Czukor Anna, az egyetlen Kossuth-díjas építésznő

1948-as alapítása óta 58 építész kapta meg a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Kossuth-díjat. Mindannyian férfiak voltak. És mégis van egy Kossuth-díjas építésznőnk. Kis jóindulattal ő lenne az 59... Ez itt Tóth Győzőné Czukor Anna története. Kovács Dániel írása.

Czukor Anna[1] nevével jó eséllyel sosem találkoztam volna, ha a Magyar Építész Nők kutatási projekt keretében, a róluk szóló megjelenések nyomában járva nem kezdem el átlapozni a legismertebb hazai női újságot, a Nők Lapját. Mivel a folyóirat nem érhető el digitálisan, ez csak hagyományos módon megoldható, évfolyamról évfolyamra, lapszámról lapszámra lapozva. A Nők Lapja 1949 októberében váltotta fel az Asszonyokat, a kommunista kötődésű Magyar Nők Demokratikus Szövetsége hivatalos lapját. Az ötvenes évek nyílt propagandája mellett mindig is helyet adott minőségi (írott és fotós) tartalomnak és kiváló, másutt túl rebellisnek számító alkotóknak, például a fotóriporterként dolgozó Korniss Péter vagy Nádas Péter anyagainak.

Bár retorikájában – a hivatalos irányelvnek megfelelően – a női egyenjogúságot hangsúlyozta, az ötvenes évek címlapjain munkáslányok mellett jellemzően színésznők, modellek és családanyák jelentek meg. Az írások sem különösebben bátorították a lányokat a mérnöki pályára. Építésznővel 1950-ben találkozunk először a lap hasábjain: Wolf Johanna, mint a sztálinvárosi (akkor még Dunapentele, ma Dunaújváros) építkezés frissen kinevezett főmérnöke tűnik fel, Palotai Boris helyszíni riportjában. Míg téglarakó segédmunkáslányok rendszeresen mosolyogtak a címlapról, aktív tervezőkre a hatodik évfolyamig, az 1955. március 3-i számig kell várni – és akkor is két szovjet építésznő bizonyult méltónak erre a kitüntetésre. Az első, saját nevével szereplő magyar mérnöknő a Nők Lapja frontoldalán Benkó Ágnes műszaki rajzoló, 1961. novemberében, tizenkét évvel a lap indulását követően.

A Nők Lapja első évtizede tehát főként a fizikai munkával „gazdagítja" a két világháború között kialakult hivatalos nőképet. Az 1952. május 22-i lapszám azonban különös meglepetést tartogat. „Büszkeség és dicsőség hazánk nagy alkotásait építeni" – harsogja egy cím a 14. oldalon, a névaláírás pedig: „Czukor Anna Kossuth-díjas, Szovjetunióban tanuló építészhallgató."[2] Az írás jelentős része a kortól megszokott szólamokkal buzdítja a fiatalokat az építőipari pályára. Kiderül azonban belőle néhány fontos életrajzi adat, amelyekből némi további forráskutatással megtudható, hogyan lett Czukor Anna „építőipari tanulóból Kossuth-díjas, sztahanovista kőműves", ahogyan ő maga fogalmaz.

A szegény baranyai családból származó lánynak a nyolc elemit követően esélye sem volt a továbbtanulásra. 15 éves korától munkába állt, 1947-ben pedig Komlóra került segédmunkásként, a kökönyösi bányászházak építésén dolgozott. 1949-től itt, helyben elkezdhetett építőipari szakmát tanulni. A Kovács János kőműves vezette iskolai brigád tagjaként, sztahanovista teljesítményéért kapott Kossuth-díjat. Ezt követően maga is brigádot, mégpedig női brigádot alapított Komlón. Onnan aztán Budapestre került, a Béke utcai házak építéséhez, ahol az ő javaslatára szintén ifjúsági brigádok kezébe adták a munka egy részét.[3] 1950-1951-ben elvégezte a szakérettségihez vezető, 11 hónapos tanfolyamot, valamint a Magyar Ifjúság Népi Szövetségének hathetes iskoláját, és küldöttként vett részt az 1950-es építőipari konferencián. 1951-ben ösztöndíjjal a Szovjetunióba küldték egyetemre; innen írt a Nők Lapjának a rákövetkező évben.

