Gangos ház karantén idején – Zöldi Anna írása

Sokan várjuk, hogy végre véget érjen a karantén, de nem mindegy hogy milyen házban tesszük ezt. Az otthon szerepe felértékelődött, érdemes megvizsgálni, hogy a különböző lakástípusok hogyan reagálnak a kényszerű bezártság hónapjaira. Egy tipikus gangos budapesti lakóház hétköznapjai első kézből. Zöldi Anna írása.

A gangos bérház a köztudatban maga a főzelékszagú szegénység, a szakmabeliek számára a 19. századi ingatlanspekuláció szinonimája. Nem álmainak netovábbja. Én azonban születésemtől fogva egy ilyen házban élek és hitelesen állíthatom: karanténból a gangos társasház jól vizsgázott. 

A gangos ház Budapest nagyvárosi beépítésének jellegzetes beépítési formája. Annyira természetes, hogy sokan nem is tudják, hogy ez a belvárosban szinte egyeduralkodó bérház tipikusan budapesti jelenség, ilyen számban egyetlen más európai nagyvárosban sem jellemző. Hogy miért nem vált elterjedtté, arra a szakirodalom nem kínál kielégítő magyarázatot, pedig kevéssé hihető, hogy másutt nem a profit mozgatná a beruházásokat. A kiegyezés után a magyar főváros kiépítését is az üzleti érdek irányította. Budapesten a 19. század végén, 20. század elején épült bérházak szinte kizárólag magánerőből épültek meg. A beépítést nyilvánvalóan a rendelkezésre álló telek maximális kihasználása szabta méretre. „Tagadni nem lehet, hogy az építkezési kedv, mely gyorsan emelkedő fővárosunkban,1848 előtt oly élénk volt, s azután hosszabb ideig teljes pangásnak indult, a közelebbi 4-5 évben ismét örvendetes lendületet nyert" – adta hírül a Vasárnapi Ujság1864-ben. A városi sűrűsödés piaci elvek szerint vezérelt morfológia mentén zajlott. Az 1700-as évek végéig jellemzően csak az utcai traktus épült be egy-két szintes épületekkel, később ehhez oldalszárnyat építettek, majd „U" alakban, végül a 19. század utolsó harmadától teljesen körbe épült a telek, immár 4-5 szinten bérbe adható lakásokkal. 

Bár a befektetői érdek már akkor sem volt szégyellős, Budapest nagyvárossá válása a Közmunkatanács szigorú felügyelete mellett zajlott. Budapest városépítési szabályzata korának legszigorúbbja volt. Az 1899-ben tetőző budapesti építkezési hullám olyan egységes városképet eredményezett, hogy 1901-ben Washington városának kialakításához mintákat kereső amerikai látogatók is tanulmányozták Magyarország fővárosát. A megengedett 85%-os beépíthetőség – amibe a nyitott folyosó nem számított bele –a hátsó traktusban persze sötét és kicsi lakásokat eredményezett, innen ered a budapesti bérházak másik tipikus, és külföldiek szemében egyedinek tűnő sajátossága[i], ami már a szociológia területére vezet. A robbanásszerű nagyvárosi fejlődés során (Pest lakossága 1787 és 1848 között ötszörösére nőtt) a városba költöző ipari munkások nem elkülönült negyedekben telepedtek le, hanem a bérházak udvari, olcsó bérű, komfort nélküli szoba-konyhás lakásaiban éltek. Így a szegregáció nem városi léptékben, előkelő és munkásnegyedek kialakulásával, hanem egy-egy lakóházon belül valósult meg. A budapesti gangos bérházban a magyar városi társadalom teljes keresztmetszete leképeződött: az utcafronton, a díszes főlépcsőházból megközelíthető lakásokban laktak a jómódú bérlők, az első emeleten alakították ki a legelőkelőbb, legtágasabb lakást. Ettől a piano nobile szerepű szinttől felfelé haladva csökkent a lakások értéke, a hátsó traktust pedig sokszor csak a cselédlépcsőn át lehetett megközelíteni. Ennek a sajátos társadalmi keveredésnek a szociológiai hatásait most nincs mód bemutatni, de tény, hogy bár a mai napig fennmaradt egyfajta státuszbeli különbség az utcai és udvari lakások között, a közös udvar és nyitott folyosó arra kényszeríti a lakókat, hogy legalább a látvány szintjén szembesüljenek az egyenlőség korlátaival. 

