuk, hogyan viszonyulnak ezekhez a gyakran rendetlen, diszperz helyszínekhez, van-e valamilyen stratégiájuk, reagálnak-e, tudnak-e, lehet-e reagálni egy ilyen tájképre vagy figyelmen kívül hagyják az adott látványt? Például a Romeirao-i ház jut eszembe, ahol a környezet egy kopár lejtő, rajta találomra szétszórt házak, vagy ami a legkézenfekvőbb példa lehet, a különböző díjakat besöprő Ílhavói Tengerészeti Múzeum, ahol egy félurbánus, hátsókertes, hétvégi-barkácsolós környezetbe kellett tervezniük.

JM - Láthatott egy-két fényképet... Úgy tervezni egy telekre, hogy körülötte csupa rossz minőségű építmény van, izgalmas szellemi gyakorlat, és kezdettől fogva egyfajta párbeszédre, kölcsönhatásra kényszerít, hogy a beavatkozás regeneráló, frissítő hatással legyen a környezetre és hogy esély teremtődjön a városi kontextus újraformálására. Ugyanakkor felelősség is, a létrehozó, újat-teremtő felelőssége, hogy mivé válhat egy ilyen esztétikailag kevésbé érdekes környezet. Lehet, hogy az első igényes épület után megépül majd a második, a harmadik.

NM - Azt gondolom, ilyen feladatok esetében jelentkezik egy fokozott igény az önállóbb enteriőr iránt, ahol az épületbe belépve egy másik világba jutunk. Ez alatt nem egy autista megoldást értek, falakat felhúzni, a külvilágot kizárni és egy alternatív világba belemerülni, hanem az építész részvételét egy adott környezet újrakvalifikálásában úgy, hogy közben keresse meg a lehetséges belső tereket egy téren belül, vagyis azokat az enteriőröket, amelyek minden ház sajátjai. Ez volt valamennyire a helyzet az ilhavói múzeumnál. Családi házak esetében, ahol a méretek sokkal korlátozottabbak, az átalakítás inkább egyfajta korrigálás vagy új részek integrálása lehet. Például a malveirai Luís Gravito-ház korábbi tulajdonosa gyűjtötte a különböző korokból szarmazó kő párkányelemeket, és ezeket be is építette a házába, minden ablak fölé másmilyet. A ház bővítésekor ezeket inkább kivettük és a kerti terasz egyik falába csoportosítottuk.

JM - Az ismerőseink gyakran mondják egy-egy kevésbé inspiráló helyszín kapcsán, hogy nekünk van kitalálva, ránk vár a feladat. Egyébként ezeken a sivár helyszíneken is rejtőzhet szépség. A Romeirao-i ház esetében például vannak olyan szögek, ahonnan nézve gyönyörő táj tárul elénk, kicsit arrébb tekintve viszont már kusza növényzet és hétvégi telkek kaotikus látványa. Ennél az épületnél például, abban a szakaszban, amikor a helyszínt jártuk be, fényképeket készítettünk különböző nézőpontokból különböző irányokba, és a ház ablakait-balkonjait ezekre a fényképekre szerkesztettük. Az ablakokból nézve így kizárható a tájnak az a része, ami nem szép; ez a ház nekem olyan, mint egy nagy fényképezőgép, amiben belülről lehet mozogni, és aminek az ablakai a keresőnyílásnak felelnek meg. Az ílhavói múzeum közvetlen környezetében tényleg nehéz esztétikumot felfedezni. Ílhavo a hatvanas években, nagyon gyorsan duzzadt halászfaluból várossá, és ez meg is látszik az épületeken. A kilencvenes években a helyi önkormányzat úgy döntött, hogy megpályáz egy uniós támogatási programot a helyi múzeum átalakítására, bővítésére. A pénzt csak meglévő épület felújítására lehetett felhasználni. Ezáltal az az érdekes helyzet teremtődött, hogy gyakorlatilag emiatt kellett konzerválni a korábbi állapot bizonyos részeit. Végül az eredeti vasbeton pillérvázat meghagyva a múzeumot egy belső udvar felé fordítottuk, és így, egy tematikus útvonalon keresztül, a látogató egyre beljebb jut, hogy teremről teremre szakadjon el a külső valóságtól. A legutolsó terem, az ideiglenes kiállítások tere, egy sziget a páció tavának víztükrén.

Az interjú megjelent az Octogon 2003/1-es számában.