Egyáltalán nem kiegyensúlyozott flesselés az idei MÉD-gáláról

Wesselényi-Garay Andor szinte a kezdetektől jelen van a MÉD-gálákon, idén is a szakmai zsűri csapatát erősítette. Most szubjektív szemszögből, a rá jellemző szókimondással összegezte a 20. Média Építészeti Díja gáláját.

A közönség
Bevallom, tavaly elkezdtem foscsikázni, hogy iszapba áll a gála: évek óta tartó tendenciaként jelentek meg egyre kevesebben, mintha érdektelenné vált volna a díj, mintha érvényét veszítette volna a koncepció, amelynek mentén húsz éve létrejött. Ehhez képest, ha szellősen is, de volt idén közönség, közöttük föltűnően sok fiatal és egyetemi hallgató – sajátjaim is. (Amennyiben fölmerülne a gála célcsoportja, lehet, hogy tudatosan kellene targetálni a pályakezdőket és az egyetemistákat, de hát mit értek én a lovakhoz.)

Ékesszólás
Nagyon jó, hogy profi rétor készíti fel az előadókat. Segít ez a feszengőkön, de a túltengőkön is. Tömörré lesz a beszéd és nem fordulhat elő az, ami pár éve az egyik finalistával történt, aki egy narrált film vetítése után élőszóban ismételte el ugyanazt, ami pár perccel korábban már elhangzott. Szegény Erika meg puffogva borult ki mellettem, hogy mikor lesz már ennek így vége.

Hang
Azzal, hogy a megszólalók tanult szöveget szavalnak, gördülékennyé válik az előadás, megesik azonban, hogy elveszítik saját hangjukat. Ez történt idén Bordás Mónikával is, aki abbéli igyekezetében, hogy három percben foglalja össze velencei földházuk felújítás-tanulságait, épp azt a közvetlenséget veszítette el, amely a helyszíni bejáráson olyannyira átélhetővé tette építéskalandjukat.[1]

Jut eszembe
Nem fogok írni mindenről, így a tímár-házról, a debreceni építész kar új épületéről sem. Nem azért, mert bajom lenne, hanem azért, mert az elmúlt pár évben oly sokszor tárgyaltuk különböző konferenciákon, hogy elfogytak a gondolataim. A tervek közül is csak kettőt említek majd: az egyikkel foglalkoztam, a másik engem foglalkoztatott.

Bukó
Az este legnagyobb vesztesei Horváth Gábor és Gergely voltak. Úgy értem, van úgy, hogy egy szitu minden erőfeszítés és szándék ellenére bebukik – velem is volt már ilyen. Ők tudták a legrosszabb hatásfokkal átadni, mit is akartak tervükkel. Ha jól értettem, arról lett volna szó, hogy a város közepébe tokosodott gyártelep revitalizációját két épület felújításával indítják el. Rendeltetés-vezérelt beavatkozások helyett az volt a céljuk, hogy a tér- és csomópontszervezési eszközökkel hozzanak helyzetbe két csarnokot. Egyfajta esztétikai újrafókuszálás zajlott itt rendkívül hagyományos építészeti eszközökkel megmutatva azt, hogy gondos használat esetén mily gyönyörűek is lehetnek a terek ezekben a házakban. Mely használat lehet konferenciaközpont, ügyvédi iroda, laboratórium. A javaslat valóban nem flexelt hangszerkészítő műhellyel, kézműves pékséggel, meg latte-avokádó érlelővel.

Csakhogy ebből sok minden azért nem derült ki. Négyszáz oldalas előkészítő tanulmányuk tudásanyaga a helyszínen szakadt nyakukba és még a legegyszerűbb kérdésre is alig tudtak bővebben válaszolni, minthogy "igen, erről kábé kétszáz oldalt írtunk."

Csak zárójelben
Irgalmatlan messzire vezet a vita, hogy hol húzódik az egyetemen elsajátítandó építészeti szakismeretek határa. Még ennél is messzibb egy diskurzus arról, mit is kezdjünk a funkciódeficites építészeti örökséggel. Ezért én nagyon nem bánom, ha egy diplomázó ahelyett, hogy vanabí bölcsészként elmélkedne életről, világról, meg a mindenségről, hübriszmentesen mutatja be, hogy mit tanult térről és csomópontról, anyagról és textúráról. Miközben az is igaz, hogy mikor máskor elmélkedjen, ha nem épp diplomterve ürügyén.

