Építészet és biodesign IV. – Neri Oxman: Man-Nahāta

Blaumann Edit, a MOME Innovációs Központjának kutatója cikksorozatának mai részében Neri Oxman, a biodesign "rocksztárja" munkásságát ismerteti, bemutatva többek között, hogy hogyan lehet együtt tervezni selyemhernyókkal, és hogyan alkalmazhatóak városi léptékben az organikus biológiai folyamatok elveire épülő algoritmusok. 

Az eleven anyag kacskaringós formáit a digitális gyártás hűvös simaságával és életfenntartó mikrobákkal párosító Wanderers (2014) nevű bolygóközi ruhatárával vált Neri Oxman a biodesign rocksztárjává. Oxman izraeli származású amerikai építész, designer és kutató, az anyagökológia[1] úttörője. Haifai orvosi tanulmányai után építésznek tanult Londonban, 16 éven keresztül az MIT Media Lab diákja és később professzora volt, megalapította a MIT Mediated Matter csapatát, jelenleg pedig az OXMAN vállalat igazgatója. Munkáját több mint 150 tudományos publikáció és szabadalom dokumentálja, olyan nemzetközi múzeumokban állította ki elegáns, poetikus, spekulatív, innovatív munkáit, mint a MOMA és az SFMOMA, megkapta a Cooper Hewitt Nemzeti Formatervezési és az SFMOMA Contemporary Vision díját, a Formatervezési Innovációs érmet és a RIBA tiszteletbeli ösztöndíját. Munkájának népszerűségét az is jól tükrözi, hogy a Netflix Abstract: The Art of Design című sorozat egyik részét munkásságának szentelték, illetve a 2015-ös Tervezés a technológia és a biológia határmezsgyéjén című TED előadását eddig 2,7 millióan láttak.

Oxman a digitális gyártás, az anyagtudomány és -mérnökség, valamint a szintetikus biológia összekapcsolását tűzte ki célul, munkái a fizikai, digitális és biológiai metszetében születnek. Projektjei lépésről lépésre váltak ambiciózusabbá, miközben fokozatosan egyre többet engedett át az irányításból azoknak az organizmusoknak – méheknek, selyemhernyóknak, gombáknak és baktériumoknak – akikkel együttműködik egy-egy munka létrehozásában. Egyik legismertebb munkája a Silk Pavilion sorozat, melynek felhőre emlékeztető, geometrikus struktúráit egy algoritmus által irányított robotkar és több ezer transzgenetikus[2] selyemhernyó segítségével hozta létre. A selyemhernyók tevékenysége ebben a projektben tulajdonképpen biológiai nyomtatásként[3] értelmezhető. Munkájukat, hogy hol és milyen intenzitással dolgozzanak a természetes fény és hő változására való érzékenységükre alapozva befolyásolták.

A biodesignnak a természettel való kapcsolat szempontjából többféle csoportosítása lehetséges a természet által inspirált designtól a design által inspirált természetig. Egy másik rendszerezési szempont lehet a biotervezés és a formatervezés alkotó elemei közti viszony vizsgálata. Ez a kapcsolat az élettelen és eleven elszigeteltségtől – például egy 3D nyomtatott üvegedény, mely bioalapú anyagokat tartalmaz – a kettő közötti teljes szinergiáig terjedhet – például egy olyan szerkezet, mely a külső környezeti feltételek és a belső biológiai folyamatok függvényében változik, ahogy a Silk Pavilion esetében. Oxman egy a Biodesigned-nek adott interjúban úgy fogalmaz "[a] biológiai tervezés Turing-tesztje annak vizsgálata, hogy egy tervezett tárgy képes-e olyan intelligens viselkedést tanúsítani, mely nem különböztethető meg az élő anyagétól. Ha a kiértékelő nem tudja megbízhatóan megkülönböztetni a termesztett és a készített dolgot, akkor a tervezett tárgy átment a teszten." Oxman víziója az, hogy az anyagok, az emberek és a természeti világ szervezetei zavartalan szinergiában működnek együtt a jövőben. Minden ember által készített anyag vagy tárgy a termesztés és a gyártás kombinációjából, természetes és szintetikus technikák keverékből születik. Azt a (techno)optimista álláspontot osztja, ha a tervezésben sikerül kiteljesíteni a komplexitás és a sokféleség szempontjait, akkor a puszta fenntartáson, fenntarthatóságon vagy megőrzésen túl a természet gyarapítására, kiterjesztésére, kibővítésére is lehetőség lesz.