A körfolyosós házak építésük idején maximális túlbiztosítással készültek, mind anyaghasználat, mind statika szempontjából, így zömük még ma is tökéletesen lakható fizikai minőséget kínál, persze a megfelelő komfort kialakítása után. A városhasználati szokások változása ugyan egy időre háttérbe szorította őket; a két háború közt a modernizmus előretörésével a keretes beépítés vált uralkodóvá, a második világháború utáni korszak lakásépítése pedig pont- és szalagházaival másképp kezelte a lakóépületek közvetlen környezetében kialakított köztereket. A gangos ház sokáig alacsony státuszúnak számított, és nem is ok nélkül: a sötét, komfort nélküli udvari lakások leginkább szanálás után kiáltottak. Az egészségesebb életmód jegyében létrehozott lakóegyüttesek azonban éppen szociológiai szempontból bizonyultak sokszor kudarcosnak. A 21. század aztán csúcsra járatta az urbánus életformát, az újabb generációk már kevésbé szívesen ingáznak, a belváros ismét felértékelődött. A környezeti tartalékok felélése pedig nem csak lelkiismereti, de gazdasági kényszerré is teszi a kompakt városhasználatot. Budapesten ehhez hatalmas és ki nem használt tartalékot jelent a belváros körfolyosós, udvaros bérházainak szövete, ahol ráadásul sok lakás üresen áll.

Mit kínál egy ilyen épület a korszerűbb típusokkal összevetve? Erre a karantén szürreális hetei meglehetősen karakteres választ adtak. A mi Margit körúti bérházunk nem tipikus abból a szempontból, hogy nem a telekspekuláció szülötte, a Főváros saját alkalmazottai számára építtette 1911-12-ben, ennek megfelelő színvonallal. Az ötemeletes, 70 lakásos bérház tervezője Nagy Virgil műegyetemi tanár, akkor éppen az építészkar dékánja, műemlékvédelmi szakember, aki szívesen nyúlt történeti előképekhez, és a megújulást a hagyományban (is) kereste. Nevéhez fűződik a Szabadság híd és a régi Erzsébet híd építészeti megformálása, szakíróként pedig egy magyar népi építészetet feldolgozó sorozat szerkesztése. A mi házunkat is a népies szecesszió hatását mutató ornamentika díszítette, (Sződi Szilárd munkája) mely sajnos a háborúban odaveszett. A dupla telken épült együttes a belső udvaros háztípus tovább fejlesztett változata. Két tömbje egy-egy „U" alakban körbeépített udvart foglal magába, a tömböket az utca felől francia udvar mögé húzott keresztszárny fogja össze. Ezzel a megoldással minden lakás vagy az utcára, vagy az utca felé nyitott franciaudvarra néz, az udvarra csak konyhák és cselédszobák tájoltak. Mindkét belső udvar egyik oldalán nyitott, így a fényviszonyok az udvari traktusban is jók, ráadásul az udvarok mérete a szokásosnál nagyobb; a mienkben két 20 méter magas ecetfa is felnőtt az eltelt 100 év alatt. A lakások mindegyike minimum kétszobás, cselédszobás, a saroklakásokhoz üvegezett télikert tartozik, a legfelső szinten műteremlakásokat alakítottak ki már az építés idején. 

A magas építészeti színvonalnak, illetve az eredetileg egységes társadalmi csoportból kikerülő bérlőknek köszönhetően a lakóközösség egy része azóta is állandó, (nagyapám az első bérlők közé tartozott, és rajtunk kívül is él még itt olyan család, ahol a felmenők őslakosok). Ez a kötődés a később ilyen-olyan történelmi kataklizmák folyományaképpen beköltöző családokat is integrálta. Házunk indult és nyert a MOL évről évre megrendezett udvarzöldítő pályázatán. A támogatásnak és a közös munkának köszönhetően már homokozó, rajztábla, esővízgyűjtőből locsolható vegetáció és közös pistikeültetés várta 2012-ben a Budapest100 alkalmával az épületbe látogatókat, akik persze inkább Váli Dezső és Erőss István képzőművészek kedvéért jöttek. Szintén a BP100 eredménye a kapualjban a házunk hírességeit bemutató öt dekoratív tabló, amit sajnos a szél szabadon sodor magával, mióta a körút túloldalán szárba szökkent a Széllkapu projekt. (Az önkormányzat ígérete nem volt olcsó politikai propaganda: a mi házunk bejárata valóban becsukhatatlan szélkapuvá változott...) Egy időben még filozófiai iskola is működött a földszinten, nekik köszönhetően rangos gangkoncertekben lehetett részünk, az éves Bárdos Lajos megemlékezésen túl, merthogy a kivételesen egyenes tartású karnagy és zeneszerző is házunk lakója volt hajdanán. 

