Egy kedvetlen cáfolat: miért nem Várnay Marianne munkája a szegedi OTI-palota?

Ez az írás egy korai és ikonikus épülettől fosztja meg a magyar építésznők történetét. A ház azonban ettől még megmarad. A hazai tervezőnőknek pedig nem rosszul azonosított épületekre, hanem komolyabb kutatásokra és szélesebb ismertségre van szükségük. Kovács Dániel írása.

Várnay Marianne a magyar modernizmus hőskorának emblematikus figurája. Az első, a Műegyetemen tanult és diplomázott építészmérnöknőnk. Igazi kalandor, aki diplomázása után nekivág a nagyvilágnak, szerencsét próbál Le Corbusier párizsi irodájában, majd Prágában köt ki. A hazai CIAM fontos mellékalakja, az 1930-as nemzetközi építészkongresszus egyik szervezője és kiállítója. Tapasztalt kommunikátor, aki jól használja ki a sajtó érdeklődését és saját skatulyáját elfogadva válik a lakástervezés és -építés, az otthonteremtés témájának hazai szakértőjévé, publikációk és előadások sorával. Intelligens szerző és gondolkodó, aki Magyarországon először értelmezi önálló kategóriaként az építésznő fogalmát. Szeged jelentős közéleti alakja, a Várnay-család köztiszteletben álló tagja. És nem mellesleg gyakorló építész, munkásságának csúcspontjaként a számos publikációban neki tulajdonított szegedi OTI-székházzal.

Az, hogy a szegedi OTI-székház téves azonosítása ez idáig minden publikáció kontrollján átcsúszott, elsősorban azt bizonyítja, mennyire nehéz összerakni egy ennyire töredékesen fennmaradt életművet. Várnay Marianne a második világháború alatt, haláltáborban halt meg legközelebbi családtagjaival együtt; hagyatékáról semmit sem tudunk. Életének legfontosabb forrásai a hozzá kapcsolódó sajtómegjelenések, amelyek azonban gyakran elnagyoltak, egymásnak ellentmondóak és helyenként, sajnos, tévesek. Közvetett bizonyítékokkal azonban magabiztosan alátámasztható, hogy a szegedi OTI-palota nem az ő munkája.

Egy fordulatos pályázat története

Az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) szegedi székházára 1934-ben írták ki a pályázatot, és a Budapestről felkért hét építész mellett Szegedről Ottovay Istvánt, Stampay Jánost, Sebestyén Endrét és Várnay Marianne-t hívták meg a részvételre, 300 pengős díjazás fejében.[1] Az összetett feladat többszintes középület tervezését várta a szegedi Tisza Lajos körút és a Szentháromság utca sarkára, amelyben elsősorban orvosi rendelők és irodák kaptak helyet. A döntésről megjelent első hírek szerint a bíráló bizottság Gyenes Lajos és Várnay Marianne pályamunkáit találta a legjobbnak. Ezt a hírt azonban az OTI nem sokkal később cáfolta: „…az OTI igazgatósága ilyen határozatot nem hozott, díjat egyáltalában nem osztott ki, az igazgatóság ifj. Gyenes Lajosnak a végleges tervezésre és művezetésre sem adott megbízást és így a megjelent híradások nem helytállók" – olvasható a Vállalkozók Lapja 1935. május 25-i számában. Az igazgatóság újabb döntésre szólította fel az elnökséget, amely ezúttal Kopeczky Raoul terveit ajánlotta kivitelre. Az igazgatóság ezt követően Kopeczky Raoul és Várnay Marianne terveit terjesztette fel jóváhagyásra a kereskedelmi minisztériumhoz, amelynek magasépítési osztálya erre vitéz Sándor János terveire hívta fel az OTI figyelmét. A lassan önmaga paródiájává váló folyamatra végül 1935 nyarán került pont: az OTI Kopeczky Raoult bízta meg, egy személyben.[2] A történetet kitartóan közvetítő Délmagyarország szerint Kopeczky átdolgozott pályázati tervei végül alaprajzukat tekintve Várnay Marianne pályázati terveihez hasonlítottak.[3]

A szegedi építkezés 1937-re elkészült, a háború óta az épület rendelőintézetként szolgálja a helyi polgárokat. Bár Pogány Móric, az ugyanabban a házsorban található Hősök Kapuja tervezője aggódott városképi hatása miatt, a saroktornyos OTI-palota mára szépen belesimul a szegedi városképbe; ha nem is tartozik a város kiemelkedő építészeti emlékei közé, mindenképpen sajátos, egyedi alkotásnak tekinthető.

