Nézőpontok/Kritika

Bach Péter — Szabó Levente: Pár-beszéd

2006.06.22. 11:44

Cikkinfó

Építészek, alkotók:
Bach Péter, Szabó Levente

Letölthető dokumentumok:

fuzet01.pdf

További adatok

↓

avagy bentmaradt tanulságok az ÉME Mesteriskola XVIII. ciklusának Kelet-Magyarországi útja kapcsán

Bach Péter (p) - Szabó Levente (l)

Pár-beszéd^¹

avagy bentmaradt tanulságok az ÉME Mesteriskola XVIII. ciklusának Kelet-Magyarországi útja kapcsán, azzal a nem titkolt céllal is, hogy nyitogassa a Mesteriskola belterjes világát, annak nyilvánosságát, ha kicsit is, de előmozdítsa – jöjjön ki fény és/vagy süssön be a Nap, stb.

l: Ha korrelál az elfogyasztott pálinka mennyisége és/vagy minősége azzal a vizuális ingermennyiséggel és/vagy -minőséggel, amit láttunk a mesteriskolás úton, már érdemes volt. De korrelál-e? Mennyiségében evidensen igen. Sok újat láttunk, bátrat, óvatosat, szépet, csúnyát, semmitmondót és meghökkentőt, nagyot akarót és nagyra törőt egyaránt. Ha tetszik, kortárs építészeti metszetet vettünk e keleti szövetből. Mit mutat a szövettani vizsgálat?

p: Ahogyan a magyar pálinkáknak úgy a látott építészet produktumainak is vannak friss és tiszta, mondhatni esszenciális darabjai, több éves, letisztult és kiérlelt párlatai – melyeket már igazolt az idő – és vannak kicsit karcosak illetve olykor kesernyések is, melyek után fájhat az embernek a feje. Elöljáróban még érdemes lenne tisztázni: mit jelent az, hogy Kelet? Magyarországon mit jelent és az építészet szempontjából mit jelent – földrajzi helyet csupán, vagy esetleg más jelentéstartalmakat is hordoz magában? Más lenne ez "nyugaton"?

l: Igen, más. Persze, a kelet most legyen kis hazánk metaforája egyben. (Lásd még: „haza a magasban") Az általános – bennünk is élő – frusztráltság van ott a házainkban, miközben ugyanez a frusztráció néha igazi gyöngyszemeket izzad ki magából. Kicsi vagy nagy, átlagos vagy különleges gyöngyökről van szó, mindegy, figyelnünk kell rájuk. Láthattuk, csak e pár napos minta során is, hogy építész kollégáink alapvetően két úton járnak. Vannak, akik az anyag, a felület reguláját, sőt kánonját követik, hívhatjuk őket Getto Tamás szóhasználatával „anyagfetisisztáknak" is, és vannak, akik gyakran experimentális módon, eredeti, sajátosan egyéni téralkotó attitűddel viszonyulnak az építészeti problémákhoz.
Mindkét csoport tagjai szép és izgalmas opuszokat hoznak létre, csak hát a tanulságok minősége, ha tetszik az irányvektorok hossza más és más. Az erdőbényei borászat, az új debreceni ítélőtábla mindenképp az előbbi csoport felé húz, miközben a debreceni Golda-Szenderffy-ház, vagy par excellence a nyírbátori színház a második csoportba tartozik.² Mondom ezt úgy, hogy az átfedések nyilvánvalóak, semmi sem fekete vagy fehér. De egyáltalán, legitim ez a megközelítés?

p: A megközelítés tekinthető legitimnek. Az anyagfetisizmus és a felületorientáltság a mai magyar építészetben kortünet – a héj és hártyaépítészet félreértettségéből fakadhat és "felületességhez" vezethet. Az anyag pedig minden törekvésünk ellenére önmagában nem nemesít.
Gyönyörű, kézzel vetett téglából nagy és reprezentatív házat építeni persze nagy dolog – de ha negligálja környezetét, akkor kérdésessé válik. Érdekes kérdés, hogy Debrecen városa miért fejtett ki ellenállást az ítélőtábla vörös tégla tömbjével szemben?
Az alkotó szempontjain túllépve, nem lehet, hogy mégis van ebben valami, és építészként gyakran erőltetünk valamit, amit a befogadó közeg igazából nem szeretne? A bemutatáson elhangzott a városiak véleménye, jelesül, hogy idegennek érzik Debrecentől a téglaépítészetet. És ebben lássuk be, lehet valami. Ezt persze nehéz nyomon követni, de a forma és az anyag közti feszültség felfedhető. A külső homlokzaton megjelenített "téglaépítészet" a belső terekben inkoherenciát és kényszerűséget eredményez.
További felmerülő kérdés a honi építészetben egyre erősebben és pregnánsabban reprezentálódó "birodalmi építészet" kérdése. Persze olyan kort élünk, melyben ez az attitűd megjelenik még a kisvárosias léptékű mezővárosokban is. Megvan ennek a maga politikai, társadalmi és gazdasági háttere, ha úgy tetszik támogatottsága – csak talán a felkészültség és a környezeti feltételek hiányoznak.