A gangos bérházakra jellemző társadalmi keveredés a mai napig érezteti áldásos hatását – a házban lakó fodrász sokunk haját festi, a helyi építési vállalkozó végzi a szükséges karbantartást – ő például a karantén idején sem vesztette el a munkáját, buzgón ütve-fúrja a földszinti függőfolyosó betonját. Váli Deske keze munkája a kapualjban működő szabadpolcos könyvtár minimalista installációja, a fölé akasztott faliújságra pedig időről időre irodalmi szemelvényeket tűz ki a mester, aki a kollektív boldogság csendes élharcosa. Ha tojást már nem is kérünk kölcsön a szomszédtól, mint gyerekkoromban, mégis ugyanolyan vidáman integetünk át egymásnak a gangon. 

A dolog lelke meggyőződésem szerint a gang. Gyerekkoromban a minden lakáshoz tartozó nénik a folyosóra nyíló konyhaajtó elől, hokedliről felügyelték a gyereksereg mozgását. Az ajtókat az IKV a hetvenes években ablakokra cserélte, lecsökkentve ezzel a lehetséges interakciók számát, amely azonban még így is sokszorosa egy zárt lépcsőházban megélhető helyzetnek. Nem találkoztam azzal, hogy a szakirodalom párhuzamot vont volna a hagyományos parasztház tornáca és a bérházak gangja között, pedig a funkció ugyanaz: átmeneti tér a kint és a bent között. Ez a kapcsolatokra lehetőséget kínáló, biztonságos terület hiányzik a későbbi lakóháztípusokból, és ez az, ami most felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a kényszerű összezártság idején. Ráadásul kiegyenlíti az igazságtalan különbséget: a kevésbé jó tájolású lakások lakói hirtelen beelőztek, azaz a folyosón napoztak, míg én irigykedve dideregtem az árnyékos oldalon. Kitelepültek a családok raklapra, szánkóra, kisasztalra, kempingszékre. Elsimultak a ki hol dohányozhat polémia hullámai. Értelmet nyert a MOL pénzéből az udvarra vásárolt kerti bútor, még egy ugrálóasztal is került mellé. 

A növények az eltelt néhány év alatt kilombosodtak, kertészkedő hajlamú lakótársak gondoskodásának és a szorgosan gyűjtött esővíznek köszönhetően. Az évtizedek során az udvar funkciója alapvetően változott. Gyerekkoromban a házmester fennhatósága alatt működött, poroló és kukák uralták, és az olykor betérő, házról házra kéregető zenészek, akiknek csengő fémpénzt, olykor használt pár cipőt dobunk le az emeletről. Gyerekként mi még játszhattunk, járhattunk egyedül az utcán, nem lett volna értelme az árnyékos, nyirkos udvarba húzódni, inkább a padlásfolyosón kalandoztunk. Ma, amikor a forgalom és a közbiztonság miatt egy kisgyerek a belvárosi utcára nem merészkedhet le egyedül, felértékelődött a biztonságos udvar szerepe...  a karantén szélsőséges körülményei között különösen. 

A fiatalok lakhatási preferenciájának változását jól leképezi a gyerekszám alakulása: míg én még népes csapattal idegesítettem a házmestert, a fiaimnak már csak egyetlen „szomszédpeti" jutott. Akkoriban a fiatal családok mind az agglomerációba költöztek, mi tehetetlenségből és talán a ragaszkodásból maradtunk a poros Margit körúton. A ház megtartó erejét jelzi, hogy Peti még mindig jogosan viseli eposzi jelzőjét, és hogy egy ideje újra sok kisgyerek lármázik a folyosókon. Ma az udvaron biciklik parkolnak a napozó nénik mellett. Kánikulában jól esik lent a hűvösben püfölni a laptopot, este az udvar szolid sörözések helyszíne, de volt már ott házi ruhabörze és garázsvásár is, utóbbinak a legszerencsésebb résztvevője potom 990 forintért egy Váli képpel gazdagodott. 

