Cinkét a medvéhez...

"Peter Zumthor graubündeni Szent Benedek kápolnája építészberkekben nem szorul különösebb bemutatásra, hiszen az egyik legtöbbet emlegetett kortárs szakrális épület. Ezzel szemben a Padova melletti Praglia bencés monostorát alig ismerjük." Sogn Benedetg és Praglia – két bencés alkotás párhuzamos elemzése Szilágyi Klára dolgozata (MOME DLA)

Szilágyi Klára: cinkét a medvéhez... Sogn Benedetg és Praglia – két bencés alkotás párhuzamos elemzése (a teljes dolgozat a csatolt pdf-ben található)

 

Részlet a dolgozatból

 

Sogn Benedetg és Praglia – két bencés alkotás párhuzamos elemzése

 

Peter Zumthor graubündeni Szent Benedek kápolnája építészberkekben nem szorul különösebb bemutatásra, hiszen az egyik legtöbbet emlegetett kortárs szakrális épület. Ezzel szemben a Padova melletti Praglia bencés monostorát alig ismerjük: ez a hatalmas reneszánsz épületegyüttes még egy utalás erejéig sem fér be az itáliai építészet oly gazdag történetének oktatásába, de az útikönyvekben is legfeljebb egy bekezdés, ha jut neki.
Első pillantásra inkább az ellentéteik szembeötlőek, semmint a hasonlóságok: az egyik a svájci Alpokban, több, mint 1500 méter magasságban áll, a másik az olasz Euganei-dombság tövében, alig pár méterrel a tenger szintje felett; az egyik alapterülete nincs 100 négyzetméternyi se, a másik épületegyüttes négy kerengő köré szervezett két szintje mintegy 13.000 négyzetméter; az egyik majd’ minden ízében fából készült, a másik domináns anyaga az égetett agyag: a tégla és a cserép. Időben is igen távol állnak egymástól: az egyik a kortárs építészet, a másik a reneszánsz kifinomult alkotása. Legfeljebb az juthat eszünkbe közös vonásként, hogy szakrális épület mindkettő, de ez nem több annál, mintha a cinkét akarnám a medvéhez hasonlítani: mind a kettő állat, sőt szárazföldiek is mindketten. Mi hozza mégis egy lapra ezt a két alkotást? Dolgozatomban arra szeretnék rámutatni, hogy ezeken az ellentéteken túl a két épület lényegi hasonlóságokat, azonosságokat rejt magában, közvetlen kapcsolatban az őket létrehozó szerzetesi hagyománnyal. Ugyanazokra az alapkérdésekre ad határozott választ mindkettő – mindegyik a maga nyelvén.

Választott kutatási témám középpontjában a kortárs szerzetesi építészet áll, amelyet az épületek és használóik kölcsönhatása, a terek és térsorok által felkínált iniciatikus út koncepciója felől szeretnék megközelíteni. Ismereteket szerezni az épületekben „lakás“-ról – e szót abban a tágabb, heideggeri értelmében használva, ami az építéssel, létesítéssel is összefüggésben álló „dolgokban létet“, „dolgoknál való tartózkodást“ jelenti – csak személyes tapasztalat árán lehet, és ez az, ami az alkotói tevékenységre is döntő befolyással bír. E két épülethez személyes élményeim fűződnek, amelyek kínálják magukat arra, hogy egy dolgozat keretében rögzítsem, elemezzem és megértsem őket, hivatkozva Freund Tamás neurobiológus, agykutató előadásában elhangzottakra is: „a lényeg nem az információ, hanem a hozzá kapcsolódó érzelem, amely saját pecséttel látja el az információt“ – az érzelmek tudatosítása révén az információ sokkal könnyebben előhívhatóvá, sokkal élőbbé válik.