A San Franciscó-i MOMA-ban idén februárban a Nature x Humanity címmel nyílt retrospektív kiállítása arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelenthet, ha az építész elsődleges megrendelője a természet. A retrospektív darabok mellett bemutatott új alkotás New York lehetséges átalakulásával foglalkozik, 400 éves horizontra előre tekintve. A jövőbeli város, Man-Nahāta tervének hátterét Francis Ford Coppola régóta tervezett filmje, a Megalopolis adja, melyben egy építész-tudós a megalon nevű intelligens, végtelenül alkalmazkodó anyag, egy molekulárisan modulált polimer segítségével szeretné átépíteni New Yorkot. Coppola már 1983-ban papírra vetette a 400 oldalas forgatókönyv-regény első vázlatát, melyet azóta folyamatosan fejleszt. Ez az utópisztikus sci-fi a művészi törekvés és a bürokrácia szembenállását mutatja be, a szabadelvű építész-tudós Serge Catiline és az erényes, konzervatív Frank Cicero polgármester konfrontációján keresztül. A Catiline és csapata által felfedezett új anyag "szerves […]. Molekuláinak és láncainak elrendezése az adott igényeknek megfelelően változtatható. Formázható, hengerelhető, stancolható, csomózható, csavarható. És beépített memóriával rendelkezik, melyet egy bizonyos speciális modulált árammal lehet éltre kelteni." Ezen túl képes elvégezni az összes munkát, miközben az emberek álmodozhatnak, "tanulhatnak, alkothatnak, tökéletesedhetnek, ünnepelhetnek, taníthatnak, élvezhetik a művészetet, a sportot, a magánéletet, a rituálét, a családot, az ünnepet, a fesztivált stb."[4]

10/17
Francis Ford Coppola koncepciórajza a Megalopolis című filmhez

Oxman és csapata által a filmhez készített tervsorozat kiindulási pontja az 1600-as évek előtti Manhattan, mikor még a félsziget a dombok, völgyek, erdők, mezők és mocsarak változatos, természetes tája, a lenape nép[5] otthona volt, s a Mannahatta azaz a "sok domb földje" nevet viselte. Az elképzelt, jövőbeli várost olyan, a növekedés és önszerveződés elvein alapuló algoritmusok segítségével alkották meg, melyek városi léptékekben is alkalmazhatók. Ez lehetővé teszi olyan hatalmas és változatos formák létrehozását, melyek nem különböznek a biológiai növekedés során kialakuló struktúráktól – beleértve a gombák micélium hálózatát[6], mely a föld alatt több ezer kilométeren át húzódik. Maga a kiállított modell is úgy néz ki, mintha gomba lepné el a várost. Man-Nahāta négy évszázados spekulatív fejlődésén keresztül megtapasztalja a keletkezést, a növekedést, a hanyatlást és az újjászületést. Oxman a tervhez készült tanulmányban a kortárs Manhattan kulturális sokszínűségét és az ősi Mannahatta biodiverzitását összekötő szinergikus kapcsolatra tesz javaslatot, mely harmóniát teremt az épített és a termesztett között, átmenetet képezve az emberközpontú bioszféra és egy természetközpontú táj közt.

A mai Manhattant 8,5 millió ember lakja, melyet a gyors éghajlatváltozás szélsőséges erői fenyegetnek. Egy extrém forgatókönyv szerint a globális felszíni hőmérséklet az előrejelzések szerint 12 Celsius-fokkal, a globális átlagos tengerszint pedig 16 méterrel emelkedik 2400-ra. Oxman a projekt kapcsán kifejti, hogy "[h]a nem adunk utat egy olyan társadalmi és várostervezési jövőnek, mely az alkalmazkodást, a rugalmasságot és az együttműködést hangsúlyozza, akkor az éghajlatváltozás által megjósolt jövő áldozatai leszünk. [...] A természet kárára, rövidlátó anyag-, termék- és épületválasztásainkkal kerültünk ebbe a válságba. Ha túl akarjuk élni a hatodik kihalást, rajtunk áll, hogy olyan megoldásokat tervezünk-e, melyek megújítják és újraértelmezik a bolygón elfoglalt helyünket."