l: Még egy (két) szót az anyagokról. Van ebben valami menekülés is, meg a kivitelezés magas minőségének evidencia-hiánya miatti frusztráció. Valami elérhetetlen, és ezért ostromlandó cél, vö. hazai tégla, bontott tégla majd nyersbeton-szindróma. Másképp fogalmazva: látjuk-e a fától az erdőt? De kérdésedre válaszolva, a monumentalitás, mint tünet, szintén figyelemreméltó. Ha megnézzük akárcsak a honi tervpályázatokat, a legkisebb városka középületei is gyakran nagyoszloprendes, túlzott reprezentációs törekvésű megfogalmazásokat kapnak. De itt is, az Ítélőtábla kolonnádja olyan térsort és funkciót előlegez meg, amelyet aztán a belsőben nem nagyon találunk. Még az egyébként majdnem hogy "tökéletes" Élettudományi Egyetem is reprezentál, a háromszint magas, zárt aulaterével.
A hazai középület-építészet nagy kihívása ma, hogy a monumentalizálás hívogató, és lehívható kánonja (mint tömbszerűség, kolonnád, zártság, felületi homogenitás stb.) kézenfekvő csapdáit elkerülje. Bán ezt a hasonlóan nagyléptékű házával például jól kezeli, még a kisvárosi léptéket jócskán feszegető hatalmas keret sem monumentális, talán épp a mögötte felsejlő nyitott, demokratikus térsor miatt. Persze, más típusú középületről van szó. És megint más monumentalitás pl. a borászaté, amely az archetipikus formákba, és a már említett anyag "szakralitásába" próbál visszahúzódni. Az eredmény egy szép épület, de a szándék vitatható – ugye "templom vagy üzem" címmel erre a vitatásra történt is kísérlet az úton.

p: Azt gondolom, hogy a debreceni egyetem esetében a reprezentáció helyén való. A tudománynak és a tudományos képzésnek adja meg az őt megillető egyetemes (vö. universitas) kereteket. Másrészt ezt az épületet nem nevezném monumentálisnak (birodalminak pedig végképp nem), hiszen szinte bármelyik körülötte álló fa magasabb magánál az épületnél, részleteinek finomsága pedig egészen emberközelivé teszi. Ráadásul egy olyan hagyomány nem teljesen didaktikus de adekvátan transzponált folytatását fedezhetjük fel benne, melyet Mikolás Tibor korábbi egyetemi épületeiben öröm volt megélni. És itt meg kellene állni egy gondolatra.
Találkozni Mikolás Tiborral személyesen nem kisebb öröm volt. Meglepő volt. Meglepő az az őszinte természetesség, amellyel bemutatta magát és műveit. Nehéz erről többet mondani, és nagy hiba volt, hogy a debreceni éjszakában azok az akciós vilmoskörték nélküle fogytak el.
Visszatérve mind az említett egyetemi épület, mind a nyírbátori Bán-színház elkerüli az anyagfetisizmus útvesztőit. Tömegeik és felületeik önmagukban, környezetükben és egymás viszonyában léteznek – azaz ebből a szempontból "anyagtalanok". Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem fontos az oxidált rézlemez, az üveg, a fehér vakolat vagy a nyersbeton, mint az adott szituációban alkalmazott matéria – hanem sokkal inkább azt, hogy nem ezt vesszük először észre. Nincs benne a fentebb említett menekülés, sem a frusztráció. A fehér vakolatban végképp nincs. Más van benne.