 

 

A két épület bemutatása

Sogn Benedetg

A graubündeni Sogn Benedetg kápolna alkotója, Peter Zumthor édesapja mellett elsajátította a bútorasztalos mesterséget, a bázeli Iparművészeti Főiskolán formatervezést tanult, majd a New York-i Pratt Institute-ban építészeti tanulmányokat végzett. Hazatérve 1968-tól Graubünden tartomány műemlékvédelmi szakértőjeként dolgozott, majd 1978-ban megnyitotta saját építészirodáját Chur mellett, Haldensteinben. Épületei egyszerre végtelenül reduktívak, ugyanakkor nagyon szenzuálisak és emocionálisak – anyagok, szerkezetek, terek és arányok iránt érzékeny, kifinomult, és valamiképpen mégis nagyon talányos építészet az övé.

Sogn Benedetg egy pár tucatnyi házat tömörítő tanya Svájc szívében, a forrásvidékét épp elhagyó Felső-Rajna völgyét kísérő hegyvonulat egyik lejtőjén, Sumvitg felett. A tanya 16. századi kápolnáját 1984-ben elsodorta egy hócsuszamlás. Bár felmerült a kápolna újjáépítése is, a műemlékvédelmi hivatal illetékesei végül úgy döntöttek, hogy pályázatot írnak ki egy új kápolna tervezésére, amelyet az eredeti helyszíntől kicsit távolabb, kevésbé kitett helyen építenek majd meg. A pályázatot Peter Zumthor nyerte meg. A tervezés és a kivitelezési során az építész szellemi partnere Daniel Schönbachler atya, a közeli Disentis bencés monostorának apátja volt, aki filozófusként, teológusként, valamint a kortárs mûvészetek tanáraként ideális kísérőnek bizonyult. Az új kápolna 1989-re készült el, és közvetlenül átadása után már magára vonta az építészetkritika és a közvélemény figyelmét.
A teljes egészében fából emelt kápolna a tanya fölé kanyarodó ösvény mentén helyezkedik el, minden különösebb tereprendezés nélkül, a hegyoldalban szétszórtan álló faházak felett. A keletelt tér alaprajza egy negyedfokú görbe rajzolatát követi; a görbe íve a völgy felé irányuló szentélyt öleli körül, míg csúcsa az út felé néz – ez utóbbinak épp csak a szélét, a zsindellyel burkolt templomtestből kinyúló, asszimetrikusan elhelyezett bejárattal érintve. Az épület déli oldalán, attól függetlenül – szintén fából – harangtorony emelkedik, amelynek függőlegesére az út túloldalán hosszan elnyúló kőkút válaszol. A kápolna belső terét az ezüstszürkére festett, falemezekkel burkolt fal előtt sorakozó fa pillérsor, a mennyezet látszó szerkezete, és a meny-nyezet ívét körülrajzoló ablaksáv határozza meg. Bútorzata a tér formájához igazodik: kezeletlen fa padok együttese néz az egyszerû oltárasztal és a karcsú lábakra állított tabernákulum felé.

