“Kihagyni az emberek felét a politikai és a városra vonatkozó döntésekből elvesztegetett erőforrás” – Interjú a Nanavízió társalapítóival

Az Építészet // Munka tematikus hét során a szakma belső struktúráit, azon belül a nők helyzetét is megvizsgáljuk. Monti Elvira a Nanavízió társalapítóival, Pajer Nórával és Soltész Noémivel készített interjút – “Amiből kiindul minden, hogy otthon egyenlőség van, 50-50%".

Monti Elvira: Több mint egy évvel ezelőtt bejárta a szakmai sajtót a Női kvóta fotósorozat és az abból készült naptár, amit Szombat Évával közösen alkottatok meg, és ti is adtatok ennek kapcsán jó pár interjút. Azt tematizáltátok, hogy hol vannak azok a látható női építészek, akik befolyásolnák a szakmai diskurzust, és nem csak sokadik alkalmazottként dolgoznak egy férfi főnök mögött, hanem tényleg hatással tudnak lenni a hazai vagy nemzetközi építészeti színtéren. Visszakérdeznék: szerintetek hol vannak ezek a csajok? Minek kellene változnia ma Magyarországon ahhoz, hogy a 70%-nyi női építészhallgató egy erősebb, láthatóbb női építészközösséggé váljon?

Pajer Nóra: Ez nagyon tág kérdés. Múlik a nőkön is, de múlik azon a szakmai közegen is, amiben létezünk: az építőipar nem kifejezetten nőbarát környezet, ahogyan az építészirodák sem azok. Az, hogy a társadalomban a nőknek milyen szerepeik vannak, mennyire kell szétosztani magukat a család és a munka között, megint bonyolítja a helyzetet.

Soltész Noémi: Nyilván ezt nem mi tematizáltuk először, már nagyon régóta beszédtéma, ahogyan ez a 20 éves interjúkötet itt előtted is erről szól [Simon Mariann: Valami más – beszélgetések építésznőkkel – a szerk.]. Amikor az iroda tizenkét éves évfordulójára készültünk, és visszatekintettünk, hogy mit is csináltunk eddig, akkor tűnt fel ez a dolog. Vannak látható nők, csak kevesen. Húsz évvel ezelőtt 50-50% volt az arány az építészkarokon, most már 70-30%. A saját irodát vezető vagy az egyetemeken magas pozícióban lévő férfi építészek arányai a múlt lenyomatai: szinte csak férfiak vannak köztük, mert amikor ők végeztek, akkor az egyetemre is szinte csak férfiak jártak. Ez néhány évtized alatt átfordult, és előbb-utóbb át fog fordulni vezetői szinten is. Hozzánk szinte csak csajok jönnek állásinterjúra, és nem hiszem, hogy azért, mert itt két női vezető van, hanem mert többségében lányok végeznek az egyetemeken. Amit viszont cselekvő módon lehet ezért tenni, az talán valami olyasmi, amit tavaly csináltunk [a Női kvóta naptár / fotósorozat – a szerk.], vagy Böröndy Juli instagramja [Women in Architecture Hungary – a szerk.]: kiállni a fényre, szerepmodellként megjelenni, példát mutatni, hogy ezt igenis lehet csinálni. Vannak építész ismerőseim, akiknél az irodában a Női kvóta beszédtéma lett, a szakmai sajtóban láthatóan egyre több nő jelenik meg, és ez nagyon pozitív.

PN: Én nem vagyok ennyire optimista. Akárhány megbeszélésre megyek, szinte kizárólag férfiakkal ülök egy asztalnál…és egy férfi sokkal könnyebben kapcsolódik egy másik férfihoz. Szerintem mire eljutunk odáig, hogy az építészirodák felét nő vezeti, az rengeteg idő lesz. Rajtunk is múlik, de ehhez mi önmagunkban kevesek vagyunk.

SN: Igen, kellenek beépített ügynökök. Idén Erő Zoltán, Budapest főépítésze ismét felkért a Budapest Építészeti Nívódíj zsűritagjának. Kérdezte, hogy szeretném-e vállalni most is, vagy ajánlok magam helyett egy másik nőt. Mondtam, hogy szívesen csinálom vagy ajánlok valakit, de biztosan itt tartunk még, hogy egy nő kell a nyolcfős zsűribe? A beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy Deichler Tímeával és Varga Biankával együtt ősszel hárman leszünk nők a zsűriben. A nyitottság megvan, csak néha kicsit meg kell mutatni a másik nézőpontot: néhány évvel ezelőtt még az is nagy dolog volt, ha valakinek eszébe jutott, hogy itt egy zsűri, testület, akármi, és kéne bele legalább egy nő. Még ma sem jut ez mindig eszébe mindenkinek, és ez ciki.

