Fagyott talaj – ami a szabadkai „városrombolásról” elmondható

2010 tavaszán - egy, a Duna Televízióban leadott interjút követően - röppentek fel a hírek arról, hogy a szabadkai szecessziós belváros mintegy 200 házának lebontását irányozta elő az új városrendezési terv. Hogy mindebből mi a valóság, annak személyesen jártunk utána. Bardóczi Sándor elemzése.

Maria Theresiopolis, azaz Szabadka bizonyos szempontból a válság kegyeltje. Történt a városban néhány nagyon szívbe markoló bontás, amely a 2006-os új városrendezési terv elfogadása után rendkívüli módon felborzolta a helyi kedélyeket, ám meg kell állapítani, hogy a válság Szerbiába történő begyűrűzése a város léptékváltónak tekinthető átalakítását ezidáig megakadályozta. Ami tény: a Vase Stajić utca 11. és 13. szám alatt lebontottak két egymás mellett álló Raichle J. Ferenc által tervezett (1899-ben átadott) lakóházat, amelyek bár nem a legértékesebb szecessziós művek voltak, az alföldi szecesszión belül is kiemelkedő Szabadka esetében (ahol ez a korszak szinte kivételes gazdagságban hagyta ott lenyomatát) mégis a romlás virágainak kezdeteit jelenthetik. Különösen nagy felháborodást keltett mind a helyi, mind pedig a magyarországi körökben, hogy az áment a bontásokra Vass Géza műemlékvédelmi igazgató mondta ki: „ez a két épület még ambientálisan sem képez semmilyen építészeti értéket". A két házat tehát lebontották, de helyükre nem épült semmi: a helyi melodráma azzal tetőződött, hogy a beruházóknak időközben elfogyott a hitele/pénze.

 

 

Azonban még a két szecessziós ház lebontásának ténye mellett is eltörpül az, amely a város főterén, a városháza közvetlen szomszédságában történt. Az 1854-ben, Skultéty János által klasszicista stílusban felépített, egyébként valóban rossz műszaki állapotban lévő (régóta zárva tartó) Népszínházat egy 2007-es döntés alapján szintén lebontották, hogy a helyébe egy jóval magasabb színházépület kerüljön. A hírek szerint ugyan az eredeti klasszicista portál megmarad, de semmi bizonyosat nem lehet tudni a végleges állapotról – ugyanis a színházépítkezés már majd egy éve szünetel: még a szerkezetkész állapot befejezésére sincs elegendő pénz. A vasbeton torzó új tömegével azonban kissé már most összenyomta a legikonikusabb szabadkai sarokteret, ahol a város – szintén lebontásra váró – 1985-ben Zsolnay-kerámiákból épített, ún. zöld szökőútja található. Magyarországi műemlékes vélemények szerint a színház épülete egyébként szerkezetileg megmenthető volt, és „ha az épület történetesen Magyarországon áll, akkor megmenekült volna". Lebontását az akkori szabadkai magyar vezetés azzal indokolta, hogy a terület igényli egy mélygarázs kialakítását, amelyet csak ilyen módon tudnak megvalósítani. A színházszerető Szabadka - ahol a kőszínházi szerb és magyar társulat mellett egy alternatív magyar színház is működik - rendkívül nehezen éli meg ennek a torzónak a mindennapi látványát. A színházzal együtt ugyanis eltűnt az addig oldalában üzemelő egyik leglátogatottabb kávéház is, amely a szabadkai főtérre állandóan pezsgő életet lehelt.

 

 

A fenti történet jól illusztrálja, hogy az itt-ott szárnyra kapó hírekkel ellentétben nem egy szerb-magyar etnikai konfliktus tanúi lehetünk a soknemzetiségű státuszára mindig is büszke város esetében, hanem inkább egy meglehetősen átgondolatlan, egysíkúan csak gazdasági haszonszerzésben gondolkodó, pusztán rövid távú befektetői érdekeknek engedelmeskedő, rendkívüli pénztelensége miatt teljesen kiszolgáltatott önkormányzat döntéssorozátról van szó - némi telekspekulációval fűszerezve. Az ennek markánsan hangot adó, a Népszínház védelmében a helyi sajtóban nyilatkozó Szabó Zsombor egykori főépítészt kirohanása miatt – arra hivatkozva, hogy alkoholos befolyás alatt nyilatkozott – rövid úton eltávolították a pozíciójából. Szabadkán ma mindenki fél nyilatkozni, különösen a magas munkanélküliséggel küzdő régió városi hivatalaiban dolgozókat nem lehet állásfoglalásra vagy pusztán információ átadására biztatni. Mindeközben a városban senki nem lát teljesen tisztán, óriási a tétovaság és magas a további bizonytalanságot szülő pletykafaktor, ami - mint egy tűz fölé helyezett fazék - egyre magasabb nyomással akarja felemelni a fedőt.

 

 

Ezt a helyzetet elégelte meg Szabó Ágnes szabadkai származású tájépítész, aki a szülővárosában alapított Land-Art Egyesület, illetve a kecskeméti Kalapos Egyesület segítségével bonyolította le a 2010: Tájodüsszeia című vándorkiállítás szabadkai és magyarkanizsai állomását. Az ostorfák és sétaterek városa hatalmas vendégszeretettel, regionális léptékű szerb-magyar szakmai figyelemmel és érdeklődéssel fogadta a Raichle-palotában megrendezett kiállítást és a hozzá kapcsolódó konferenciát, amely most nem pusztán a városi zöldfelületekről, a jellegzetes szabadkai sarok-, és sétaterek állapotának átbeszéléséhez szolgáltatott apropót, hanem az 1986 óta műemléki környezetként kezelt szabadkai belváros távlatos sorsáról is akart szólni a rendezők szándéka szerint. Illetékeseket e konferenciára azonban hiába vártunk. Ott voltak viszont lelkes civilek, egyetemisták, művészettörténész, műemlékes, építész és tájépítész szakemberek, akiknek a város távlati sorsa szívügy és létkérdés.