Praglia

Az itáliai bencés rend ma legélőbb monostora Padovától mintegy harminc kiloméretnyire délnyugatra, a sík vidék és az Euganei-dombság sajátos, hatalmas kúpokat formázó vulkanikus dombjainak határán, a dombok karéjában helyezkedik el.
Az apátság építéstörténete a 11–12. század fordulójáig nyúlik vissza. Az első monostor, amely feltehetően egyetlen kerengő köré szerveződő szerzetesi cellákból, templomból, valamint gazdasági épületekből állt, addig kihasználatlanul álló mocsaras terület kiszárítása révén nyert helyszínre épült. A korai épületből a mai épületegyüttes csak a templom 1300-ban újjáépített tornyát őrzi.
A 13–14. század a bencés rend történetében a hanyatlás időszaka volt, amely egyrészt a társadalmi problémákat sokkal inkább felvállaló kolduló rendek megjelenésének és térhódításának, másrészt a kommenda-rendszer visszaéléseinek volt köszönhető. Praglia is súlyos szellemi és gazdasági válságba került, az apátság elnéptelenedett. A leghatékonyabb reformkezdeményezés a padovai Santa Giustina apátság 1409-ben kinevezett apátja, Ludovico Barbo nevéhez fűződik, aki mind a szellemi élet (imádság, zsolozsmák, közösségi élet stb.), mind pedig a monostorok gazdasági élete terén változtatásokat kezdeményezett. Eredményes törekvéseinek hamar híre ment, egyre több monostor csatlakozott reformjaihoz, és a következő évtizedben már 200 új taggal gyarapodott a rend. Az új monostorok alapításának rövidesen felmerülő igényére ő maga így válaszolt: nem új monostorokat kell építeni, hanem a régieket új életre kelteni...
1490-ben Tullio Lombardo tervei alapján megkezdték a háromhajós, négyezeti kupolás, latinkereszt alaprajzot imitáló templom építését. A következő évszázad közepére már készen állt a templom, a többihez képest – a terepadottságok miatt – egy szinttel megemelt chiostro pensile, vagyis a függő kerengő (a templomtornyon kívül ennek északi és nyugati fala őriz részeket a korábbi apátságból), valamint az ide nyíló közösségi termek: a refektórium és a káptalanterem. Míg a chiostro doppio és a chiostro botanico több későgótikus elemet (nagyon szép ablakokat) őriz, addig ez utóbbiak már valódi, letisztult reneszánsz alkotások. Elkészült az apátság konyhája a függő kerengő alatti sziklába vájtan (ide gyűlik a kerengő esővize is), illetve ehhez csatlakozva a további kiszolgáló helyiségek: műhelyek, mosoda stb. Az apátság nyugati kerengője, a chiostro rustico épült fel utoljára: a Lonzina lejtőjébe ékelődő nyugati épületszárny a 17. század elején, 1650-re az apátság déli oldalának helyiségei, 1712-ben a díszlépcső, majd 1726-ra készen állt a kerengő közepét díszítő kút is...

A 20. század pozitív változást hozott az apátság életében: a század elején megkezdődött az együttes restaurálása, 1904-ben visszatérhettek a szerzetesek is. És bár egyik világháború frontvonala sem kerülte el Pragliát, az apátság lassan újjászületett.
Az együttes építészeti karaktere mind ez idő alatt már nem sokat változott: az együttes restaurálásával párhuzamosan készülő belső átalakítások és létfontosságú modernizálások alig érzékelhetőek. Az 1980-as években a chiostro rustico déli és nyugati szárnyának földszintjén konferenciaközpontot alakítottak ki, ehhez csatlakozva elkészült egy új konferenciaszárny is, további előadótermekkel, kiszolgáló terekkel. Ez a – korábbi melléképületeket kiváltó – épületrész, bár karakterében saját korának építészetét tükrözi, meg sem próbál versenyre kelni a hatalmas reneszánsz együttessel. Megmarad annak, ami: diszkrét toldalék, amely maximálisan eleget tesz időszakos rendeltetésének.

Építészet–tér–használat

Sogn Benedetg

Több kortársával ellentétben Zumthor azok közé az építészek közé tartozik, akik következetesen ellenállnak annak a tendenciának, hogy épületeiket magyarázatokkal kísérjék. Az interpretálás örömét és gyötrelmét meghagyja nekünk, az épületeiben „lakozók“-nak és az építészetkritikának – amellyel az haladéktalanul él is –, míg írásaiban ő maga elsősorban munkamódszereit, alkotói elveit és dilemmáit osztja meg velünk. Mint ahogy teszi az alábbiakban idézett A szépség kemény magva c. írásában is, amely ezt a rendkívüli, a legbelső lényegére koncentrált épületet talán a leginkább segíti megértenünk: „Hol találom a valóságot, amire képzelőerőmet irányítanom kell, ha megpróbálok egy épületet egy meghatározott helyre és célra tervezni? Erre a kérdésre a megoldás kulcsa – úgy gondolom – a hely és a cél szavakban rejlik. […] Ami engem érdekel, amire képzelőerőmet irányítani akarom, az nem a dolgoktól eloldott elméletek valósága; az a konkrét építési feladat valósága […]. Az építőanyagok – kő, szövet, acél, bőr… – valósága és a szerkezet valósága, amelyeket alkalmazok, hogy létrehozzam az épületet, amelynek sajátosságaiba képzeletemmel be próbálok hatolni, értelemre és érzéki élményre törekedve, miáltal talán kipattan az embereknek hajlékot nyújtani képes, sikerült épület szikrája. Az építészet valósága a teste: az, ami konkrét, ami formává, tömeggé és térré vált. A dolgokban lévőkön kívül nincsenek eszmék. Ez a szépség kemény magva.“

