Nézőpontok/Tanulmány

Gazdag örökség, gondatlan örökösök. A dualizmus korának építészeti emlékei Marosvásárhelyen

1/11

Fotó: Török Gáspár, via Azopan

?>
Fotó: Török Gáspár, via Azopan
?>
Megszokott beállítás Marosvásárhelyről a Városházával és a Kultúrpalotával. De nem csak ennyiből áll az épített örökség. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
?>
Földszintes historizáló lakóházak sora a Kossuth utcában az 1900 körüli évekből. Kimaradtak a védett városképi együttesből. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
?>
A Bányai-palota főhomlokzati részlete. A harsány neobarokk gazdagság – szerencsére – már évtizedekkel ezelőtt is dobogós helyet ért a műemléklistán. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
?>
Feigenbaum Vilmos magyaros stílusú, reprezentatív bérpalotája, Keleti Béla munkája. Lefelejtődött a listáról. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
?>
Részlet a Sáros (Târgului) utcából. Az előtérben neoreneszánsz bérház, a háttérben a város utolsó fennmaradt klasszicista földszintes lakóháza. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
?>
Soós Pál házának neobarokk középpavilonja. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
?>
Sarokok és emberek I. Pap Zsigmond bérpalotája a Bolyai utca torkolatánál. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
?>
Sarokok és emberek II. Petrás Géza háza az Iskola utcában. A neobarokk mutatós marosvásárhelyi emléke. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
?>
Sarkok és emberek III. A Bissingen-palota zárt sarokerkélye. Habár a városközpont markáns épülete és története a 18. századba nyúlik vissza, nem szerepel a műemléklistán. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
?>
Sarkok és emberek IV. Két kimagasló minőségű szecessziós emlék a Márton utca és Bolyai utca találkozásánál. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
1/11

Fotó: Török Gáspár, via Azopan

Gazdag örökség, gondatlan örökösök. A dualizmus korának építészeti emlékei Marosvásárhelyen
Nézőpontok/Tanulmány

Gazdag örökség, gondatlan örökösök. A dualizmus korának építészeti emlékei Marosvásárhelyen

2020.12.15. 18:31

A helyi műemléki topográfiának köszönhetően a tudományos kutatás terén aránylag jól áll Marosvásárhely örökségvédelme. A tényleges megóvást illetően azonban más a helyzet: az önkormányzat érdektelenségének és a folyamatos felújításoknak hála, visszafordíthatatlannak tűnő káros folyamatok zajlanak a belvárosban. A Maros megyei nagyváros historizáló és századfordulós, különösen kiszolgáltatott épületállományának helyzetét Orbán János foglalta össze az Építészfórum felkérésére.

Már-már közhely, hogy a gazdaságilag virágzó Osztrák–Magyar Monarchia maradandó építészeti nyomot hagyott városainkon szerte Közép-Európában, melyek arculatát így sok esetben a historizáló és a századfordulós építészeti tendenciák döntően formálták. Nincs ez másképp Marosvásárhelyen sem. A kortársak, majd az utókor nem véletlenül mitizálta és avatta a modernizáció helyi hősévé Bernády Györgynek, a kor meghatározó polgármesterének (1902–1912) alakját városépítőként. Az építészeti fellendülés ugyan nem vele kezdődött, és nem is vele ért véget, de kétségtelen, hogy az első világháborút megelőző szűk negyedszázad, élen az ő polgármesterségével, addig nem látott intenzitású építészeti felívelést hozott Marosvásárhelyen. Ez azt eredményezte, hogy a belváros összességében a historizmus és szecesszió jegyében épült újjá, amit híven tükröz mind a mai napig. Nem haladhatunk végig utcáin anélkül, hogy ne találkoznánk lépten-nyomon a tárgyalt kor emlékeivel – a legtöbb helyen döntő mennyiségben fordulnak elő, és alapjaiban határozzák meg a városképet.

Megszokott beállítás Marosvásárhelyről a Városházával és a Kultúrpalotával. De nem csak ennyiből áll az épített örökség. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
2/11
Megszokott beállítás Marosvásárhelyről a Városházával és a Kultúrpalotával. De nem csak ennyiből áll az épített örökség. Fotó: Török Gáspár, via Azopan

