| CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY | CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY | CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY | CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY | CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY | CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY
Nézőpontok/Tanulmány

Építészet, elmélet, krízis

1/2

Hirdetés
?>
?>
1/2

Építészet, elmélet, krízis
Nézőpontok/Tanulmány

Építészet, elmélet, krízis

2012.06.29. 09:42

Cikkinfó

Szerzők:
Moravánszky Ákos

Építészek, alkotók:
Manfredo Tafuri

Vélemények:
2

Moravánszky Ákos, a zürichi ETH (Eidgenössische Technische Hochschule) építészetelmélet professzora az Építészfórumnak küldött legújabb írásában aktualizálja az építészeti kritikáról mintegy harminc évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatait Manfredo Tafuri munkásságán keresztül, rávilágít az építészetelmélet és a gazdasági válság összefüggéseire, valamint ízelítőt ad az Építészetelmélet a 20. században című antológia-sorozat megjelenésre váró negyedik és ötödik kötetéből is.

Az Építészfórumnak köszönhetem, hogy szembesülhettem egy régi cikkemmel, s így korábbi álláspontommal az építészetelmélet, illetve az építészetkritika feladataival kapcsolatban. A Magyar Építőművészet első általam szerkesztett, 1983. évi 1. számában „Az építészeti kritika irányzatai napjainkban" címmel megjelent írásom felkerült az internetre, s így most a majd harminc éves cikket újra elolvashattam. A cikkben megpróbáltam áttekinteni az akkor legfontosabbnak tartott építészeti irányzatokat, s a záró mondatokban az olasz építészetteoretikus, Manfredo Tafuri „Terv és utópia" (Progetto e utopia) című, először 1973-ban megjelent művét ajánlottam itthoni kiadásra.

1/2

Tafuri a hetvenes évek kezdetétől az építészetelmélet meghatározó egyénisége volt. Azt is mondhatjuk, ő tette az építészetelméletet - ami korábban építészetesztétikát, tervezési koncepciókat, sőt tágabb értelemben az építészetről való gondolkodás minden formáját magában foglalta - gondos történeti kutatásra alapozott, az adott társadalommal szemben kritikus vizsgálódássá. A velencei IUAV (Instituto Univesitario di Architettura di Venezia), amelynek Tafuri „hangadó" professzora volt, és a Peter Eisenman által alapított New York-i IAUS (Istitute of Architecture and Urban Studies) együttműködése megalapozta az építészetelmélet újraprogramozását. Ennek hatására vezették be tantárgyként az Egyesült Államok és Európa egyetemein.

Visszatekintve ma már észrevesszük ennek a „sikertörténetnek" az árnyoldalait is. Manfredo Tafuri arra a következtetésre jutott említett írásában, hogy az építészet az adott gazdaság része, így nem létezhet megbízók nélkül, és egy „kritikus" építészet megteremtésének kísérlete az adott status quo-val szemben eleve kudarcra van ítélve. Az építész kritizálhatja ugyan társadalmát, sőt ez kötelessége is, de művei az adott társadalom anyagi bázisát képezik, és minden, ami egy rendszer működését nem szítja meg, az az adott hatalmi viszonyok továbbélését szolgálja. Az utópia lehetősége nem adott; a modern és az azzal szemben kritikus posztmodern építészet egyaránt a hatalom számára teljesen ártalmatlan „üveggyöngy-játék“ eredménye, egyik sem veszélyezteti a kiszabott határokat. Az építészetelmélet legfőbb feladata  az építészeti programokban, manifesztumokban megnyilvánuló ideológiák feltárása és kritikája.

Tafuri analízise, amely a hetvenes évek olasz baloldalának pesszimizmusát tükrözi a Vörös brigádok merényletei után, bénítóan hatott az ország építészetére. Eltűnt az a lelkes és kreatív atmoszféra, amely ma is érezhető, ha kinyitjuk a Casabella vagy a Domus hetvenes években megjelent számait, s máig nem tért vissza.