Hely, cél, építési feladat, építőanyag, szerkezet, illetve az ezekből megszülető épület-test – összefoglalva ezek Zumthor számára a kulcsszavak. Ez nem több, és nem is kevesebb annál, mint ami bármely épület esetében elvárható... Ha elemeire bontjuk, a Sogn Benedetg kápolna tulajdonképpen egy minden részletében aprólékosan kigondolt héj, amely egyetlen – viszonylag kisméretű – teret zár körül. A héj tartószerkezetét adó pillérsor, illetve a mennyezet ragasztott szerkezete következetesen igazodik az alaprajzot leíró nagyon finom negyedfokú görbe ívéhez, amelyet az ablakok megszakítás nélküli sávja is hangsúlyoz. A pillérek függőlegesének belső, ritkább raszterére kívülről a zsindely és az ablakokat árnyékoló lamellák sűrűbb rasztere simul. A szinte szövetszerű raszter kiemelt jelentőségű Zumthor építészetében: már a churi római leletek védőépületeinél is láthatjuk, később a valsi fürdőnél a gneisz egymásra rétegződésében, a bregenzi múzeum áttetsző üveglemezeiben vagy a svájci pavilon léc-szövetében is visszaköszön. A kápolna hasított zsindely burkolata, amely a falak teljes magasságában végigfut, sajátosan egységessé, test-szerűvé teszi az épületet – ahol a „test“ szó annak ‘élő organizmus’ jelentésében is helytálló: az elmúlt évtizedek igazolták, hogy Zumthor épületeinek lehetőségük van a szép öregedésre.
A Sogn Benedetg kápolna, miként elődje is, elsősorban zarándokhely, amely egész nap nyitva áll a látogatók előtt – legfeljebb ma az építészek aránya nagyobb a korábbinál. Ugyanakkor a tanyán élők istentiszteletének helye is: az alig 30-40 főt számláló gyülekezetet szolgáló pap messziről érkezik, több települést is ellát, így Sogn Benedetgben szentmisékre általában hétköznap kerül csak sor.
Látogatói számára a kápolna nagyon sokrétű interpretálásra ad lehetőséget: „a hit bástyája“, „hajó“, „befogadó, anyai formák“, „az anyaszentegyház képe“ – hogy csak párat idézzek a kritikák mondataiból. Zumthor egyszerű magyarázatot ad alkotásainak sokrétűségére: „[…] a sokrétűség és a gazdagság forrása magukból a dolgokból ered, ha a dolgokat pontosan felismerjük, és hagyjuk, hogy érvényre jussanak. Az építészetre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy az erőt és a sokrétűséget az építési feladatból kell kihozni, vagyis azokból a dolgokból, amelyek azt alkotják vagy éppen eredményezik.“
Felismerni, és hagyni, hogy érvényre jussanak – ez egyrészt egy nagyon elmélyült alkotói folyamatot, másrészt egyfajta alázatot jelent.

