Atipikus építészpályák: Mónus Noémi

Mónus Noémi építészként kezdte, ma viszont különleges, saját tervezésű papírtermékeket készít és árul műhelyében, a Lúd Laborban. Az egyetem és a szakma valósága közötti szakadékról, a közösség erejének hiányáról, a 2008-as válság idejének tapasztalatairól és a munka szeretetéről beszélgettünk Noémivel, aki arra figyelmezteti a fiatal építészeket: ha változást akarnak, ideje szerveződniük.

Monti Elvira: Azért beszélgetünk az Atipikus építészpályák interjúsorozat keretében, mert építésznek tanultál, és később elhagytad a pályát. Mivel foglalkozol most?
Mónus Noémi: A Lúd Labort vezetem, ez egy kis üzlet, nyomda és könyvkötő műhely a Klauzál utcában, ahol az általam tervezett és illusztrált Papetri paperworks papírtermékeket készítjük és adjuk el. Mindig nehéz definiálnom, hogy mi is ez, amit csinálunk, a papír-iparművészet talán egy találó kifejezés.

ME: Kit takar a “mi"?
MN: A pasimmal, Böröcz Lászlóval visszük ketten a vállalkozást. Ő galerista (a 2B galéria vezetője), és egyébként zsidó kultúratörténész. Van egy állandó munkatársunk, Mezei Éva, aki szintén autodidakta, mint mi. És néha csatlakoznak hozzánk mások, most éppen velünk dolgozik Dalma, aki idén fog diplomázni a METU grafika szakán.

ME: Hogy néz ki egy napod, mi mindennel foglalkozol? Hogyan osztjátok meg a munkát?
MN: Vannak feladatok, amiket senki sem akar megcsinálni, ezeket én szoktam. Egyébként mindenben részt veszek, a takarítástól kezdve a boltberendezésen át az árufeltöltésig. Az összes termék gyártási folyamatát átlátom, tervezek, értékesítek, pletykálok a vásárlókkal, könyvelek, kezelem a webshopot. A marketing az egyetlen, amit kiszerveztünk. Kb. huszonöt feladatot végzek el egy nap, mindegyikre van fél óra. Szóval nagyon sűrűek a napjaink, de cserébe szabadság van: ha rossz döntést is hozunk, nem más hozza meg a fejünk fölött, hanem mi. És nagyon nagy gázt azért nem tudunk csinálni – ez nem olyan, mint az építészet.

ME: Öt és fél éve van meg a bolt, de maga a vállalkozás jóval régebb óta létezik, igaz?
MN: 2012 telén született a vállalkozás, de valójában ugyanolyan régóta foglalkozom ezzel, mint az építészettel. A válság után diplomáztam az egyetemen, nem nagyon volt munka, és ha volt is, sokszor nem tudtak kifizetni időben.

ME: Mesélsz arról, hogy hogyan választottad az építész pályát, mielőtt még mélyebben belemennénk abba, hogy miért hagytad el?
MN: Már általános iskolában is érdekelt az építészet, és egy magasépítő technikumba mentem tovább középiskolába, ami akkor az ország legerősebb képzése volt ezen a területen. Szörnyű volt, hosszú évek kellettek, hogy rájöjjek, az építészet egyáltalán nem arról szól, amit ott tanítottak. Rengeteg panelcsomópontot rajzoltunk. Statikából egyébként majdnem OKTV-re is mentem, és továbbra is érdekelt ez az egész, ezért úgy döntöttem, hogy mindenképpen építész szakra megyek tovább. Az Ybl és a Műegyetem felvételijéről is kiestem a rajzi alkalmasságin, a MOME-n viszont a második fordulóig jutottam, ami biztató volt. Jártam egy évet felvételi előkészítőre, és a következő évben fel is vettek.

ME: És ott találtad magad egy teljesen másik közegben, mint amilyen a technikum volt.
MN: Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy valami nem oké velem, mert nem találkoztam hozzám hasonló emberekkel. A legtöbben totál hülyének néztek. Aztán a rajziskolában szembesültem vele, hogy igenis léteznek emberek, akikkel hasonlóan gondolkodunk az építészetről, művészetről, zenéről.

ME: Otthonról hoztad ezt a fajta gondolkodást?
MN: Nem. A családban nem nagyon érdekelt senkit magas művészet és annak gondolatisága, egyedül apukámnak van diplomája. Először nem is értették, miért akarok egyetemre menni, miért nem megyek el inkább dolgozni. Aztán amikor felvettek, és látták, hogy jól megy, nekik is más lett a hozzáállásuk az egészhez.

ME: Az építészképzés akkor egyben osztályváltást is jelentett számodra. Milyen élmény volt az egyetem?
MN: Nagyon felszabadító volt bekerülni ebbe az új közegbe, az egész egyetemet úgy csináltam végig, mint egy “mániákus őrült". Az egyik kipakolás utáni kiértékelésen mondta Göde András, hogy szerinte én egy mániákus őrült vagyok, de jó értelemben. Tényleg mániákusan imádtam csinálni az építészetet, nem okozott problémát, hogy napokig ne aludjak, ha belekerültem egy izgalmasabb gondolatmenetbe. Nem azért, mert valaki elvárta tőlem, hanem mert azt hittem, ha abbahagyom, elveszítem a gondolataim fonalát. Megdöbbentő visszagondolni, hogy mennyire mélyen bele tudtam ásni magam egy-egy kutatásba a tervezések kapcsán. Ilyen habitussal indultam el a szakmában, de azt tapasztaltam, hogy erre se igény, se idő nincs, se a munkáltatók, se a megrendelők részéről.