ME: Vannak adatok, amikre hivatkozni szoktunk, amikor próbáljuk mérni a nők jelenlétét az építész szakmában. Összehasonlítva például a női építészhallgatók arányát, a sokat emlegetett 70-75%-ot, a női Ybl-díjasok vagy a Magyar Építész Kamara vezetőinek számával, egyértelművé válik, hogy valami valahol elcsúszik. De azt gondolom, hogy ezek a számok nem mondanak el sokat arról, hogy nők tömegei számára ez a pálya miért vagy miért nem vonzó. Ha meg is valósulna az az utópia, hogy Magyarországon az építészirodák felét nők vezetik, az nem biztos, hogy hatással lenne arra, hogy milyen ebben a szakmában nőként dolgozni. A reprezentáció persze fontos, de emellett vannak nagyon is kézzelfogható problémái és sajátosságai az építészeti munkának, amelyek összefüggnek a női kérdéssel. Már az egyetemen teljesen természetessé válik, hogy átdolgozunk éjszakákat, vagy hogy egy csapatmunkában a láthatatlan, pepecselős munka a lányokra hárul, és ezt visszük tovább a munka világába is. Ezek a körülmények nehezen egyeztethetőek össze azokkal a reprodukciós többletterhekkel, amelyek – sajnos – a nők társadalmi szerepeiből következnek, például a háztartás, a gyereknevelés, az érzelmi munka terén… Mit gondoltok ezekről a kérdésekről?

PN: Nekünk fejenként van két-két gyerekünk, és a férjeink elvégzik az ötven százalékát az otthoni munkának: viszik a gyerekeket oviba, iskolába, ha betegek, otthon vannak velük, bevásárolnak, sőt, főzni is tudnak!

SN: Megdöbbentő, de a mi generációnkban ez még nem feltétlenül alap, de ez is hasonlóan gyorsan változik, mint az, hogy hirtelen mi lettünk többen az egyetemeken. Az Ybl-díjasok kérdése megint csak a múlt lenyomata, lehet, hogy évtizedek, mire ez átfordul. Az Ybl-díjas nők aránya akkor fog megnőni, ha lesznek női vezető tervezők, sok nők által vezetett építésziroda. De az a nehéz, hogy mi még mindig úgy szocializálódunk, hogy kevésbé vagyunk bátrak, a bölcsikben, játékboltokban általában ma is külön vannak a lányos és fiús játékok. A saját praxis vitele egy kockázatvállaló, sokat dolgozó embert igényel, akiben nagyon benne van az akarás. De mi arra vagyunk szocializálva, hogy tegyük a dolgunkat szépen csendben a háttérben, nem pedig arra, hogy kiálljunk a fényre, és vállaljuk magunkat. Klasszikus példa pár héttel ezelőttről: ülök egy tárgyaláson, mondok egy ötletet, aztán azt megismétli egy férfi, és mindenki úgy emlékszik, hogy ő mondta. És ilyenkor kell a nehezebb utat választani és legközelebb kétszer annyit megszólalni vagy kétszer olyan hangosan beszélni, és így talán majd ugyanakkora nyomot hagyok, mint férfi kollégáim. Ez persze minden szakmában így megy, semmi köze az építészethez.

PN: Ennek vannak nagyon káros megjelenési formái egész magas szinteken, az egyetemen is. Név nélkül, pár hete hallottunk egy sztorit, hogy egy kolleganőnek az ötös diplomavédése után a diplomabizottság férfi elnöke azt mondta, hogy szép terv, de amúgy a nőknek a konyhában van a helye…

SN: Mire ez kimosódik a társadalomból, mire megjelennek a diplomabizottságokban nők, mire előfordul, hogy nő az elnök, akinek nem jut eszébe ilyet mondani egy frissen diplomázott hallgatónak, az idő. Az oktatók között sok nő van, de a tanszékvezetők, dékánok, rektorok, zsűrielnökök férfiak. A Műegyetem 150 éves történetében az építészkari tanszékeknek egyetlenegy női vezetője volt, Benkő Melinda. Nincsenek példák előttünk.

ME: Van ez a klasszikus kérdés: “Hogyan egyezteted össze a családot és a munkát?" Ezt persze egy férfitól nem gyakran kérdezik meg, feltételezve, hogy az anyának kell összeegyeztetnie a két dolgot, nem az apának…

SN: …“Te még dolgozol? De akkor ki van a gyerekkel?"

ME: De közben az a társadalmi valóság, hogy a nők nagyon nagy százaléka számára ez egy probléma, és biztosan sok női építész felteszi magában a kérdést, hogy vajon Soltész Noémi és Pajer Nóra hogyan egyeztetik össze a munkájukat a családdal.

SN: Úgy egyeztetjük össze, hogy pontosan ugyanannyira fontos a mi karrierünk, mint a férjeink karrierje. Ebben nem lehet kompromisszum. Abból indul ki minden, hogy otthon egyenlőség van, 50-50%. Ez mindennek az alapja, ez a legfontosabb. Ha otthon ezek az alapok rendben vannak, akkor tudunk kimenni a szakmánkba, a világba ugyanezekkel az igényekkel.