Vizuál
Horváth Gábor és Gergely tervénél maradva, kifejezetten üdítő volt, hogy vizuáljuk öreges-konzervatív realizmussal mutatta meg miképp csatlakozik egymáshoz födém és gerenda, oszlop és gombafejezet. Jó volt érzékelni egy olyan belsőt, amelynek felismerhető volt térszerkezete és nem lila-barna színkombók és kétdimenziós festmény-alakok álltak hadrendbe azért, hogy átadjanak valamit az atmoszférából. Értem én, hogy a hangulat- és narratívacentrikus diplomatervek rendkívül könnyen társíthatók a Tesz-Vesz város mesés grafikájával, de ez az MCXVI Zsolnay-negyed pályázata óta már nem pusztán modoros, de fárasztó is – izenem ezt szelíden saját hallgatóimnak is.

Közönségsiker
Mindannyian imádtuk Bordás Mónikáék velencei sárházát. Fontos, érthető és szerethető. Argumentum a régi mesterségek mellett. Egy arányosan berendezett, boldog élet foglalata és lenyomata. Egyetlen tipológiai fenntartásom volt, mégpedig az, hogy szerintem nem könnyűszerkezetbe, hanem szilikátblokkba – vagy öntvénybe kellett volna tenni az új nappalit. Méghozzá azért, mert így olyan építménybe került a főtér, mely – archetípusos jellegében – a mellékfunkciók, a pajták fogadására szolgált. A megvalósult bővítmény ebben az esetben egy addíció eredménye, egy nemlétező pajta indexikus nyoma, mely helyett jobb lett volna egy nem pusztán mellé-, de "továbbépítést" is látni a földház toldásaként. Persze, nem agyagból, hanem betonból, földbetonból, bármiből, amit csömöszölni kell. De semmiképp sem konstruálni. De ez legyen az én heppem, abba a térsorba ugyanis én is azonnal beköltöznék asszonyostul-kutyástul, családostul-anyukástul.

A formátum
Pergőbb lett az este azzal, hogy különböző szakmai zsürort delegáltak az öt terv-ház pároshoz, az értékelésre szánt tizenkét perc pedig tovább feszített a tempón. Élőbb lett volna, ha kotnyeleskedhetünk egymás szakmai véleményével, igazi párbeszéd ugyanis nem alakult ki a zsűritagok között. Mi, akik régről ismertük egymást Weiszkopf Andrissal, Somogyi Krisztinával és Bagi Lacival azért nem nyelvelhettünk egymással, mert nem volt átjárás színpad és nézőtér között, a zsűrivel pedig azért nem, mert tagjai szemmel láthatólag – megilletődtek. Mivel a zsűri jellemzően csak monologizált, továbbá a kérdések is "csak" a megértést szolgálták, olykor még ez a tizenkét perc is soknak tűnt: jövőre még ezen is lehet faragni annak lehetőségével, hogy egy jó vita esetén a moderátor akár a lovak közé is dobhatja az időgyeplőt. De mondom, ilyen vita az idén viszont nem volt.

– mondom ezt most, oszt’ jövőre ki tudja… Talán segíthetné a diskurzust, ha az értékelések szigorú időkeretek között tartott, duális oppozícióval indulnának. Magyarán, két – lehetőleg ellenkező – álláspont hangzana el bevezetésként, azért, hogy az ártatlan tekintet mellett visszajöhessen a fotelharcosok szájkaratéja.

Ámdeviszont
Megfontolandó, hogy a zsűri változatlanul azonnal, de ne nyilvánosan pontozzon, hogy a sorrend az utolsó pillanatig rejtély maradjon. Így ugyanis mindenki ki tudta számolni, ki lesz a nyertes és a közönség épp a díjátadóra fogyott el.

Szerintem
Én nagyon örültem annak, hogy Skrabák Julianna terve nyert a kategóriájában, mint ahogy annak is, hogy sikerült egyértelmű hangot adnom javaslatával kapcsolatos fenntartásaimnak. Van úgy, hogy igaza van mindenkinek: nekem, ahogy ezt a projektet henteltem, Juliannának, ahogy a rakparti fal-szauna elképzelését végighajtotta, meg a zsűrinek is, ahogy ezt felkarolta. Bevallom, akkora munka van egy-egy diplomaműben, hogy kétséges számomra, szabad-e ebben a műfajban olyanokat írni, hogy bárki megérdemelten, netán anélkül nyert.

(Nincs értelme, nem működik, káros, csak a szokásos WGA, haladjunk…)

Aranysztenderd
Az Archikon Gyöngyszemét és annak prezentációját tekinteném én aranysztenderdnek minden szempontból. Aminél, tényleg, soha rosszabbat. Az előadás gördülékeny volt, a pedagógusasszony a saját hangján szólalt meg, Tóth Jakab partizános zsűritagnak pedig tökéletesen igaza volt abban, hogy lehet úgy is a kisebbség számára tervezni, hogy az a többség számára is remek megoldást nyújtson. Abban az oviban ugyanis nem csak gyerekként volt jó lenni.