l: Érzésem szerint azért a Biotechnológiai épület „aulatere" – ha csak kicsit is – de monumentalizál. Míg Mikolásnál a hasonló attitűddel kezelt tér galériás, élő "aula", addig itt ugyanez zárt belső homlokzattal rendelkező, lényegében csak kifelé kommunikáló hatalmas tér. Mégis, monumentalitása nem léptéktelen, sőt, számomra kifejezetten izgalmas, és valóban, arányos.
Golda János jó statisztikával zárta az aznapi bemutatót, ha valóban az a célja, hogy egyre több emberrel láttassa be, hogy ez a ház szép. Mikolás nagy fazon. Korai házai elementáris erejűek, de az előadása sem volt semmi. Amikor este 8-kor hullafáradtan beültünk, és elkezdett mesélni arról vagy negyedórát, hogy miért lett építész, azt hittük, végünk van. De ami azután következett: lélegzetállító (önfelmentő?) olvasata a kornak, sajátos önreflexió, de azért leginkább – a korszakához való viszonyában legalábbis kérdéses – mese.
Na de, ha javasolhatom, menjünk végig ezen a négy új épületen, látogatásunk sorrendjében:

debreceni Ítélőtábla,
az egyetem,
nyírbátori színház,
erdőbényei borászat.

Te hogy látod? A kétségtelenül magas színvonalon előadott Ítélőtábla milyen megítélés alá esik majd mondjuk évtizedek múlva? Mert most van hozzá viszonyunk, fordulatait, artikulációit értjük, hiszen azokat mi magunk is használjuk. Most érezzük talán – minden értéke és ereje mellett – a fáradtságát, a manírt, de mit fogunk gondolni róla más "nyelvi közegben"?

p: Nehéz modellezni, hogy mit fogunk akár holnap is gondolni róla, hiszen ahogyan te is említed a nyelvi közeg permanensen változik. A felmerülő kétség gyökere azonban pontosan ebben rejlik. A táblabíróság épülete túlságosan is mai, túlságosan is "up-to-date". Kevésnek tűnik benne az időtlenség és ezt a hiányt nem pótolja a kézzel vetett tégla burkolatként való alkalmazása. Érdekes, hogy fáradtságot érzel rajta. Elgondolkodtat ez a kifejezés, mert valahogyan ténylegesen erről is szó van. Az alkalmazott forma-elemek, a kompaktságra törekvő tömegképzés és a jó minőségű anyagok ellenére van az épületben egy lomhaság. Igen, én ezt a szót használnám a fáradtság mellett. Mindamellett nehéz értelmezni az épületet – így önmagában állva "a puszta közepén, mint egy partra vetett cetet" Debrecen kisvárosias szövetében.
Persze tudjuk, hogy elméletileg egy több sávos forgalmas út húzódik majd mellette, tudjuk, hogy környezetére készült egy rehabilitációs terv, tudjuk, hogy az épület tömege a jövőben hosszanti irányban valószínűleg bővülni fog, de mindezekből jelenleg semmi sem látszik. Nincs környezeti kontextus, tehát az értelmezés és a megértés is ab ovo csak hiányos lehet – így tehát azért lássuk be, nehéz kritizálni a bejárat helyzetét, az oszlopcsarnok elől hiányzó adekvát felvezetést és magát az építészeti kompozíciót is. Lehet, hogy ezzel nem fogsz egyet érteni, hogy a közeg megváltozását követően ezek a ma kifogásolt dolgok értelmet nyernek majd és megoldódik ennek a háznak is a nyelve. Persze a jelen helyzet – mint fentebb már említettem – nem ilyen, és az ellenkező véglet is elképzelhető.
A legszembetűnőbb élmény számomra a külső és a belső közti inkoherencia volt. A kettő – az enteriőr és az exteriőr – egyáltalán nem látszik feltételezni egymást. Azt nem tudnám eldönteni, hogy ez mennyire szándékolt illetve mennyiben hozadék, mindenesetre két eltérő világ látszik egymásnak feszülni a téglaépítészet határfelületén. Hogy milyen megítélés alá fog esni évtizedek távlatában? Azt gondolom, hogy az idő egyrészt nyilván megszépít. Meg fogjuk szokni és emlékezni is fogunk rá. Emlékezni fogunk rá, hogy vitatkoztunk róla. A debreceniek is meg fogják szokni. A tégla anyaga szépen fog megöregedni, és tíz-húsz év múlva már lesz története, lesz gyökere.

