Atipikus építészpályák: Tóth Zsombor

Az Atipikus építészpályákat bemutató sorozatunk harmadik részében a MOME építőművész szakán végzett lakatos mesél a kétkezi munka iránti vonzalomról, a bevontelektródás ívhegesztéssel való első találkozásáról, álommelókról, és az építészet elviselhetetlen lassúságáról.

Monti Elvira: Mivel foglalkozol mostanában?
Tóth Zsombor: Fémszerkezetek tervezésével és gyártásával foglalkozom, elsősorban kis léptékű munkáim vannak. Abban a projektben, amin jelenleg dolgozom, például lépcsőkorlátokat, teraszkorlátokat, mindenféle apróbb fém alkatrészt készítek, de hamarosan elkezdek dolgozni egy tűzlépcsőn is. Először nem akartam vállalni, nagy falatnak tűnt két frissen átépített lakás összes lakatosmunkáját egyedül megcsinálni, kicsit tartottam tőle. De végül rádumáltak, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Emellett két baráti lakatosműhelyben szoktam besegíteni projektalapon. Az egyik Kőbányán van, a másik Újpesten, sokat tanulok mindkét helyen. És van még egy saját műhely, amit a Cyclonomia hátsó, nagyon kicsi helyiségében alakítottunk ki két barátommal. Túl nagy dolgokat nem lehet ott gyártani, nem férünk el egyszerre többen, de kezdésnek jó. Jelenleg minden időmet elviszi az aktuális projekt, de szeretném, ha majd tudnék heti egy-két napot tanulni egy mester mellett.

ME: A Cyclonomiáról mit érdemes tudni?
TZs: A Cyclonomia egy közösségi kerékpárszerelő műhely, aminek 6-7 éve vagyok tagja, a COVID óta pedig részt veszek a fenntartásban is. A Gárdonyi téren, egy légvédelmi pincében bújik meg, ha valaki szeretné megtanulni saját maga szerelni a biciklijét, szeretettel várjuk.

ME: Építőművészként végeztél. Mi vezetett oda, hogy most olyasmivel foglalkozol, ami viszonylag lazán kapcsolódik a tanulmányaidhoz, ami nem „az építészdiploma rendeltetésszerű használata", ahogyan a sorozat egy korábbi interjúalanya fogalmazott?
TZs: Az elsőéves építőtáborban ismerkedtem meg közelebbről ezzel a dologgal, akkor mutatták meg, hogy hogyan működik a bevontelektródás ívhegesztés, és azonnal magával ragadott. Amikor hazajöttem a táborból, egy barátommal rögtön elkezdtünk próbálkozni nagyapám régi gépével, hulladékvasból készítettünk bútorokat. Onnantól kezdve folyamatosan jelen volt az életemben ez, az egyetemen is igyekeztem minél többet dolgozni fémmel, közben megvettem az első hegesztőgépemet is. Az első “rendes" fémmunkám egy balaton-felvidéki kőház tetőtérbeépítésénél volt, a konyha fölé kellett egy felülvilágítót készítenem. Kihívás volt a helyszínen, egy kőteraszon legyártani két biztonsági üveg keretét, de nagyon élveztem. Az egyetem alatt végig bizonytalan voltam, hogy valóban az építészet érdekel-e, és mindig inkább az vonzott, hogy valami sokkal közvetlenebb, kisebb léptékű dologgal foglalkozzak. Jobban érdekeltek a bútorok, csomópontok, finom részletek, szemben a térszervezéssel vagy az épületek működésével.

ME: Erősebb volt a tervezés-megvalósítás, a kétkezi munka iránti vonzalom, vagy inkább az építészet világa taszított?
TZs: Az építészetet idegőrlően lassúnak találtam: rajtam kívül álló tényezőknek kitett, sok kompromisszummal járó munkának. Én pedig túlságosan türelmetlen, nagyképű és makacs ember vagyok ahhoz, hogy ne idegeljenek ki ezek a folyamatok. Láttam a hozzám hasonló gondolkodású hazai irodákon, hogy felőrlik őket is ezek a nehézségek, és a forráshiány. Úgy éreztem, ehhez nem vagyok elég türelmes, és hogy ehhez nagyon akarni kell tervezni. És én nem akartam nagyon tervezni. Beláttam, hogy nem okoz nekem akkora örömet az építészet, ellentétben a fémművességgel.