„A Kossuth-díjas kőműves"

Az 1948-ban alapított Kossuth-díj értékrendje a kezdeti időktől egészen 1963-ig, az Állami Díj létrehozásáig kettős: a meghatározó művészeti és tudományos teljesítmény mellett azokat is elismerték vele, akik a szocialista állam megvalósításában értek el kiemelkedő eredményeket. A szobrász Csorba Géza vagy a mikrobiológus Havas András mellett így kaphatott Kossuth-díjat 1950-ben a 603%-os átlagteljesítményét a munkaversenyben 2384%-ra fokozó ötfős komlói ifjúsági brigád: Kovács János kőműves, Márki Lajos habarcsterítő, Czukor Anna téglaadogató, valamint Batai Ilona és Suszter Ilona habarcshordók. „A legfontosabb" – idézi Czukor Annát 1950-ben az Építés-Építészet, - „hogy a kommunisták a munkában példát mutassanak, nekünk pedig, akik sztahánovisták, Kossuth-díjasok vagyunk, a példamutatók között is az élen kell járnunk."[4]

Tizenévesként Anna alighanem maga is elhitte, amit mondott. Lelkesíthette, hogy a komlói lakóház-építkezéseken kézzelfogható eredményét látja munkájának és elismerést kap. Aligha vette észre, hogy nem a nők sajátságos értékeinek, tudásának és tapasztalatának szószólójaként szerepel, hanem a nagypolitika elvárásának megfelelően minden szereplésével azt hangsúlyozza: nincs különbség a nemek között. Akkor is, amikor a kötelező szólamok mellett már megpróbált munkatársnőiért is szót emelni. A Magyar Építőipari Munkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) 1950-es konferenciáján a friss Kossuth-díjas Czukor Anna felszólalt az egyenlő bánásmódért, a nők körében végzendő felvilágosító munkáért és aláhúzta: ők is megállják a helyüket bárhol. „…sztahánovista vagyok és be tudom bizonyítani, hogy mi, lányok érünk annyit, mint a férfiak" – jelentette ki öntudatosan 1950 februárjában egy tanácskozáson, még mindig csak 17 évesen.[5]

A propagandasajtó a mesebeli százalékszámokhoz illő kirakatfigurát faragott a segédmunkáslányból. „…dehogy trécseltek a lányok! Czukor Annáról ki hisz el ilyesmit? Egy brigádban dolgoztunk. Hordta, egyre hordta a púpozott saroglyákat, fel a ringó deszka járatokon, a leghevesebb nyáron, megállás nélkül" – adja a szavakat az egykori brigádtárs, akkor már a komlói 49-es építési vállalat igazgatója, Márki Lajos szájába az újságíró 1953-ban.[6] A Béke úti építkezésen pedig imígy lelkesednek a kollégák: „Itt lakik velünk Czukor Anna is (…). Alig várjuk már, hogy hazajöjjön. Rengeteget tanulunk tőle, hiszen ő az ország legjobb kőművesnője."[7] 1950 nyarán a Dolgozó Ifjúsági Szövetség (DISZ) első kongresszusán elnökségi tagnak javasolták „Czukor Anna Kossuth díjas kőművest és a magyar dolgozó fiatalok legjobbjait", az ország vezető politikusai és legismertebb arcai: Kádár János, Marosán György és Dobi István oldalán.[8]

A folyamatos sajtószereplések, nyilatkozatok, az egyre fokozódó elvárások elképesztő terhet rakhattak a gyerekkorból épp csak kilépett Annára, aki lelkesen vállalta az újabb és újabb feladatokat. A legkeményebb diónak a külföldi egyetemi tanulmányok bizonyultak, mint az erről szóló interjúrészletekből kiderül. A dél-orosz Novocserkasszkban Anna nem csak a teljesen új környezettel nézett szembe, de a mindössze 11 hónapos középiskolai gyorstalpalót követően, idegen nyelven kellett belevágnia az egyetemi képzésbe. Az itteni magyar diákcsoport minden tagja küzdött ezekkel a nehézségekkel, bár a lelkes beszámolók szerint sok segítséget kaptak a helyiektől, hallgatóktól, tanároktól egyaránt. Ezzel együtt az első évben minden nap lámpaoltásig, hajnali egyig ültek az íróasztalnál, és a sorok között olvasva nyilvánvaló, hogy minden ambíciója ellenére Annának nem sikerült a kiváló tanulók közé verekednie magát.