Bátyai Jenő, az építészcsináló

A szakirodalomban széles körben elterjedt, hogy az OTI-székház Várnay Marianne alkotása. Ez az információ Bátyai Jenő[4] 1979-ben megjelent cikkéig vezethető vissza,[5] amelyben a szegedi Anna-kút kapcsán ez olvasható: „A forrás fölé Várnay Marienne (sic!) tervei szerint 1938-ban ivócsarnokot építettek, modern kivitelben, amit később lebontottak. Korábbi közlésektől eltérően, az OTI-palotát (SZTK-székház) is Várnay tervei szerint építették 1937-ben. Kopetzky Raul csak főnöke volt, és a megkülönböztető faji törvények miatt adta nevét a tervhez." Ezt néhány évvel később így részletezi, immár az OTI-székházat helyezve írásának fókuszába: „…a tervek elkészítésére Kopeczky Raul mérnök kapott megbízást. A terveket a városi mérnöki hivatalban hamarosan be is mutatta, és az építkezési költségeket 400 ezer pengőben határozták meg. Ezzel szemben az igazság az, hogy a harmincas évek legjelentősebb szegedi középületét, az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) székházát, és itt működik ma a központi rendelőintézet, Várnay Marienne építészmérnök tervezte. A mérnöknő Várnay (Weiszkopf) Dezsőnek nevelt lánya (másik nevelt lánya, Várnay Erzsébet neves vegyész), aki származásánál fogva nem nyújthatta be tervét, így főnöke, Kopeczky Raul neve alatt futott a pályázat."[6]

Bátyai adatai ezt követően megjelennek az OTI-székházat taglaló történeti szövegekben: szép lassan, egyik írásról a másikra épül fel Várnay tervezői eredettörténete. A nagyszabású Szeged története negyedik kötetében, a város fejlődéséről szóló 1994-es tanulmányában Novák Ákos az OTI-épület kapcsán egy korábbi, 1960-as turisztikai kiadványra hivatkozik,[7] azt viszont lábjegyzet nélkül, de nyilván Bátyai néhány évvel korábbi cikkei nyomán teszi hozzá, hogy az épület Várnay munkája. Novák tanulmányára és Bátyai 1987-es cikkére hivatkozva O. Csegezi Mónika 2000-ben megismétli az információkat az ugyancsak alapműnek számító Csongrád megye építészeti emlékei című kötetben.[8] Ebből kiindulva a Magyar Építészeti Múzeum kutatói, Prakfalvi Endre és Ritoók Pál is közlik a Várnay és Kopeczky kapcsolatára vonatkozó utalást, valamint Várnay Dezső születéskori nevét, immár Várnay Marianne-re is vonatkoztatva.[9] Online elérhető tanulmányuk a legfontosabb források egyike a korai építésznőket illetően. Az információ ezzel a tudományos körökbe is eljutott; innen aztán átszivárog az internetes fórumokra is.[10]