Úgy látszik tehát, hogy 1983-as cikkem következtetése felülvizsgálatra szorul. Tafuri elmélete keletkezése idejét nem élte túl. Peter Eisenman említett New York-i intézete, az IAUS 1982-ben konferenciát rendezett Architecture Criticism Ideology címmel, amelynek Tafuri tézisei álltak a középpontjában. A résztvevők többsége, így Fredric Jameson amerikai filozófus is kritizálta, hogy Tafuri az ideológia kritikáját tette az elmélet legfőbb feladatává. A társadalmi alapok helyett Jameson a posztmodern világ jelenségeit, a kulturális élet sokféleségét, fragmentáltságát és életteliségét hangsúlyozta. Amíg Tafuri azt akarta bebizonyítani, hogy az avantgárd és a modern építészet ellenzéki retorikája és utópisztikus programja ellenére kielégítette a kapitalista társadalom igényeit, Jameson azt mutatta be, hogy a posztmodern teljesen megfelel a késő kapitalizmus „kulturális logikájának".  

Ma Tafuri és az általa képviselt építészetelmélet több új kutatás, értelmezés, doktori disszertáció és tanulmány tárgya. E vizsgálódások tükrében elmélete egy „krízis", illetve egy krízis-tudat terméke volt. Tafuri felismerte, hogy a hetvenes évek elejére a nyugati társadalom gazdasági és szellemi szempontból egyaránt súlyos válságba került. Az ipari termelés régi modelljének megingása, az individuális fogyasztás és a szolgáltatási szektor erősödése, az adócsökkentés politikai ígérete és a jóléti társadalom határainak elérése mind e krízis szimptómái voltak. A hetvenes években az olajválság és az azt követő gazdasági válság következménye volt az építőipar leállása, a tervezőirodák bezárása, s ez közrejátszott az építészetelmélet fellendülésében. A krízis ma, negyven év után újra itt van, hullámai rendszeresen látogatják Kelet-Közép-Európát is. Az első hullám a tervgazdaság piacgazdasággá való átalakítását követte, s ennek következtében drámaian kinyílt az olló az elszegényedő rétegek és az „újgazdagok" között. Ezt a krízist a társadalom még úgy vette tudomásul, mint a Nyugat-Európához való felzárkózás szükségszerű velejáróját. A bérlőből lakástulajdonossá válás tömeges tapasztalata is segített abban, hogy komolyabb megrázkódásokra nem került sor. A második nagy krízis a volt államszocialista jóléti-kulturális intézményrendszer átalakítását követi, s ez már sokkal erősebb egzisztenciális félelmet vált ki. Amíg Nyugat-Európában létezik egy autonóm vagy félig autonóm intézményrendszer, a szponzorként fellépő alapítványok, pénzintézetek, oktatási- és kutatóintézetek hálózata, addig Kelet-Európában ez még nem épült ki.

Az ezredforduló után egy ideig úgy tűnt, mintha az új építészetelmélet által szinte megkövetelt „kritikusság" (criticality) csak béklyót jelentene egy igazán új, vizionárius építészet számára. A kritikusság bírálata az Egyesült Államokban kezdődött, megint csak Peter Eisenman fiatalabb tanítványainak - Sarah Whiting, Stan Allen, Robert Somol és mások -  körében. Kritikusság helyett projektivitás (projectivity) lett az új jelszó. Az elmélet új célja, hogy segítse az új építészeti koncepciók létrejöttét, amelyek - mint Gehry bilbaói múzeuma esetében - nyissanak meg új piacokat. Ha egy látványos, sztárépítész által tervezett épület ma egy egész várost, sőt régiót fel tud lendíteni, akkor az elméletnek nem kritizálnia kell, hanem inkább segíteni megolajozni a gazdaság gépezetét.