Anaxilózis
Az egyik személyes kedvencem a zeteváraljai kultúrcsűr. Nem ragoznám itt annak jelentőségét, ahogy a nullás évekkel önazonos hangjára lelt a kortárs székelyföldi építészet, mint ahogy azt sem, mekkora jelentősége volt ebben a folyamatban a csűrök "felfedezésének" és hasznosításának. Utóbbi kapcsán azonban eddig rendre fauszti szerződésbe kényszeríttettek építészek és megbízóik. Amennyiben ugyanis a belső integritását akarták megtartani, akkor kívülről kellett elburkolni a szerkezetet, amitől az elveszítette csűr jellegét. Ha azonban a külsőt hagyták érintetlenül – Esztány Győző munkáira is gondolva –, akkor belül jött létre az a generikus hőszigetelő köpeny, amely házban házként takarta el a boronafalakat és azok felületét. Zeteváralján a kultúrcsűr vonzereje épp abban áll, hogy a "minimalista", bútorszerű belső elpattan a külsőtől: a galériára vezető lépcső tárja fel azt az átmeneti térhártyát, amely egyébként a szerkezetek közé szorulva maradna érzékelhetetlen. Dialógust a fa kezelése és megmunkálása teremt: egynemű, mégis rendkívüli eltérő optikus-haptikus minőségek mentén válik testté és térré exte- és enteriőr. Egyetlen kritikai észrevételem a galéria-korlát kapcsán támadt. Miközben Lőrincz Barna és Dénes Péter remek műfogásokkal kényszerítik a belső felületeket arra, hogy azok ne konstruált szerkezetként, hanem saját faminőségüket meghaladva váljanak egy téridea tapintható modelljévé, addig a galériához csavarozott korlátpálcák visszacsempészik a szereltséget – feleslegesen. Szükségképp válik ez az elem ezért rátetté és ennek következtében némiképp "le is esik" az enteriőr egyébként monolitikusnak ható kompozíciójáról, egynemű geometriájáról. Ennél jóval fontosabb, hogy a zeteváraljai kultúrcsűr kapcsán be lehetne vezetni az anaxilózis neologizmusát. A műemlékhelyreállítási gyakorlatban anasztilózisként ismert az eljárás, amelynek során a helyszínen fellelt kőfragmentumok segítségével építenek újjá néhány épületelemet. Nem biztos, hogy az adott darab helyzete pontos, hogy az adott kockafejezet alatt épp az az oszlopdob szerepelt, miközben az összkép nyugodtan tekinthető az eredetit pontosan tükröző kőanalógiának.
Ennek mintájára gondolom a zeteváraljai kultúrcsűrt az anaxilózis – vagy pszeudoanaxilózis – példájának tekinteni. Hely-, forma-, és méretpontos szerkezet, amely máshonnan bontott csűranyag újrafelhasználásával épült egy régi kettőspajta helyén.

És végül
Vannak házak, amelyek kritikán aluliak. És vannak olyanok, amelyek kritikán felüliek. Teoretikusként általában azokkal foglalkozol, amelyek a köztes kategóriába esnek. A kritikán aluliakkal nem akarsz, a kritikán felüliekkel pedig nem tudsz. Azért, mert – Babitscsal szólva – hűtlenek lesznek hozzád a szavak.
Ez azért van, mert az építészeti tudás: archipelago. Olyan szigetvilág, amelynek darabjai jóllehet ugyanabból a tektonikai lemezből gyűrődnek a víz fölé, ám ott már magányos alakzatokként szabdalják az eget. Így hát csak azt a szigetet tudod igazán, amelyiken épp vagy.
Az oktatás csak erősíti ezt a képzetet. Mert jön először valaki, aki elmondja, hogy mi az építészet. Majd valaki más, aki azt, hogy mi nem az. A harmadik elmeséli mitől lesz szép; a negyedik, hogy mitől csúnya. Az ötödik megtanítja, mitől áll meg; a hatodik, hogy mitől dől össze. Egy újabb megmutatja, miért érzed magad jól egy térben; a másikuk, hogy mitől rosszul. A professzorod mesél a stílustisztaságról, a korrektorod meg az összetettségről és az ellentmondásról. A konzulensed tanít etikáról és morálról, az első főnököd meg arról, hogy majd rájössz. Az egyik kurzuson lerajzoljátok a jó várost, a másikon pedig megbuktatnak ugyanezért. Ezer és egy forrásból iszod a szépet, ám ha jobban megvizsgálod, kiderül, egyik sem tiszta.
De vannak olyan helyek, ahol mégis egyszerre történik meg minden, amit valaha láttál és hallottál, amit értettél és tanultál.
Az építészetről.
A térről és a jóról, a szépről és a pontosról.

Wesselényi-Garay Andor

[1] Az összképhez az is hozzátartozik, hogy Bordás Mónika prezentációja alatt technikai hiba lépett fel a léptetővel, megakasztva az előadót. (A szerk.)