 

 

Dömötör Gábor építész, konzervátor, a Raichle-palota és sok más egyéb szabadkai műemlék felújításában részt vállaló szakember előadásában arról beszélt, hogy a 2006-os városrendezési tervet megelőzte a teljes belvárosra elkészült ún. valorizáció. Ennek a kataszterezésnek a belvárosi védett műemléki környezeten belüli épületállomány feltérképezése és műemléki minősítése volt a célja. Dömötör elmondta, hogy a városnak két, nemzetközi szinten is kiemelt védelmet érdemlő műemléke van: a Komor Marcell és Jakab Dezső által tervezett szecessziós városháza, illetve a szintén általuk tervezett zsinagóga. (Utóbbi időről időre feltűnik az UNESCO 100 legveszélyeztetettebb műemléke listáján és habár a tetőzetét már sikerült megújítani, a legutóbbi rekonstrukciós munkák során az építési területre szállított, őrzött réz esőcsatornákat ismeretlen tettesek ellopták.) Ezeken felül a vizsgálat 9 jelentős műemléki és 25 műemléki épületet azonosított. A szakemberek a belváros területén a fenti országos védelmet élvező épületeken túlmenően azonosítottak és előzetes (helyi) védelemre javasoltak 104 általuk kiemeltnek tartott, és 108 helyileg jelentős épületet, valamint 2 db dokumentációs értékű (lebontott) épületet. Ezek előzetes védelemre terjesztése 3 évig jelent védettséget, ezek után a védelem lekerül róluk, ha nem történik műemlékvédelmi intézkedés. A valorizáció azoknak az épületeknek az azonosítására is kiterjedt, amelyek e műemléki környezetben bonthatóak. Néhány – egyébként fájó – kivételtől eltekintve ezek az épületek a védett városmag értéktelenebbnek minősített, ún. III. övezetében helyezkednek el, zömében földszintes, mezővárosi hangulatú házak.

 

 

A Dömötör által elmondottakból az látszik: a helyi szakemberekben van egyfajta törekvés az értékmentésre, de az általuk megválasztható, alkalmazható eszközök (ideiglenes védelem 3 évre) rendkívül puhák és alacsony hatásfokúak. Az is látszik, hogy az új településrendezési terv nyomán elsősorban a földszintes Szabadka van veszélyben és egy 3-4 szintes belváros kialakulása várható. Nagyvárosi embernek ez nem egy katasztrofális léptékváltás, ám a mezővárosi hangulat, és a fásított utcák uralta utcakép egészen bizonyosan megsínyli ezt az átalakítást. Már amennyiben megtörténik. Szabadka földje jelenleg fagyott talaj, ahol az őszi vetést a belvárosi szerkezetváltást előkészítő szabályozással már elkészítették, de a válság mozdulatlan telet hozott. Nagy kérdés, hogy a tavaszi engedés idejére milyen állapotban találja a várost az ingatlanpiac.

 

 

Ennél azonban szomorúbb tendenciákkal is szembesülhet, aki szán néhány napot a szabadkai belvárosra. A néha impozánsan frissen felújított eklektikus homlokzatok mögött a házak teljes leromlását (hátsó homlokzati málló vakolat, szétesett lépcsőházak, szerkezetet is érintő beázások, szerkezeti repedések, vizesedés, barbár kábeldzsungel, üres belvárosi házak, végnapjait élő rejtett értékek) lehet észrevenni. A felszíni, hatalmas erőfeszítésekkel karban tartott történeti máz mögött egy funkciójukat vesztett, nem használt, belső udvarukon túlépített, szlömösödő épületállománnyal és hihetetlen pénztelenséggel szembesül a látogató. Ez az időzített bomba pedig sokkal erősebben ketyeg, mint maga a városrendezési terv. Vagy inkább együtt ketyeg mélygarázsostul, bevásárlóközpontosul, irodafejlesztésestül, lakóparkostul vele. Az elmúlt időszakban épített, néha csak félkész torzóként használatba vett épületek meg sem közelítik azt az építészeti minőséget, amit az egykori szabad királyi város gazdasági prosperitásának fénykorában produkált. A délszláv háborút a közeli palicsi hétvégi házakban házfoglalóként kibekkelő, délről érkezett kevert etnikumú lakosság az elmúlt évtizedben olcsó, műszaki értelemben is alacsony színvonalú új építésű lakásokban talált otthonra. Számukra Szabadka ebben a formájában is az irigyelt nyugatot testesíti meg, míg a törzsökös lakosság szomorúan nézi végig egykori épített környezetének lassú, ámde folyamatos lepusztulását. Hihetetlen messze van mindez a boldog békeidőkben keletkezett jövőlátó képeslapok színes világától, amelyek a szabadkai főtér felett lebegő léghajók, repülő kávéház és egyéb furcsa szerkezetek társaságában gondolták kibontakozni a XXI. századi Szabadkát.