Ez az álláspont a tőzsde-buborékok kipukkanása, az amerikai ingatlanpiac összeomlása előtti optimizmust tükrözi. Ma már a projektivitás programja is az építészetelmélet történetéhez tartozik, és Jean Baudrillard „Építészet: Igazság vagy radikalitás?" című cikke pontosan Gehry bilbaói múzeuma kapcsán teszi fel a kérdést, hogy vajon az ilyen, akárhol elhelyezhető „műtárgyak" megjelenése városainkban az építészet végét jelenti-e, úgy, ahogy Duchamp piszoárjának kiállítása egy galériában a művészet (vagy legalábbis a galériák művészetének) a végét kellett volna, hogy jelentse. A sevillai Metropol Parasol (Jürgen Mayer H.) és hasonló „sikertörténetek" annak dokumentumai, hogy az építészet egyre inkább a virtualitás területére tolódik át, szó szerint árnyékot vetve a valóságos városokra.

Véleményem szerint az építészet mint diszciplína és mint szakma valóban izgalmas eredményei nem ezek az épület-ikonok, hanem azok a törekvések, amelyek az építész munkaterületét illetik. A látványos formák tervezése helyett a kutatást kell a középpontba helyezni, ez megfelel az egyetemek törekvéseinek is. A városiasodás feltartóztathatatlan folyamata és a falu jövője, a migrációs folyamatok és az ezekből adódó problémák, a globalizáció kihívásai olyan témák, amelyekre az építésznek is reagálnia kell. Az ökológiai szemlélet és az új szociális mozgalmak egyaránt fontos elemek a mai építészetelméletben. Lehet, hogy mégiscsak le kellene fordítani Tafurit is?

Kérdés, hogy vajon a mai krízis is együtt jár-e az építészetelmélet iránti érdeklődés fellendülésével. Jean Baudrillard előbb hivatkozott cikke lenne az egyik utolsó tanulmánya annak az antológia-sorozatnak, amelynek első három kötete Építészetelmélet a 20. században címmel a Terc kiadónál már napvilágot látott. A sorozat megjelenése azonban megakadt, mivel a kiadó nem kapott rá támogatást attól a kulturális alaptól, amely az első három kötet kiadásához hozzájárult. A negyedik kötet a természet és technika építészeti vonatkozásival foglalkozna, és az utolsó, ötödik kötet témája az építészet helye lenne. Olyan írásokat tartalmazna, amelyek megpróbálják a „hely" fogalmát tisztázni, és arra a kérdésre is választ adni, hogy hol van az építészet helye ma, amikor az a valóság, amelynek az építészet figyelme középpontjában kellene lennie, egyre inkább eltolódik egy hiper-valóság irányába. Ezt a hiper-valóságot a médiák nem pusztán közvetítik, hanem egyre inkább maguk konstruálják.  Mindennapos tapasztalatunk, hogy az építészeti magazinokban közölt épületekről már alig állapítható meg, hogy megépült házak fotói-e vagy renderingek.

Napjaink krízise az építészetelmélet számára is új, megválaszolandó kérdéseket vet fel – ezt jelzi például a holland „Superdutch" építészet parti-mámorát követő másnaposság. Jean Baudrillard említett cikkében felteszi a kérdést: vajon szükségszerű-e, hogy az építészet a virtuális realitás csapdájába essen? Válaszát megtalálnánk az antológia-sorozat utolsó, ötödik kötetében.

Moravánszky Ákos

 

Vélemények (2)
mB
2012.07.02.
11:32

Egy korlátozott terjedelmű építészetelméleti írás természetesen nem határozhat meg önmaga számára minden fogalmat, nem fejthet vissza mindent a gyökerekig, pár gondolatom tehát nem ilyen irányú kritika, inkább továbbgondolása a fentieknek, a szöveg apropóján.