ME: Leginkább akkor a kötöttségektől, kompromisszumoktól való függetlenség volt vonzó számodra ebben a típusú munkában?
TZs: Igen, mert úgy szeretnék dolgozni, hogy én osztom be az időmet, én szabályozom az életem ritmusát. De tudom, hogy minél izgalmasabb, inspirálóbb munkákat szeretnék csinálni, annál több kötöttséget kell vállalnom: kell egy jól felszerelt műhely, egy vállalkozás. Nagyon élvezem ezeket a korlátokat meg lépcsőket is gyártani, de ahogy egyre tapasztaltabb leszek, remélem egyre nagyobb kihívások is megtalálnak.

ME: Az építőtáboros incidens előtt is volt már olyan elképzelésed, hogy a klasszikus tervezői munkától el szeretnél távolodni?
TZs: A kerékpárváz-építő mester régóta egy vágyott pálya számomra, de azt is tudom, hogy ez itthon esélytelen. Nincsen rá piac, mert egy egyedileg készült, jó ár-érték arányú kerékpárváz 350.000 Ft-nál kezdődik, és ezt nagyon kevés ember tudja megfizetni Magyarországon. Ismerek négy-öt Budapest környéki kerékpárváz-építőt, vannak köztük, akik külföldön tanultak neves olasz mestereknél, de nem élnek meg pusztán ebből. Elgondolkodtam, hogy kimenjek pár évre külföldre tanoncnak egy ilyen műhelybe, de végül máshogy alakult az élet, és megismerkedtem a fémművességgel.

ME: Mennyire vagy egyedül a környezetedben azzal a tapasztalattal, hogy nem találtad meg a számításaidat az építészetben? Ismersz másokat is, akik hasonló utat járnak be?
TZs: Nem ismerek túl sok embert, aki építészként végzett és kétkezi munkát végez. De igazából nekem nem is voltak olyan elvárásaim, amik miatt aztán csalódhattam volna, mert eleve nem az volt az elképzelésem, hogy építész szeretnék lenni, de lényeges szerintem ennek az anyagi oldala. Ha pályakezdő építészként beülsz egy irodába, ami nagyjából elkerülhetetlen pontja a pályádnak, akkor nagyon megalázó fizetésért kell dolgoznod. A magam részéről, ha építészként egy irodában sokkal többet tudnék keresni, mint zöldfülű fémművesként, akkor is azt csinálnám, amit most, de általánosságban szerintem ez sok mindent megmagyaráz.

ME: Mondtad, hogy reméled, lesznek nagyobb, izgalmasabb kihívások is. Hogyan képzeled el azt a munkát, ami igazán elégedettséggel töltene el?
TZs: Például ha egy szobrász megkeresne engem, mint tervezői látásmóddal rendelkező lakatost, hogy van ez a hatalmas nagy projektje, amit fémből kellene megcsinálni, de ő nem annyira ért hozzá, és megkérne, hogy találjuk ki együtt a megvalósítását. De a bútorfejlesztés is érdekel. Amúgy meg simán lehet, hogy azt is élvezném, ha 15 év múlva is ilyen jellegű munkáim lennének, mint most: korlátok, lépcsők, galériák, előtetők.

ME: Biztosan rád is hatott valamennyire az a társadalmi elvárás, hogy középiskolában választani kell egy pályát, érettségi után rögtön egyetemre kell menni, nem szabad csúszni vagy szakot váltani. Mi kellett neked ahhoz, hogy nagyrészt függetleníteni tudd magad mindettől, és céltudatosan tudj haladni egy atipikus építészpályán?
TZs: Szerencsés vagyok, mert eddigi életem során sok mindennel foglalkoztam, és mindig olyasmit csináltam, ami érdekelt. Ha nem volt jó egy munka, továbbálltam, nem aggódtam túl, mert az volt a tapasztalatom, hogy majd úgyis találok mást, amihez persze egy adag szerencse is kellett. Nagyon nyomasztó az az elvárás, hogy már nagyon korán tudnod kell, mit szeretnél csinálni az életben, és aztán nem gondolhatod meg magad, különben nem fogsz tudni megélni. Szoktam gondolni arra, hogy ha fémipari szakközépiskolába jártam volna, és sokkal hamarabb elkezdtem volna ezzel foglalkozni, már rég sokkal izgalmasabb munkáim lehetnének. Lehet, hogy nem leszek én a leghíresebb magyar fémipari tervező és lakatos, de ez nem is baj. A lényeg, hogy azzal foglalkozhatok, ami örömet okoz.

Szerk.: Borenich Levente