l: Igen, és hát azért egy szép, nagy, még ha kétségkívül heroikus házról is van szó. Ez a fajta minőség a keleti végeken, s ezalatt a kezdeti metaforát éppúgy érthetjük, mint a cívis várost, örvendetes, üdvözlendő. Mégis, mintha egy nagy megújulásra váró kor egyik utolsó mohikánja lenne. Egyébként, ha elkészül a győri ítélőtábla is, érdemes lenne a 3 épületről (pécsi, debreceni, győri) együttesen gondolkodni: építészeink hogyan vélekednek az egyik hatalmi ágat jelentő igazságszolgáltatásról, hogyan jelenik meg hatalom az építészetben, előre rögzítve, hogy hál´ Istennek mindhárom esetben igényes tartalmi és gondolati megoldásokkal, ha mégoly vitatható felvetésekkel is szembesülhetünk.
Az építész, pláne ha mesteriskolás, kekec is. Például nekem nehezen fogadja be a szemem a téglával burkolt mennyezetet, itt, de már Turányi herendi házán is. Értem a motivációt, a tömbszerűséget, a homogenitást, de az elméleti koncepció tisztaságához mintha kissé túlzó lenne a szükséges épületszerkezeti és műszaki erőfeszítések mennyisége és rafináltsága. Az alapszerkesztés tisztasága és szigora, fegyelme, pláne a közvetlenül előtte látott Providencia-épülethez képest mindenesetre üdítő volt.
És a borászat? Vagy kérdezzem a fiatal pincészet ötféle borát inkább, melyet a mádi mészkő és nyersbeton falak között volt alkalmunk megkóstolni? Kicsit többet vártam ettől a tagadhatatlanul szép háztól, a pályázati terv telepítési koncepciója nagyon szépnek tűnt. A borászati műfajban mintha Pannonhalma tartaná magát az élen, nem? Itt a vakolatos házat sokkal erősebbnek éreztem, mint kőburkolatos társát, a belsőben pedig kifejezetten furcsán hatott az "üzemi" terek becsomagolása. A belsőépítészet romantikája pedig mintha megint más úton járna.

p: Nos az ötféle borból egy nagyon jó, kettő egészen jó a maradék kettő viszont jobbára feledhető volt. A boroktól is többet vártam akár csak – ahogyan te is mondod – magától az épülettől. Olyan ez, hogy a nagy elvárások picit elveszik a dolgok ízét. Ez lehet a mi hibánk is, mert végül is miért kellene nagy elvárásokkal közelednünk egy Béres Rt. szintű tokaji borászatához?
Bár mitagadás, ez a fajta megfelelni vágyás magán az épületen is érződik. De a beépítési koncepció, a finoman tört épülettömeg és az alaprajz kifejezetten szép. Nekem a kőburkolatos épületrész is elég erős, sőt vitatkozva veled egy kicsit, szerintem az jobban a helyén van, mint a vakolt tömeg az előtte kialakított fedett tornáccal. A két tömeg viszonya érdekes, viszont a belsőépítészet más úton jár – ahogyan írod. Nem úgy szokott az lenni, hogy a belsőépítésznek alkalmazkodnia kell (vagy kellene) az építésznek az épületet meghatározó koncepcionális fenoménáihoz? Nem lehet, hogy kevésbé individuálisnak és inkább megértőnek kellene lennie a házhoz való viszonyulásában? Nem arról van szó, hogy nem szépek a belső terek, a gyönyörű, homogén anyagokból összerakott bútorok, ablakbélletek - csak mintha az építész-belsőépítész viszony a visszájára fordult volna. Végülis igen. Pannonhalma valahol mindenképpen az élen van, és ez is megérne egy misét.