Bátyai két cikkének idézett mondatai azonban több bizonyítható tévedést tartalmaznak. Várnay Marianne Sternberg Mariánna néven látta meg a napvilágot, és már felnőttként, 1928-ban vette fel őt örökbefogadó nagybátyja családnevét. Várnay Dezső viszont ezen a néven született; édesapja még 1876-ban magyarosított, ráadásul Weiszkleinről és nem a Bátyai által említett Weiszkopfról. Mindkét cikk helytelenül nevezi meg az építészt (Várnay sosem használta a „Marienne" névváltozatot), de hibásan szerepel Kopeczky Raoul családi és vezetékneve is. Téves információ, hogy Várnay a származása miatt nem indulhatott a pályázaton: a sajtóhírekből és vele készült interjúkból is tudjuk, hogy indult. Sőt, indult a debreceni OTI-székház két évvel későbbi pályázatán is – ahol egyébként dicséretet kapott.[11] Az első zsidótörvény 1938-ban, négy évvel a szegedi és kettővel a debreceni pályázat kiírása után lépett jogerőre. Bár tudjuk, hogy a numerus clausus korlátozta a felsőoktatásban résztvevők körét, illetve az építőipar és az építészszakma egyes szereplői aktívan próbálták kiszorítani a zsidó szakmabelieket, 1934-ben történetileg nem helytálló „megkülönböztető faji törvényekről" beszélni. Arra, hogy Kopeczky volt-e, lehetett-e főnöke Várnay-nak, térjünk vissza később.

Sajnos az 1994-ben elhunyt Bátyai egyik hírlapi cikke sem nevezi meg a forrást a legfontosabb információ kapcsán, miszerint Várnay tervezte volna az OTI-székházat. Biztosan tudjuk, hogy a kutató foglalkozott a Várnay-családdal, hiszen 1984-ben jelent meg egy fontos helytörténeti munkája, a Régi szegedi nyomdák. A Marianne-t felnőttként örökbefogadó Várnay Dezső pedig az egyik legkomolyabb szegedi nyomda birtokosa volt (itt nyomtatták egy időben a Délmagyarországot is). Bátyai információjának forrása lehetett egy – mára azonosíthatatlan – kortárstól származó szóbeli közlés, de akár valamelyik korabeli sajtócikk is, amelyben Várnay-t jelölik meg a pályázat esélyeseként vagy nyerteseként. (Ezeket helyesbítette utóbb az OTI a Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönyében.)

Közvetett cáfolatok Várnay tervezőségéről

A tervezőre vonatkozó információ azonban félreértésen alapulhat. A legegyértelműbb bizonyítékok erre maguk a tervek. Az épületnek a Csongrád-Csanád Megyei Levéltárban őrzött engedélyezési dokumentációjában található két tervlapon Kopeczky Raoul neve olvasható. Várnay-t sem ezek, sem a kapcsolódó iratok nem szerepeltetik. Bátyai magyarázata erre, hogy Várnay a tervek készítése idején Kopeczky (budapesti) irodájában dolgozott volna. Ezt azonban nem támasztják alá források. Várnay 1934-től biztosan Szegeden élt; az OTI pályázata kapcsán szegedi építészként olvashatunk róla a sajtóban, a Magyar Mérnök- és Építész Egylet Évkönyve 1934-ben szegedi címmel jegyzi, a Kárász utca 9. alatti Várnay-házban. A költözést még korábbra datálja, hogy édesapja, Sternberg Dezső neve 1933-ban szerepel a szegedi zsinagóga férfi üléseinek nyilvántartásában.[12] A vele kapcsolatos utolsó, 1938-as sajtóforrások korábbi munkahelyként Vágó József építészirodáját említik[13] – Kopeczky-t nem. Roppant beszédes az is, hogy a szegedi pályázatnál későbbi, 1935 utáni cikkek, sajtómegjelenések nem kötik Várnay-t az OTI-székházhoz; ő maga ugyan hivatkozik a tervezési folyamatra,[14] de ez jelentheti a pályamunka tervezését is. Amikor Várnay 1938-ban megnyeri a szegedi Zeneiskola tervpályázatát, az erről beszámoló helyi lapok: a Délmagyarország vagy a Szegedi Új Nemzedék sem említi korábbi munkaként az OTI-székházat – pedig nyilván releváns információ lenne az olvasók számára.