PN: Vagy a másik út, hogy az ember nem vállal családot. Mert össze lehet egyeztetni, de ez többemberes feladat. Ha valakit nem az 50-50-es elosztás vár otthon, úgy nehéz bármilyen karriert csinálni. A diplomás, sok év tapasztalattal rendelkező nők egy része otthon van a gyerekekkel, és emiatt nem tud mást csinálni, mint kisebb bedolgozásokat építészirodákba. Azért is fontos, hogy mi ketten vagyunk nők, mert nemcsak a férjeink támogatnak minket, hanem mi is egymást. Amikor születtek a gyerekeink, természetes volt, hogy egymástól átvesszük a terhet, ez a két női vezetős felállás emiatt jól tudott működni. Amikor férfi-női vezetőpáros van, akár házaspár, akkor előfordul, hogy a nő túl későn jön vissza.

SN: Az építészet, cégvezetés ráadásul küzdelmes, összetett szakma, gyakran sok túlórával. Lehet, hogy így könnyebben marad otthon az ember több időre egy kisgyerekkel, mintha egy kicsit kedvesebb szakmája van. Ami még segíti a nőket, az a rugalmas munkaidő, a részmunkaidő és a home office. Amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor átlagban mi sem nyolcórás állásban voltunk, hanem fél- vagy kétharmadállásban, félig otthonról és rugalmas időbeosztásban, pedig már sok munkánk volt és voltak alkalmazottaink. Erőfeszítés egy cégvezetés részéről, hogy lehessen részmunkaidőben dolgozni, mert nyilván kényelmesebb, ha heti 40 órában van jelen a munkatárs. De ezzel tényleg lehet segíteni azt, hogy ne négy-öt év múlva térjen vissza az illető szülés után, hanem hamarabb, akár két gyerek között is, és ne veszítse el a kapcsolatot a szakmával. Öt év után nehezebb lesz. Nálunk is vannak részmunkaidős kollégák, nem azért, mert gyerekük van, hanem mert péntekenként például ötvösök, asztalosok, vagy valamilyen képzésre járnak. Azt gondoljuk, hogy bár cégvezetési szempontból bonyolultabbnak tűnhet a részmunkaidő, abban a négy napban azonban olyan hatékonyan odateszik magukat a nem teljesállású építészek, hogy az mindenkinek jó.

ME: Egy korábbi interjúban elhangzott mondatra szeretnék rákérdezni: “Szükség lenne nők által tervezett közintézményekre." Itt olyasmire gondoltatok, hogy egy női tervező által tervezett középület magában foglalhat olyan nézőpontokat vagy megoldásokat, amelyek a társadalom számára előremutatóak lehetnek, és különösen a nők életét megkönnyíthetik? Kifejtitek kicsit?

PN: Ezek élettapasztalati dolgok szerintem, amiből hiba kihagyni a női perspektívát. Aki megpróbált már egy babakocsival, kisgyerekkel közlekedni, elintézni dolgokat a városban, az biztos, hogy nem tervez középületet 45°-os rámpával, vagy aluljárós közlekedési csomópontokat zebra nélkül.

SN: A női szemszögű várostervezésről most egyre több szó esik. A mai városok férfiakra vannak tervezve…

PN: … férfiak által.

SN: Az, hogy milyen gyakran vannak padok egy utcában, milyen a közvilágítás, vagy hogy a közintézményekben milyen a női vécék aránya, megint csak a férfi szempontok lenyomata, és szerencsésebb, ha társadalom másik fele is szót kap. A lakóépületek gyorsabban változnak és adaptálódnak a változó igényekhez: nem lakik már velünk cseléd, a konyha már központi szerepet tölt be, a home office alap lett… A várostervezés viszont sokkal lassabban követi a társadalmi változásokat.

PN: Én nem szeretek, nem biztos, hogy tudok különbséget tenni női és férfi tervezők között, de azt már többször kaptuk visszajelzésként megbízótól, hogy velünk azért jó együtt dolgozni, mert ráhangolódunk az ő igényeire, és a kreatív energiáinkat az ő szolgálatába akarjuk állítani, amellett, hogy persze határozott véleményünk van mindenről. Szerintem a szocializációnkból következik, hogy megpróbálunk ráhangolódni a megbízóra, mélyen megérteni, hogy mit, miért szeretne. A férfiak között is vannak olyan tervezők, akik nagyon odafigyelnek, nem mondom, hogy ez kizárólagosan női hozzáállás.

SN: Meg hát az emberek fele nő. Kihagyni az emberek felét a politikai és a városra vonatkozó döntésekből, várostervezésből, közösen használt épületeink tervezéséből, az egy elvesztegetett erőforrás.

Monti Elvira

Szerk.: Borenich Levente