A külföldi egyetemi tanulmányok egyszerre jelentettek lehetőséget és felelősséget – az utóbbira emlékeztettek a rendszeres hazai sajtóbeszámolók.[9] A Dunántúli Napló egy (jellegzetesen szerző nélküli) cikke egyenesen Rákosi Mátyás neki címzett elvárásával szembesíti Czukor Annát.[10] „Csak bátran, előre, Czukor elvtársnő" – az egyetlen személyes találkozás alkalmával különösebb szándék nélkül elhangzó, biztató mondat a cikk szövegében az omnipotens felső hatalomtól eredő, herkulesi küldetéssé dagad. A kiemelt szerep voltaképpen izolálta az egykori munkásgyerekeket a magyar társadalomtól, hiszen hirtelen teljesen más követelményeknek kellett megfelelniük. Az itthon maradt család és barátok valósága azonban ettől nem változott. Igen árulkodó Anna egy elejtett megjegyzése az egykori komlói kollégákkal való találkozásról:

Czukor Anna és a magyar valóság

Czukor Anna négy évet töltött Novocserkasszkban, a diplomaévét a ma Ukrajnához tartozó Harkivban húzta le, és 1956-ban építészmérnöki oklevéllel jött haza a Szovjetunióból. Nem ment vissza Komlóra: Pécsett, az Uránércbánya Vállalat beruházási irodáján szerzett egyéves gyakorlatot.[12] Itt ismerkedett meg későbbi férjével, Tóth Flórián Győzővel is; 1958-ban összeházasodtak, a rákövetkező évben pedig megszületett fiuk, Győző. A bányavállalattól idővel mindketten a pécsi Beruházási Vállalathoz kerültek; Anna itt is építési ellenőrként dolgozott. 1958-ban a Hazafias Népfront jelöltjeként városi tanácstagnak választották, később négy évig megyei tanácstag lett.[13]

Miközben ő maga – a sajtóbeszámolók alapján – elégedettnek bizonyult élete alakulásával, a média újra és újra szembesíteni próbálta a hajdani irreális elvárásokkal. „Anna már nem a régi" – az Élet és Irodalom 1959. szeptemberi számában Kalmár György ezt a címet adta riportjának.[14] A cím a szerző állítása szerint idézet őt jól ismerő egykori kollégáktól, akik hiányolják a hajdani tüzet és lobogást, és mi tagadás, nem elégedettek azzal sem, mire jutott az ösztöndíjjal és hatalmi szóval megtámogatott fiatal. Kalmár az íráshoz megpróbált megismerkedni a környezettel, de következtetései: Anna „nem tűnik ki", „több szorgalomra lett volna szükség", Pécsett pedig támogató közeg hiányában „hiányzik az oxigén" nem csak érzéketlennek, de mélyen sértőnek is bizonyultak a cikk alanya és környezete számára. Az érintettek rezignált válaszának helyet adó Dunántúli Napló ugyan támogatóan viszonyult az ügyhöz, de még ők sem tudtak megállni egy minősítő megjegyzést: „tagadhatatlan" – írja a szerző –, „bennünket is meglepett, hogy a mérnöki diplomából csak a műszaki ellenőri beosztásig futotta."[15]

Anna tehát 1959-ben, három évvel diplomázását követően mérnökként dolgozott, kisgyerekes anya és tanácstagként közszolgálatot is vállalt (ezt egyébként egyik cikk sem említette) – de ez a teljesítmény nem bizonyult elegendőnek sem az országos, sem a helyi sajtó számára. Egy-egy megszólalásából nem csak az olvasható ki, hogy az indokolatlan kritika milyen negatív hatással van rá, de az is, hogy nem ez az első rosszindulatú szembesítés. Árulkodó Kalmár írásának egy jól elkapott idézete.

A néhány mondat magáért beszél: hogy szakmai féltékenységtől, politikai ellenszenvtől, hímsovinizmustól vagy rosszul értelmezett jóakarattól vezérelve, nem tudjuk, de egy férfikolléga nyilvánvalóan Anna értésére adta, hogy nincs helye a tervező építészek között.