Természetesen elképzelhető egy olyan forgatókönyv, miszerint Kopeczky az eredményhirdetést követően, helyi bedolgozóként alkalmazta Várnay-t a tervezési feladatra. Tulajdonképp nem is lenne meglepő: az 1880-ban született Kopeczky Raoul (születési nevén Rudolf, de időnként a Rezső formát is használta) építőmesteri végzettséget szerzett, majd a két világháború között inkább festőművészként dolgozott. Amikor a harmincas évek második felére újra aktivizálta magát építészként, jól jöhetett a friss szakértelem. Feltehető, hogy a szegedi OTI-székház terveit nem személyesen Kopeczky rajzolta – de semmi sem támasztja alá, hogy Várnay Marianne tette volna. Aligha hihetjük, hogy a világéletében önállóságra törő, az elsők nők között mérnöki diplomát szerző, saját választott nevén publikáló, előadó, kiállító Várnay a pályázat egyik esélyes résztvevőjeként a vereséget követően hajlandó lett volna beállni valaki más alá. Várnay egész pályáját a független karriert szem előtt tartva építette fel: a Műegyetemet követően külföldre utazott mestereket találni, majd kifejezetten a saját iroda megnyitásának szándékával tért haza; ebben alapvetően a húszas évek végének gazdasági helyzete akadályozhatta meg. Nem tűnik annak a típusnak, aki szó nélkül besorol egy, mellesleg nála kevésbé ismert kolléga irodájába. Erre anyagilag sem szorulhatott rá, hiszen a család tulajdonában állt egy többlakásos Kárász utcai ház.

Ellene szól ennek a feltevésnek a Kopeczky egy valamivel későbbi munkájával, a budapesti Teve utca 4-6. alatt emelt XIII. kerületi tűzoltósággal való összevetés is.[15] Ez az 1940-ben emelt (és mára elbontott) ház számos formai hasonlóságot mutat a szegedi OTI-székházzal: nyilvánvalóak a párhuzamok a nyílászárók formálása, a párkányok vezetése, de még az olyan apró részletek kapcsán is, mint a zászlótartók kiképzése. A tűzoltóság terveit a Budapesti Fővárosi Levéltár őrzi; a szegedi tervekkel összevetve őket egyértelmű, hogy ugyanannak a kéznek a munkái. Még ha Várnay le is szerződött volna Kopeczky-vel az OTI-ra, nehéz elképzelni, hogy a tűzoltóság évekkel későbbi pályázatáig fenntartották volna az együttműködést, két külön városban élve. Ha pedig az OTI-székház tervlapjai mellé helyezzük Várnay Marianne egyetlen jelenleg ismert, autentikus és eredeti tervanyagát, a szegedi Anna-forrásház rajzait, teljesen másik rajzi és tipográfiai világot látunk. Elképzelhetetlen, hogy a két terv egyazon kéztől származzon.

Még egy szempontot érdemes figyelembe vennünk az OTI-székház attribúciójánál: a stiláris jegyeket. Sajnos Várnay tervei közül igen keveset ismerünk; a jelen információk szerint egyetlen megvalósult épületét, az Anna-forrásházat az 1960-as években elbontották. Az OTI-székház bájosan provinciális art déco jegyeivel sem Várnay ismert tervei, sem a forrásház nem mutatnak párhuzamokat – de nem illeszkednek abba a vizuális világba sem, amelyet a Le Corbusier-rajongó, a korabeli csehszlovák építészet legjobbjainál edződött Várnay ismert rajzai alapján képzelhetünk el sajátjaként.

Egy birtokfosztás (lehetséges) pozitívumai

A tények magukért beszélnek: az OTI-pályázatról szóló sajtóhírek némi kavarodást követően Kopeczky Raoult jelölik meg a székház tervezőjeként, és a terveken is az ő aláírása olvasható. Sem stiláris, sem életrajzi adatok, sem pedig sajtóforrások nem támasztják alá – Bátyai Jenő említésein kívül –, hogy a tervezésben bármilyen szerep jutott volna Várnay Marianne-nek. A tényeket összesítve elég meglepő, hogy mégis kialakulhatott ez a faktoid. Miért terjedhetett el kérdések nélkül? Alighanem színtiszta jóindulatból. Mindenki szeretett volna egy házat a két világháború közötti időszak legaktívabb hazai építésznőjének. Betetőzni a holokauszttal kettészakított pályát, amelynek legfontosabb eredményei a háború után születhettek volna meg, azon a Magyarországon, amelynek hirtelen szüksége lett az építésznőkre.

