Francia pavilon – Infinite Places

Jó az idei Biennálé! Ezt a kommentárt (átfogó ÉF-es ismertetés hiányában) a francia kiállítás méltatásához fűzöm, egyszerűen mert ennek alkotói sikeres erőfeszítést tettek, ha nem is a jelige, de legalább a pavilonépület építészeti mondandóval történő megtöltésére. Ám az idei kiállításnak nem a nemzeti pavilonok a hősei, sőt: ők a semmitmondásig tág kurátori jelszó legfőbb áldozatai. Ha kiutazik, kedves olvasó - és ezt ajánlom - elsősorban az Arsenale nagy, hosszú kiállítótermében láthatók miatt tegye. Itt idén legalább 50 építésziroda bemutatkozását rendezték meg egy-két projekttel, kiválóan. A legnagyobbak közül is vannak itt, méghozzá bőven mért, tágas térben, egymást nem zavarva. Szellősen sorjáznak az élményszerű installációk, képekkel, leírásokkal, makettekkel.

Nagyon klassz továbbá a Giardini központi kiállítása. A két ír építész kurátor itt becsületesen nekiveselkedett, hogy utolérje az általuk kreált jeligével hosszan szöktetett labdát; van fából készült térgazdálkodási kabin(ett)bemutató - egyfajta emelt szintű Hello Wood -, tele fotogén darabokkal. Vannak teret ölelő városépítészeti látomások (pl. a Humanhattan), amelyek már csak távlatosságukkal is azt sugallják, hogy a tér, ja kérem, a tér, na az szabad... (Pedig dehogy az. A 2050-ig terjedő vízió New York Manhattan városrészének csupán egy kis szeletét, a részben már ma is felhagyott kikötőnegyedet célozza.) Ezzel együtt, a Giardini központi pavilonja élményt és ismeretet nyújt, érdemes megtekinteni.

A német pavilon alkotóinak igazuk van, a fal a szabadság korlátja, a helye pedig zárt terület. A falak lebontása ezáltal kétszeresen is a szabadság, a szabad tér bővítésével jár. Ez ugyan távolról sem építészeti, hanem inkább politikai gesztus, de legalább fogalmilag kapcsolódik a Biennálé "free space" jeligéjéhez - a berlini fal helyén felhúzott, a bemutató magvát jelentő, valóban imponáló épületek pedig az építészethez. Az idei német pavilon előtt le a kalappal. Gondolatisága, aktualitása, belsőépítészeti kivitele, az abban foglalt invenció és anyaggazdagság egyaránt kiemeli a Biennálé nemzeti pavilonjainak szegényes átlagából. Nem beszélve a brit kiállítás szó szerint üres cinizmusáról, vagy a svájci pavilon lapos játszadozásáról a léptékhibákkal.

A legszebb persze most is az olasz kiállítás, amely minden skrupulus nélkül hirdeti az ország és az itáliai kortársi építészet kvalitásait. Tájegységenként, igényes idegenforgalmi propagandát is kifejtve, a természet mint ágyazó közeg felmutatásával ad képet a gazdagon burjánzó építő- és rekonstrukciós erőfeszítésekről. Nagyon sok projektről van szó, de korántsem nyomasztóan. Megint bebizonyosodott, hogy a Biennálé legnagyobb mutatványa maga a vendéglátó ország.