l: Igen, igen. A párbeszéd Erdőbényén nem tökéletes belső és külső között, noha külön-külön azért igen finom megoldásokat láthattunk. Rutin és minta – mindez szép ambíciókkal beoltva. Elcsigázott csapatunkat váratlanul érte Bán Ferenc nyírbátori háza, nem?
Valami teljesen más, mint amit előtte és utána láttunk. Olyan, alapvetően nem építészeti fogalmakat, mint a szabadság, a bátorság, a függetlenség hívott elő ez a színház. Szabadság, mint építészet?! Hatalom vagy tündöklés helyett valami teljesen más. A tanulsága mellbe- vagy inkább orrbavágó. Nem véletlen, hogy kisebb viták is kialakultak a társaságon belül, ezt az opuszt illetően. A legmegdöbbentőbb nekem a fölvezetés, az entrée ill. a hátsó tömeg, mindkettő – noha eltérő habitusú – brutális, autonóm szabadsága volt. Nincs mese – és ez persze gyakran fáj. Nem arról van szó, hogy ez a ház hibátlan, sőt. A "message" más, ritka természetű. Jóllehet, mi azóta voltunk Feri tokaji házában is, úgyhogy vélhetően más fénytörésben látjuk a dolgokat.

p: A nyírbátori színház engem még ma is mindig váratlanul érint. Számomra is ennek a "keleti" kirándulásnak az egyik legnagyobb élménye volt. (Azért nem "a legnagyobb", mert – amit te már nem láthattál – mi még meglátogattuk a miskolci Kollektív Házat⁴, mely azért az őt körüllengő mítoszok és önnön mivolta miatt méltó megkoronázása volt kirándulásunknak.) Igen, ez a színház teljesen más – és nem, nem hibátlan. Vitára méltó. Bán Ferenc kommentárjával még inkább az.
Nagyon sokat kellene, lehetne tanulnunk ettől – ebből az épületből. Furcsán is hangozhat, de azt hiszem, igenis fontos a "story". Nagyon fontos volt hallani a történetet - ott a helyszínen és Tokajban is a nyaralóban. Nem azért, mert ez bármit is megmagyaráz, vagy ezáltal válna érthetővé a ház. Leginkább azért, mert a történet az alkotó számára is fontos - és jó hallani. Ott Tokajban Bán Ferenc elmesélt és lerajzolt sokmindent az épületről. Egy darab skiccpauszon kelt életre, elevenedett meg a színház épülete, története – és nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy ennek tanúi lehettünk – nem az épület vált érthetőbbé, hanem a világ, mely azt körülveszi és melynek ez a ház sajátos, ritka reflexiója. Azt hiszem lassan vissza is értünk ezzel "nyugatra".

l: Vissza, mint annyi építész-kirándulás után. Végigrohantunk tízegynéhány házat, ahogy az "szokás". Merem hinni, hogy ha volt egyetlen egy épület, már megérte, és e "keleti" úton legalább 3-4 izgalmasnak mondható házzal találkoztunk. Visszatérve korai kérdésemre, talán elmondható, hogy az elfogyasztott pálinka mennyisége, de minősége is korrelál a látottakkal, van mit emészteni, van mit kikúrálni. Jöhet a következő.

p: Illetve még egy dolog hozzátartozik. Nekem valahogy úgy tűnik, hogy ez a keleti fertályba való beutazás nem csak térben, hanem időben is zajlott. Egyrészt azért, mert az idő, ami rendelkezésünkre állt oly rövid volt, hogy szinte egybefolyt – ezért bizonyos dolgok egyfajta tudatfolyamban követték egymást és mosódtak össze. Másrészt mert a hely szétválaszthatatlan a múlttól, építészeti múltunktól illetve annak az időben létező és ma is megdöbbentően aktuális manifesztumaitól.

1 A fenti beszélgetés Bach Péter és Szabó Levente építészek (ÉME-Mesteriskola XVIII. ciklus) között zajlott 2006. májusának végén. A szerzők e helyütt bármiféle hozzászólást, kiegészítést, vitatkozást, megfeddést, beszólást – érdemben – örömmel vesznek, mesteriskolásoktól és (még/már/egyáltalán) nem-mesteriskolásoktól egyaránt!
2 Törköly, körte majd barack.
3 Az épületek (tervezői): Élettudományi Központ egyetemi épülete, Debrecen (2005, Golda János-Szenderffy Gábor, Megyik János); Debreceni Igazságügyi Központ (2006, Koller József, Pethő László, ifj. Csatai László), Béres Szőlőbirtok és Pincészet, Erdőbénye (2006, Anthony Gall, Pintér Tamás, Csaba Kata), Többcélú kulturális központ, Nyírbátor (2006, Bán Ferenc)
4 A miskolci „kollektív házat" Bodonyi Csaba tervezte 1977-ben, 1979-ben adták át.