Engem a cikkben is felbukkanó, és az építészeti közbeszédet is valamennyire jellemző fogalmak tartalma és jelenvalósága érdekel most elsősorban. Kérdés számomra, hogy egyértelműen meghatározhatóak-e a korunkat (vagy a pár évtizeddel ezelőtti kort) jellemző elméleti irányzatok (vagy: irányZAT), hiszen a felszínen vagy a felszín alatt nagyon gazdag azért a történések sora.

A „sztárépítészet" kortárs (?) fogalma engem mindig zavarba ejt: nem volt-e mindig is általános hogy nagyszabású projekteket ismert húzónévvel kommunikált a megbízó (vagy tetszőleges rendszer)? Nemrégiben jelent meg egy magyar beszámoló Niemeyer Brazíliájá(nak élhetetlenségé)ről, Le Corbusier "sztársága" úgy a szovjet megbízásoknál mint az indiai teljes városrészek felépítésekor ugyanígy felemlíthető. Sokszor hivatkozom ilyenkor arra is, hogy (az előző két névvel szemben) a mai „sztárok" megbízásaik nagy többségét (!) tudhatóan és lekövethetően pályázatokon nyerik el – mi is hát voltaképpen a „sztárépítészet"? És miben különbözik attól, ami 50, 100, de 300 évvel ezelőtt is ugyanígy jelen volt? (Akkor még nem az interneten ;-) )

Ugyanezen továbbmenve: messze nem friss észrevétel (Colin St. John Wilson: "A modern építészet másik hagyománya", 1995), hogy a látványosabb, manifeszt alkotók mellett a gyökértelen, új alapokról indulni szándékozó modern is fel tudja mutatni a maga csendesebb, ám ugyanolyan erejű – és szerencsére mennyiségben sem csekély – alternatíváját. Aalto, Utzon, Wright és társaik mindig is az építészet, az építészet-oktatás központi figurái voltak (Caminada, Zumthor, Nagy Tamás...).

De visszatérve még a "sztárságra", annak is sokat emlegetett példájára, a „Bilbao hatásra": magyarul Kádár Bálint figyelmeztet arra, hogy a dolog messze összetettebb, mint azt első re gondolnánk (póriasan: 'nem úgy van'), amihez 2008-ban maga Gehry is hozzátette ehhez a maga értelmezését: „A Bilbao hatás? Baromság." – (az eredetiben: „Bullshit", Sunday Times, 2008.)

A sztárság és annak további „sztárolása" helyett-mellett folyóiratok-honlapok tűzik zászlajukra a helyi válaszokat keresőket (pl. A10), a kis megoldásokat érvényesítőket – a napokban jelent meg az Archdaily történetét bemutató cikk, amelyből kiderül, hogy a ma legnépszerűbb és olvasottabb építészhonlap célja volt a kevéssé ismert, de kiváló építészetet művelő irodák bemutatása – ennek a sikere részint az olvasottságon mérhető le, részint azon hogy a honlap közléseit nagy előszeretettel veszik át aztán a nagyobb és beágyazottabb magazinok, sőt, olykor a megbízók is rajtuk keresztül találnak rá egy-egy amúyg kevéssé ismert, kisebb irodára.

A honlapnak a fentiekkel tágabb horizontú célja is van, amit – úgy tűnik – a következetes publikációkkal folyamatosan teljesít is.

Látható tehát, hogy hogy válhat a periféria is orientáló erővé (számomra megdöbbentő volt a felismerés hogy az Archdaily chilei alapítású (!) honlap, a két főszerkesztő úgy 30 éves lehet).

De ha az "avíttabb" orgánumokat vesszük elő: az Architectural Review 2012-es "ÉV háza" egy önfenntartásra épülő kínai lakóépület. Messze nem a centrum, messze nem a sztárság világa.