Karantén idején a zárt udvar felbecsülhetetlen szolgálatot tesz: a lezárt köztereket helyettesíti. Méreténél fogva az ütve-fúró hangja és gyerekzsivaj kényelmesen megfér benne, de még elég intim a társas magányhoz. A mindenütt fellelhető háklis hárpiák valahogy kihaltak, remek szórakozástól fosztva meg a felnövekvő generációt. Nekik – az élet sok más, szépen kisimított területéhez hasonlóan – az udvaron sincs már lehetőségük arra, hogy idejekorán és élőben teszteljék a konfliktuskezelés nélkülözhetetlen eszközeit. Bevallom, bár építész végzettséggel inkább el kellene hallgatnom: számomra a zöld szín minden árnyalatában újjászülető lakásbejáratok sem zavarók, a merészen bevállalt kékről már nem is beszélve. A tágas, növényzettel oldott társasházi udvar elviseli az egyéni megoldásokat. A közös, mindenki számára látható térben a szabadon megélt identitás végső soron a közösséghez tartozás érzését erősíti. 

Mielőtt bárki is azt hinné, hogy ez a városképi védettséget élvező objektum maga a földi paradicsom, szögezzük le, itt is átlagos emberek élnek, normális késztetéssel arra, hogy egymás idegeire menjenek. A megfelelően tágas és nyitott használatú közös élettér  oldja a feszültségeket. A körfolyosós házak örökölt sajátossága, társadalmi kohó szerepe, százegynéhány év múltán is érvényesül. 

Sokan sokféle szempontból elemzik mostanság, hogy mi mindent helyez más megvilágításba a vírus miatti kényszerű életmódváltás. A közösségi lakhatás különböző formái ma egyre népszerűbbek, a városokban beindult a reurbanizáció folyamata, az önálló életüket kezdők lakhatási gondjai továbbra is nagyok:  mindezek ismeretében, a bérlakás-programok szükségessége idején hasznos felfigyelni arra az adottságra, amit a budapesti lakásállomány nagy hányadát kitevő körfolyosós háztípus nyújtani tud. Zeisel 1981-es tanulmánya hat alapvető lakóhelyi szükségletet nevezett meg a lakóépületek esetében, ezek a (1) biztonságigény / kötődés, (2) tájékozódási szükséglet / legibilitás, (3) a privát szféra igénye / hozzáférés az énhez-csoporthoz, (4) a társas interakció szükséglete, (5) a kényelem-igény / rutinok és (6) az identitás-szükséglet. Egy zárt lépcsőházas épületben a kényelem az egyetlen kiemelkedő faktor, az összes többi szempontnak a körfolyosós ház azonban sokkal jobban megfelel. És bár a függőfolyosón az arcunkba fúj a szél és söpörni kell a havat, de a klasszikus bérházaknak a kényelmi szolgáltatások terén is lehetnek tartalékaik. Üresen álló tereikben kialakíthatók lennének a 21. századi életvitelt megkönnyíthető, közös használatú helyiségek: mosókonyha, fénymásoló, nyomtató helyiség, munkatér, akár még szauna is. Persze a rossz tájolású, komfort nélküli lakások felszámolásához rendszerszintű beavatkozásra lenne szükség: épületszárnyak lebontására, udvarok összenyitására, azaz mindenképp a lakóközösség hatáskörén túlmutató döntésekre. Erre történtek kísérletek  pl. a Ferencvárosban, mint ahogy arra is, hogy az átmeneti teret a tömeges lakásépítés korszerű formáival kombinálják.

Budapest azonban még hatalmas kihasználatlan tartalékkal rendelkezik e téren. Talán a fiatalok, akik itt nevelnek gyereket, vagy majd azok a gyerekek, akik ismét ilyen épületekben nevelkednek, nem tehernek, nem eklektikus skanzennek tekintik majd a belvárosi épületállományt, hanem kedvező, előnyöket kínáló, élhető feltételeket kínáló adottságnak. Minden esetre a gangos ház az elmúlt hónapokban használatból jól vizsgázott: megmutatta szépségeit, tartalékait. 

Zöldi Anna

Szerk: Somogyi Krisztina