Az Élet és Irodalom cikkének visszhangja, a pécsi nyugalomban kavart vihar is hozzájárulhatott, hogy Czukor Anna, azaz immár Tóth F. Győzőné elvesztette bizalmát a sajtóban. Egy, az állami díjasokról szóló 1974-es írásban még megilletődötten mondott néhány szót fiatalkoráról: „…minden más volt, másképpen éreztünk. Nekünk az természetesnek tűnt, ami emberfeletti... Lelkesedtünk valamiért, s ezért még többet akartunk tenni..."[17] Egy évtizeddel később, ötven-egynéhány évesen az egykori Kossuth-díjas brigád után kutató újságírónak már nem nyilatkozott, nem tartotta magát elég érdekesnek ehhez.[18] Alighanem azért sem, mert mindenki a „hőskorról" akarta kérdezni – pedig időközben részt vett Pécs-Uránváros, Új-Mecsekalja és a kertvárosi lakótelep megépítésében is. Műszaki előadó lett, később a műszaki osztály csoportvezetője; 1986-ban „Kiváló munkáért" miniszteri elismeréssel ismerték el. Ez akkor már nyilvánvalóan többet érhetett számára, mint a Kossuth-díj. Ezt követően már nem találkozunk a nevével a sajtóban; 2008-as haláláról is csak egy rövid gyászjelentés szól.

„Büszkeség és dicsőség hazánk nagy alkotásainak építőivé válni" – szól Czukor Anna 1952-es cikkének kulcsmondata. Akkor még aligha tudta megfogalmazni, de hamarosan bizonyára megértette: legalább ugyanakkora kihívás is. 

Kovács Dániel

A szerző művészettörténész, a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ muzeológusa.

[1] A források többségében a családnév Cz-vel szerepel, így a szövegben is ezt használtam.
[2] Czukor Anna: Büszkeség és dicsőség hazánk nagy alkotásait építeni. Nők Lapja, IV/21. 1952. május 22. 14. o.
[3] nn. Békés építkezés a Béke-úton. Kanadai Magyar Munkás, 1950. augusztus 31. 10-11. o.
[4] Gy. I.: Az építőipar „Kossuth-díjas“-ai és a „Szakma legjobb munkás“-ai. Építés-Építészet 1950/4. 270-270. o.
[5] nn. Czukor Anna a komlói sztahánovista lány a legszebb feladatról beszél. Dunántúli Napló, 1950. február 28. 3. o.
[6] Galsai Pongrác: Szavak nagy tettekről. Új Dunántúl 1953/4. 61-64. o.
[7] nn. Békés építkezés a Béke-úton.
[8] nn. Rákosi Mátyás elvtárs nagy beszédében utat mutatott a magyar ifjúságnak a DISZ kongresszusának első napján. Dunántúli Napló, 1950. június 18. 1. o.
[9] „Nincs nagyobb ajándék, megbecsülés és megtiszteltetés annál, hogy a Szovjetunióban, mint ösztöndíjas tanulhatok az egyetemen" - idézi Annát a Dunántúli Napló 1952. augusztus 31-i száma (2. o.).
[10] nn.: Csak bátran előre! Dunántúli Napló, 1952. március 9. 5. o.
[11] Szántó Tibor: Czukor Anci előremegy. Dunántúli Napló, 1952. augusztus 18. 6. o.
[12] nn.: Cukor Anna mérnök. Dunántúli Napló, 1957. március 9. 3. o.
[13] Barlahidai Andrea: Három asszony. Dunántúli Napló, 1976. március 8. 6. o.
[14] Kalmár György: Anna már nem a régi. Élet és Irodalom, 1959. szeptember 4. 7. o.
[15] Pálinkás: Anna már nem a régi? Dunántúli Napló, 1959. október 2. 2. o.
[16] Kalmár Gy.: i. m.
[17] Simányi József: Kossuth-díjasok, állami díjasok. Magyar Hírlap, 1974. december 25. 17. o.
[18] Hazafi János: Hősök kora. Szocialista brigádokról. Mai Magazin, 1985/10. 10-11. o.