Ez a tényállás fontos kérdéseket vet fel a helyi műemlékvédelemben kívánatos hangsúlyokat és stratégiákat illetően. Magyarán: a Monarchia korabeli, kiterjedt épületállomány védelmének kérdéseit emeli a figyelem középpontjába Marosvásárhelyen is. A fentiek értelmében az időszak védett emlékanyaga nem korlátozódhat a remekművek – a Komor–Jakab páros által tervezett Városháza (1906–1908) és a Kultúrpalota (1910–1913) vagy a tucatnyi Bernády kori emblematikus középület – látványos csoportjára, melyek kellő figyelemben részesülnek minden irányból. Az utcák és terek arculatát ugyanis döntően nem a kiemelt emlékek, hanem az egyszerű lakóházak, emeletes bérházak, sokszor jelentékeny építészeti minőséget felmutató szecessziós villák és egyéb épülettípusok népes csoportja határozza meg, mely összességében több száz emléket számlál. A reprezentatív megvalósításokat utóbbiak keretezhetik hitelesen, a több mint száz éve letűnt építészeti korszak hangulatát pedig együtt idézhetik meg méltóképpen. Másként szólva: a korszak épített öröksége szervesen összefüggő egészet képez, és érdemben csak így védhető.

A fenti evidenciák szerencsésebb építészeti kultúrával megáldott tájak és városok lakói számára bizonyára magától értetődőek, helyben azonban még mindig magyarázatra szorulnak, és folyamatos hangsúlyozást igényelnek. Részben azért, mert a műemlék jelentése a kollektív tudatban még mindig inkább a nagy történeti stílusok kategóriáiba besorolható, régi épület fogalmával azonos. (Műemlék alatt itt most ne a jogi értelemben is azzá nyilvánított épületek szűk csoportját, hanem a jelentős történeti és esztétikai értéket hordozó emlékek összességét értsük.) Marosvásárhely előszeretettel tekint műemlékként gótikus Vártemplomára, a gyakran középkorivá régiesített, 17. századi „várra", barokk templomaira vagy a Teleki Tékára, egy száz évnél alig idősebb historizáló lakóház azonban nem biztos, hogy kimeríti mindenki szemében a régiséggel kapcsolatos elvárásokat. A köztudatban élő műemlékfogalom nem viszonyul körültekintéssel az egyediség szempontjaihoz sem. Ez ugyanis, minden jogossága ellenére, a városkép vonatkozásában aligha lehet mérvadó – az imént példaként hozott historizáló ház az utcaképben ugyanolyan jelentőséggel bírhat akkor is, ha valamely ritka típust testesít meg, és akkor is, ha tucatszámra fordul elő a településen.

Részlet a Sáros (Târgului) utcából. Az előtérben neoreneszánsz bérház, a háttérben a város utolsó fennmaradt klasszicista földszintes lakóháza. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
6/11
Részlet a Sáros (Târgului) utcából. Az előtérben neoreneszánsz bérház, a háttérben a város utolsó fennmaradt klasszicista földszintes lakóháza. Fotó: Török Gáspár, via Azopan

A historizáló és századfordulós emlékanyag védelmének legnagyobb kerékkötőjét sokáig a korszak építészetére vonatkozó művészettörténeti tudás kiterjedt fehér foltjai jelentették. Anyaországi olvasóink számára talán nem árt elmagyarázni, hogy 1989 előtt Erdélyben a historizmus tudományos igényű kutatása nemigen fejlődhetett ki. A hetvenes-nyolcvanas évek keményvonalas kommunizmusa a régebbi korok építészetével való foglalatoskodást is felszámolni igyekezett, a nagy léptékű településrendezés (szisztematizálás) útjában álló műemlékvédelemmel együtt.

A fordulat után az erdélyi magyar művészettörténet-írás a kilencvenes évek közepére jutott, a kolozsvári tanszék révén, az újjáéledés fázisába. Vagyis a magyarországi művészettörténet-írásban a historizmus és a századforduló kutatásának zavartalan meghonosodásával és kibontakozásával eltelt évtizedek Romániában a diszciplína halálos válságának, majd lassú újjáépülésének évtizedei voltak, ami nem kedvezett az új kutatási irányok meghonosodásának. A historizmus építészete iránti érdeklődés így csak később szökkenhetett szárba. A vázolt tudománytörténeti állapotnak köszönhetően az erdélyi városok többségében a Monarchia korára vonatkozó tudást jó esetben a helytörténet-írás kezelte és örökítette át – a maga módján és a maga eszközeivel. Így történt ez Marosvásárhelyen is, ahol ebben Keresztes Gyula (1921–2015) műépítész játszott szerepet, az ezredfordulót követően pedig a forráskutatásban úttörő urbanisztikai szakember, Ioan Eugen Man (1940) munkássága kiemelkedő.