Praglia

A pragliai apátság – többnyire ismeretlen vagy kevéssé ismert – alkotóitól történelmi távlatok választanak el bennünket. Csak találgathatunk, hogy milyen elvek, alkotói módszerek vezették őket. Amit Szent Benedek a konkrét épületekre vonatkozóan ír Regulájában, az igen kevés – a rendalapító figyelmét sokkal inkább lekötötte a benne helyet kapó közösség mindennapi élete. Amit Praglia esetében megismerhetünk, az a végeredmény, amelyet lassan ötszáz évnyi használat igazol.
Az épületegyüttes – mint ahogy az előző fejezetben láthattuk – döntő részben a reneszánsz korban épült, a korra jellemző arányrendszerek, szerkezetek és díszítések felhasználásával. Ez egyrészt egy nagyon egységes összképet, másrészt az eltérő méretű és rendeltetésű kerengők révén kellemes változatosságot eredményez. A különböző épületrészek díszítettsége visszafogott, épp ezért nagyon hatásos is: a freskók és faragványok bejáratokat emelnek ki, rendeltetéseket tesznek egyértelművé. A négy kerengő köré szervezett kompozícióban fontos hangsúlyozó szerepet kapnak a kertépítészeti elemek is, a kutak és növénykiültetések, amelyek szépen oldják és ellenpontozzák az épületrészek egységes architektúráját.
Az apátság tereit és életét Giorgio Giurisato 1987-ben megjelent könyve, az Un progetto da vita mutatja be legszebben – s ő, a benne lakó szerzetes a legilletékesebb is erre a bemutatásra. Erre a könyvre hivatkozik Frédéric Debuyst is A hely szelleme a keresztény építészetben c. munkájában, amely az alábbi leíráshoz segítséget nyújtott.

A bejárattól legtávolabb eső, és egyben legvédettebb kerengő a chiostro doppio, két egymás feletti félköríves árkádsorával. A monostor szerzetesei számára ez  „a magánélet kerengője“ – ide nyílnak a szerzetesi cellák: a földszinten a novíciusoké, az emeleten a fogadalmasoké. A monostor e részére szigorú klauzúra vonatkozik.
Az intimitás e pólusa után a monostor középpontjában fekvő chiostro pensile, vagyis az egy szinttel megemelt függő kerengő következik. A négyzetre szerkesztett, téglaburkolatú kerengő középpontját elegáns kút jelöli ki. Ez „a közösségi élet kerengője“, a séta és a találkozások kiváltságos helye – ide nyílnak a fontosabb közösségi terek: a templom, a káptalanterem, a refektórium, a könyvtár, a pihenőtér, és innen nyílik kijárat a logettára, a két kerengő közötti kiszögellésben elhelyezkedő kilátóra is, ahonnan körbetekinthetünk a monostort körülvevő tájon.
A harmadik kerengő az egykor itt nevelt gyógynövényekről kapta a nevét: chiostro botanico. Ez „a közösségvállalás kerengője“, azaz a befogadásé és a „nyitott“ közösségé. Ide nyílik a monostor bejárati csarnoka, a porta, a beszélgetőszobák, a turisztikai információ és az ajándékbolt. Itt található a gazdasági hivatal és egy konferenciaterem is.
Az utolsó kerengő tágas és végtelenül egyszerű, leginkább egy tanya udvarára emlékeztet (chiostro rustico). Vendégszobák, a monostor betegszobái, valamint az új konferenciaközpont egy része veszi körül. Ez „a vendégszeretet kerengője“.
„Praglia jellegzetes karakterét a zene nyelvén kvartettnek nevezhetnénk, ahol minden hangszernek a maga szerepét kell eljátszania, de összhangban kell maradnia a többivel. Ily módon az útvonal, a távolság és az átmenet rendkívüli gazdagsága tárul fel. […] A négy kerengő meghatározó témája révén a terek identitása sajátosan egyértelművé válik, ugyanakkor tág teret enged a változatosságnak.“

Két épület, mindegyik a maga korának nyelvén ad nagyon precíz választ a bevezetőben idézett Heidegger gondolataira: „[…] a földet megmenteni, az eget befogadni, az istenit várni, a halandót útján kísérni, ez a négyféle oltalmazás a lakozás egyszerű lényege. Így hát az igazi építmények a lakozás lényegét formálják meg, és hajlékot biztosítanak számára.“

 

Szerző: Szilágyi Klára
MOME – építőművészet DLA
I/I. félév, 2006 január
Témavezető: Dr. Ferkai András