ME: Mikor kezdtél eltávolodni az építészettől?
MN: Tudom, ma már máshogy működik a képzés, de a mi időnkben a MOME egy sztárépítészképző volt. Öt éven keresztül azt nyomták belénk, hogy ne foglalkozzunk a szerkezeti, műszaki kérdésekkel, mert az a dolgunk, hogy gondolkodjunk. Olyan építészek voltak akkor a sztárok, mint Peter Zumthor, Mario Botta, Zaha Hadid, és azt mondták nekünk, hogy róluk kell példát venni, őket kell követni, úgy kell dolgozni, mint ők. Aztán kiléptünk a való életbe, a munkaerőpiacra, és szembetaláltuk magunkat az egyetem és a külvilág közötti leírhatatlan szakadékkal. Ezért is van ennyi pályaelhagyó építész a generációmban. A tanáraink mindvégig tudták, hogy mi vár ránk, szólhattak volna. Én nagyon dühös voltam emiatt, és később, amikor már tanárként kerültem vissza a MOME-ra, sokat küzdöttem azért, hogy ne történhessen meg többet az, hogy nem mondjuk el a hallgatóknak, mi vár rájuk odakint. Erre Nagy Tamás [az Építészeti Intézet egykori vezetője – a szerk.] azt mondta egyszer – és az a helyzet, hogy neki is igaza van –, hogy a gyerekeket szeretetben kell felnevelni, nem lehet őket öt éven keresztül frusztrálni a valósággal.

ME: A 2008-as válság idején voltál egyetemista. Hogyan nézett ki akkor a munkaerőpiac, milyen lehetőségei voltak egy frissdiplomás építésznek?
MN: A legtöbb irodában egyáltalán nem volt munka. Azok az irodák, amelyek életben maradtak, senkit nem vettek fel hosszú távra. Mindenki projektalapon dolgozgatott, sokan el is hagyták a pályát. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, mindig volt munkám vagy szabadúszóként, vagy irodában projektalapon. Ha épp nem volt, akkor pedig Csomay Zsófira mindig lehetett számítani. Terveztem tévés díszletet, videóklipet, boltbelsőt, Fradi-stadiont – az volt az utolsó munkám.

ME: Volt még bármi konkrét tapasztalat, ami hozzájárult ahhoz, hogy kiábrándulj az építészetből?
MN: Diploma után megkaptam a Junior Prima díjat, és azt gondoltam, hogy a szakmai fejlődésemre kell költenem a díjjal járó pénzt, hogy ebből kell megtalálnom az utamat a szakmában. Már az egyetem alatt is nagyon érdekelt a szociális építészet, így elkezdtem ilyen jellegű nemzetközi programokat keresgélni. Aztán jött egy megkeresés a mátraverebélyi önkormányzattól, és a mátraverebélyi cigánytelepen rájöttem, hogy nem kell elmenni Haitiig vagy Afrikáig, Budapesttől 30 km-re is bőven van feladat. Mátraverebély egy kétezer fős település a 21-es úton, Salgótarján környékén. Huszonvalahány évig ugyanaz volt a polgármester, majd megjelent Seres Mária, elindult a választáson, és meg is nyerte. Sajnos csak utólag derült ki számomra, hogy ő kicsoda. Egy kirakatfalut akart létrehozni, ezzel megkeresett engem (persze nem ezzel a szöveggel), én pedig felépítettem egy csapatot építészekkel, szociológusokkal. Kidolgoztunk egy komplex programot, sok-sok ember dolgozott rajta. Különdíjas lett a terv egy nemzetközi pályázaton, de Magyarországon senki nem tud róla, nem is tudtuk publikálni, mert időközben kiderült, valójában kizárólag arról szólt az egész, hogy Máriáék politikai hírnevet szerezzenek maguknak, és minket eszközként használtak ehhez. Iszonyatosan nagy bukta volt. Az összes motivációm eltűnt az alatt a tíz hónap alatt, amit Mátraverebélyen töltöttem, és az összes pénzem is ráment.

ME: Hogyan tudtál továbblépni?
MN: Azt gondoltam, hogy oké, akkor nem maradt más, mint elkezdeni beleszocializálódni ebbe a szakmába. Lett egyre több munka. Nekem sosem volt mindegy, hogy milyen az a munka, mert vannak elveim, amelyekhez feszesen tartom magam. Aztán egyszer meginogtam. Kaptam egy telefont, hogy van hely egy irodában. A meló: Fradi-stadion, infografika, köztértervezés és belsőépítészet. Bevállaltam. Egyfelől álommunkahely volt. Ott mondták nekem először, hogy szabad kezet kapok, vittek az összes meetingre, és mindig úgy mutattak be, mint tervezőt. A munkahelyi légkör szuper volt, nagyon szerettem ott dolgozni. Másfelől a Fradi-projekt egy rémálom volt: folyton lehetetlen helyzetekbe hozták az irodát, de nem volt más munka, úgyhogy le kellett nyelni a békát. Volt néhány nagyon abszurd történet, sokáig tudnám mesélni, de a lényeg, hogy ennél a projektnél mondtam azt, hogy nem bírom tovább.