A fentiek csak azért jutnak eszembe, mert lehet hogy az építészeti horizontunk általános képe gazdagabb és reménykeltőbb mint azt a beszélgetéseinkből-publikációnkból sejteni lehetne, pedig ha valamikor, hát most érdemes lenne a pontos diagnózis, az alapos körbetekintés és a (nagy számban létező) jó és szép példák elemzése-megismerése továbbgondolása. (Apróság: a BME doktori iskola jövő évi mottója: „A kicsi szép".)

iwel
2012.06.30.
12:52

Szerintem az eset szükségszerűségével foglalkozni nem érdemes egyszerűen csak megtörténik... A teoretikusoknak, sőt senkinek erre szvsz semmilyen ráhatása nincsen, mert végülis a stílusok önmagukat bontják ki az újszerűségük miatt valamiféle öngerjesztő folyamatként megjelenve. A tervezési metoódusok a virtualitásban már réges rég eltávolodtak a valóságban -létező technológiával is lekövethető- technikáktól, ennek viszont szerintem több oka is van, az egyik legsúlyosabb pedig az a 90-es években felerősödő pszichológiai "agymosás" mely gyakorlatilag manapság tetőzik (USA-ban már az 50-es évektől), a fejlődés örökös és azonnali elérését követeli ki magának mintegy elvszerűen, hogy az adott piaci szereplő életben maradását biztosítsa. Ahhoz, hogy leírhassuk a mai építészet történéseit és egyáltalán alakulását az emberi gondolkodás -szerintem egyértelműen negatív- változásának okait kell kikutatni ami a mai napig nem történt meg. Ez egy olyan kulcselem ami nélkül nem nevezhetjük ma diszciplínának az építészetelméletet, mert a tüneti leírás [ami ráadásul évek alatt elavul] egy helyzetjelentésen tovább túl nem mutat, fejlesztés arra nem alapozható a téves ok-okozati fejtegetések szintén nem hasznosíthatók érdemben, (hiszen a fogadóközönség nem is fogja magáénak érezni). Egy ilyen hihetetlenül komplex szintetizáló rendszerben mint az építészet, a társtudományok,társművészetek képviselőinek közbelépése elengedhetetlen. A cikkben hivatkozott témában ez az érdekes Hadid irodája által tervezett virtuális múzeum jutott eszembe. http://www.adobemuseum.com/

Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

A Salgótarjáni utcai zsidó temető // Egy hely + Építészfórum

2024.03.20. 14:15
9:15

Idén lesz 150 éves Budapest legkülönlegesebb zsidó temetője. Tervezett ide monumentális síremlékeket és ravatalozót Lajta Béla, és számos nagy múltú zsidó család tagjait temették itt el, melyek közül méretében kiemelkedik a Hatvany-Deutsch család mauzóleuma. A temetőt az 50-es években bezárták; különleges hangulatát az ősi motívumokat és modern formákat ötvöző síremlékek, és az azokat fokozatosan visszahódító természet dzsungele adják.

Idén lesz 150 éves Budapest legkülönlegesebb zsidó temetője. Tervezett ide monumentális síremlékeket és ravatalozót Lajta Béla, és számos nagy múltú zsidó család tagjait temették itt el, melyek közül méretében kiemelkedik a Hatvany-Deutsch család mauzóleuma. A temetőt az 50-es években bezárták; különleges hangulatát az ősi motívumokat és modern formákat ötvöző síremlékek, és az azokat fokozatosan visszahódító természet dzsungele adják.

Design

Premontrei templom, Ócsa // Egy hely + Építészfórum

2024.03.20. 14:14
8:50

800 éve épült Magyarország egyik legszebb román kori erődtemploma, a premontrei bazilika. Az Egy hely új részéből többek között kiderül, hogy miként alakult a román, gótikus és barokk stíluselemeinek keveredése, és hogy milyen filmes produkciók díszleteiként szolgált.

800 éve épült Magyarország egyik legszebb román kori erődtemploma, a premontrei bazilika. Az Egy hely új részéből többek között kiderül, hogy miként alakult a román, gótikus és barokk stíluselemeinek keveredése, és hogy milyen filmes produkciók díszleteiként szolgált.