A jószándék azonban nem ok a történelemhamisításra. Az, hogy a szegedi OTI-székház nem Várnay Marianne munkája, semmiben sem csökkenti az építész jelentőségét, csak helyesbít egy évtizedes tévedést. Várnay, ha nem is nevezhető az első magyar építésznőnek, mindenképp az első nő, aki hazai diplomával önállóan és itthon épített szakmai karriert. A szegedi OTI-székház pedig „visszakerülhet" jogos tervezőjéhez, Kopeczky Raoulhoz, akinek egyébként A műemlékvédelem táguló körei című kiállítás és katalógusa már 2000-ben is tulajdonította – helyesen.

Kovács Dániel

[1] Elkészült a „határozat-tervezet" az OTI szegedi székház-építésére. Délmagyarország, 1934. november 16. 3. o.
[2] Vállalkozók Lapja, 1935. június 26. 8. o. és Délmagyarország, 1935. július 7. 3. o.
[3] Délmagyarország, 1935. július 23. 3. o.
[4] Bátyai Jenő (1933-1994) mérnök. 1957-ben élelmiszer-kémikusi, vegyészi, élelmiszer-ipari szakmérnöki diplomát szerzett, 1963-ban doktorált. A minőségvizsgáló intézet után 1969-től nyugdíjba vonulásáig a Zöldértnél, későbbi nevén Agora Rt.-nél dolgozott főmérnökként, minőségügyi igazgatóként. Helytörténészként sokat publikált, a Városszépítő Egyesület és a Dugonics Társaság alelnöke.
[5] Bátyai Jenő: Az újjáépítés krónikája. Délmagyarország, 1979. március 31. 5. o.
[6] Bátyai Jenő: Az OTI-palota. Délmagyarország, 1987. január 10. 8. o. A szövegben eredetileg szereplő központozási következetlenségeket az itteni újraközléshez javítottam.
[7] Nagy Zoltán – Papp Imre: Szeged. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1960. 207-208. o.
[8] O. Csegezi Mónika: OTI székház. In: Tóth Ferenc (szerk.): Csongrád megye építészeti emlékei. Szeged, 2000. 570-570. o.
[9] Prakfalvi Endre – Ritoók Pál: „Építésznő van néhány" – Építésznők a két világháború közötti Magyarországon, In: „És az oszlopok tetején liliomok formáltattak vala" – Tanulmányok Bibó István 70. születésnapjára, CentrArt, 2011. 297-302. o.
[10] Így jelenik meg a Várnay-val kapcsolatos újabb online cikkekben is: Juhász Réka: Már 100 éve nem leány-álom - Várnay Marianne, az első női építészhallgató, Lechner Tudásközpont, 2019. (Url: https://lechnerkozpont.hu/cikk/mar-100-eve-nem-leany-alom) és Gottdank Tibor: Első női építészünk, Várnay Marianne. Építészfórum, 2021. 12. 19. (Url: https://epiteszforum.hu/elso-noi-epiteszunk-varnay-marianne)
[11] Építőmesterek Lapja – A Munkaadó, 1936. október 22. 2. o.
[12] Szegedi Zsidó Hitközség Archívuma, HU_SZZSH_A_II_5_1933_100_20. A hitközségi archívumban való kutatás támogatásáért köszönet illeti Ábrahám Verát és Frauhammer Krisztinát.
[13] Az információ a szegedi zenepalota 1938-as pályázatával kapcsolatos hírben látott napvilágot, ugyanabban a formában több sajtótermékben is (Az Est, 1938. február 16. 4. o.; Orosházi Hírek, 1928. február 16. 3. o.).
[14] Várnay 1938.
[15] D. G.: A XIII. ker. Tűzőrség. In: Tér és Forma 1942/11. 193-194. o.

Szerk.: Winkler Márk