Oxman következő nagyszabású terve egy több mint 3000 négyzetméteres kutatási létesítmény létrehozása Manhattanben, ami, ahogy fogalmaz, a biodesign "Mekkája" lesz. Szerinte "[c]sak a Nagy Almában lehet újra létrehozni az Édenkertet!" mivel itt "határtalan lehetőség nyílik arra, hogy megkérdőjelezzük és remélhetőleg újra feltaláljuk, hogyan készítünk termékeket, hogyan építkezünk, és hogyan tervezünk városokat." Épp ezért nincs is kétsége afelől, "hogy a biodesign a legfontosabb hivatások közé fog tartozni ebben az évszázadban."

Blaumann Edit
MOME Innovációs Központ kutatója
Biohaus from Mars to Earth Projekt vezetője

Szerk.: Hulesch Máté

[1] Oxman weboldalának definiciója alapján “az anyagökológia egy olyan tervezési filozófia, kutatási terület és tudományos megközelítés, mely az épített, a termesztett és a megnövelt (augmented) közötti összefüggéseket vizsgálja, tárgyalja és valósítja meg." https://oxman.com/

[2] A Silk Pavilionban alkalmazott selyemhernyókat genetikailag úgy alakították át, hogy olyan hibrid anyagot fonjanak, mely részben a saját selymük, részben pedig egy pók selyme. A pókselyem figyelemre méltó anyag: rendkívül erős és szívós, ugyanakkor elég rugalmas ahhoz, hogy eredeti hosszának többszörösére nyújtható legyen. Valójában a valaha talált legstrapabíróbb biológiai anyag a Darwin-kéregpók selyme, mely tízszer erősebb, mint a kevlár. A legkülönfélébb területeken használható, az erős varratoktól kezdve a mesterséges szalagokon át a testpáncélokig. A pókselyem nemcsak erősebb és szívósabb, hanem a pók génjeinek speciális módosításával egyedi tulajdonságú selymeket is készíthetünk meghatározott célokra. Persze csak akkor, ha megfelől mennyiséget tudunk készíteni belőle. A pókok tenyésztése azonban szóba sem jöhet, mivel territoriális állatok, melyek előszeretettel eszik meg egymást, viszont a selyemhernyókat könnyű nagy számban tenyészteni és közös munkára ösztönözni.

[3] Olyan állatokat, mint a selyemhernyót vagy a méheket már évezredek óta használunk élő 3D nyomtatóként – vagy mondhatnánk, érző nyomtatófejként. A háziasítással méz vagy selyem előállítására bírhattuk őket. Napjainkban a lehetséges anyagok nyomtatásának köre radikálisan bővül: kémiailag különös étrenddel etetett selyemhernyók képesek textilipari felhasználásra kész színes selymet, méhek pedig bioműanyagokat előállítani az autóipar számára, és tervben van a cement- és beton-méz is, a csődbe ment "biosteel" kecske projekt célja pedig az volt, hogy törhetetlen szuperszálat hozzanak létre hadi páncélok alapanyagaként.

[4] https://www.mspcinephiles.org/criticism/2018/3/28/time-who-eats-his-own-young-coppola-corleone-and-catiline-in-megalopolis

[5] A lenapék az észak-amerikai kontinens egyik őslakos népe

[6] A föld alatt húzódó óriási gomba hálózatok, mely több kilométeresek is lehetnek, és összesen több ezer milliárd kilométerre is kiterjedhetnek, létfontosságúak a talaj termékenysége és biológiai sokfélesége szempontjából, szimbolikus értelemben a bolygó keringési rendszereként vagy az élővilág interneteként is felfoghatjuk. Bővebben https://qubit.hu/2021/11/30/elkezdik-felterkepezni-a-gombak-fold-alatti-halozatat