ME: Ekkor már már az építészetre mondtad, hogy nem bírod tovább?
MN: Igen, arra.

ME: Ekkor került előtérbe a könyvkötős projekt?
MN: Mindvégig ott volt, szinte kikapcsolódásként az építészet mellett. Sosem ez volt a fő bevételi forrásom, de jártam néha Berlinbe, ahol egész sok pénzt tudtam keresni vásárokon árulva a dolgaimat, és közben ott volt a városban rengeteg kortárs kultúra, bulik, iszonyatosan jó volt. A Fradi-stadion után annyira el voltam keseredve az építész szakmától, hogy arra gondoltam, akkor mostantól több könyvet gyártok, és többször megyek Berlinbe. Jó érzés volt úgy leülni az asztalhoz, hogy most annyi a projekt, hogy félbe kell hajtani ötszáz darab papírlapot. Teljesen kikapcsolt, és ha rosszul sikerült, legfeljebb kidobtam, mindegy.

ME: Mondtad korábban, hogy mániákusan imádtad a tervezést. Nem lehetett egyszerű meghozni azt a döntést, hogy otthagyod a szakmát.
MN: Szerintem akkor még nem gondoltam, hogy nem fogok többet építészként dolgozni.

ME: Most már úgy gondolod?
MN: Igen, mert eldöntöttem, hogy nem akarom elhagyni ezt az országot. És el kellett fogadnom, hogy akkor viszont itt kell érvényesülnöm valahogyan. Lesújtó, ahogyan itthon az építész szakmában minden annyira megkésve történik, minden problémával sokkal később kezdünk el foglalkozni, mint amikor aktuális lenne, és akik változást szeretnének, mint például én, azok nem elég tökösek ahhoz, hogy végigvigyék.

ME: Milyen kérdésekre gondolsz konkrétan?
MN: Csak egy példa. Vettünk nemrég egy régi vályog parasztházat. Egyszer sem ment benne 22°C fölé a hőmérséklet nyáron, és úgy áll ott száz éve, ahogy odaépítették, csodálatosan bírja ezt a klímát. A kertben, egy ásónyomnyira a föld alatt ott az anyag, amiből a ház épült. Szeretnénk felújítani, de senki nem ért hozzá, van talán öt szakember az egész országban, miközben 800.000 vályogház van Magyarországon. Az építész szakmának miért ciki ezzel foglalkozni? Amióta ezzel a vályogházzal foglalkozom, egyre jobban idegesít ez az egész.

ME: Az lett tehát a kompromisszum, hogy ki kell zárnod az építészetet az életedből, ha ebben az országban akarsz maradni, de nem akarsz megbolondulni?
MN: Igen, a szakmai életemből ki kellett zárnom az építészetet. Cserébe most cuki dolgokat rajzolok, és senki nem mondja meg nekem, hogy milyen mókust rajzoljak. Persze tudom, mi az, amit nem vesznek meg az emberek, és vannak vásárlói elvárások, de ezek más típusú kompromisszumok, mint amilyeneket építészként hoz az ember. És az is szuper érzés, amikor bejön valaki a boltba, és azt mondja, hogy ő még sosem látott ilyet, nem is tudta, hogy ilyen létezik.

ME: Minek kellene változnia a szakmában ahhoz, hogy ha most újra pályakezdő lennél, ne kelljen meghoznod azt a döntést, hogy elhagyod a pályát?
MN: Szerveződés és közösség kell. Néhány generációval ezelőtt, a nagy állami tervezővállalatok idején ez még természetesen alakult: voltak szakmai közösségek, a tervezők ki tudtak állni egymás érdekeiért. Öt vagy hat tervezővállalat volt összesen, nagyon sokan dolgoztak egy helyen. Ebből lett rengeteg kis iroda, mindegyik külön entitásként működik, és így sokkal nehezebb szerveződni és együtt gondolkodni, tudást megosztani. Persze jó ez a sok kerekasztal és nyilvános esemény, ami mostanában van, de ez iszonyú kevés.

Egészen biztos vagyok benne, hogy van az országban rengeteg kis iroda, ahol mindenki ugyanazt gondolja, és mindenki azt érzi, hogy egyedül van. És hogy nincs előre. Pedig valójában mindenki ugyanazokkal a problémákkal küzd. Ti, húszasok, ti vagytok az igazi fiatal építészek – nem a negyvenes korosztály, ahogy az építészetben mondani szokás. És ha ti nem kezdtek el most szerveződni, akkor ez a szakma soha nem fog megváltozni.

Szerk.: Borenich Levente