A korszak építészetének elsődleges forrásokra alapozott, rendszerszintű művészettörténeti feltárásáról bő egy évtizede beszélhetünk Marosvásárhelyen (összhangban a téma általános felértékelődésével az erdélyi kutatásban). Nem elhanyagolható szerepet játszik ebben a Marosvásárhely Műemléki Topográfiája projekt tevékenysége, mely mintegy fél évtizede fogja tudományos keretbe a város építészete iránt érdeklődő művészettörténészek kutatásait. (A vállalkozás tevékenységéről, eddigi eredményeiről a kolozsvári Korunk 2019/7-es számában olvasható rövid összegzés.) Ebben a terepbejárással, számbavétellel, dokumentálással egybekötött munkában, számbeli arányuknak köszönhetően, automatikusan nagyobb hangsúly kerül a historizmus és századforduló épületeire.

A különféle összeírások segítenek a házak birtokosainak tisztázásában, ezáltal megnyílik az út az építési engedélyek kutatása előtt, keltezések, építőmesterek meghatározása, stílustörténeti összefüggések felvázolása válik lehetővé. Így a korszak épített örökségének minden eddiginél szélesebb körű vizsgálata körvonalazódhat, melynek hatósugara messze túlterjed a reprezentatív emlékek körén, magába foglalva az egyszerűbb, de városképileg meghatározó lakóházak fent körvonalazott, népes kategóriáját is. Ismeretlenségüket és fokozott sérülékenységüket szem előtt tartva a topográfia-projekt eddig előszeretettel összpontosított az ilyeneket nagyobb számban felmutató városrészekre, több esetben összetett építéstörténeteket bontva ki. Az utóbbi évek erőfeszítéseinek köszönhetően több száz épületről gazdagodott ilyen módon a tudásunk (a tudományos eredményekből a Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából évkönyv 2019-es különszáma nyújt némi ízelítőt).

Sarokok és emberek I. Pap Zsigmond bérpalotája a Bolyai utca torkolatánál. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
8/11
Sarokok és emberek I. Pap Zsigmond bérpalotája a Bolyai utca torkolatánál. Fotó: Török Gáspár, via Azopan

Nyilvánvaló, hogy a mélyreható kutatások lényegesen bővítik a historizáló és szecessziós emlékekre vonatkozó ismereteket, kiterjesztve a védelem szempontjait is. Lehetővé teszik a kifinomultabb kronológiai viszonyok megértését, elősegítik az egymást követő stílustendenciák időrendjének körvonalazását, a pontosabb besorolást, ugyanakkor számos, művelődés- vagy társadalomtörténeti szempontból hasznos adatot hoznak felszínre egy-egy épületről. Ezek birtokában a régiség és egyediség fent tárgyalt szempontjai is új értelmet nyerhetnek a korszak építészetén belül, sőt, ezeken túlmenően is lehetővé válik az intézményes védelem szempontjainak újragondolása, összehangolása a művészettörténeti kutatások eredményeivel.

A jogi védettséggel rendelkező, tényleges műemlékek száma ugyanis nem feltétlenül csekély Marosvásárhelyen. A 2015-ös hivatalos romániai műemlékjegyzék nagy vonalakban 137 műemléket (ezek között 7 együttest, melyek tételesen több épületből állnak, esetenként parkokkal kiegészülve), 12 nagy kiterjedésű, városképi jelentőségű műemléki együttest („ansamblu urban"), 5 köztéri emléket és 9 síremléket vagy kriptát tart számon. A számokkal kapcsolatban kénytelenek vagyunk viszonylagosan fogalmazni, hiszen – ha alaposabban elemezni kezdjük a jegyzék bugyrait – kiderül, hogy néhányat már réges-régen lebontottak, több épület nehezen megmagyarázható okokból szerepel a listán, de léteznek téves házszámok is. Ettől eltekintve a tételesen műemlékké nyilvánított épületek közül nagyjából 68 hozható összefüggésbe a historizmus és századforduló korának építészetével, ami a hivatalos helyi műemlékállomány felét jelenti.

A dualizmus kori emlékek aránya tehát nem elhanyagolható a listán, s ez pozitívum, bár kétségtelen, hogy számuk bármikor megkétszerezhető lenne. Válogatásuk azonban sajátosan következetlen – ennek hátterében sem sejthetünk mást, mint a korszakra vonatkozó művészettörténeti ismeretek évtizedekkel ezelőtti kezdetlegességét. A lista szerkesztői az építészeti kvalitás szempontjai és az egyes épületekről rendelkezésre álló helytörténeti információk alapján dolgozhattak, de nem mindig világos kritériumrendszer alapján: míg a harsány neobarokk plasztikával ékes, 1898-ban épült főtéri Bányai-palota helyet kapott rajta, átellenben a vele egykorú, Pap Zsigmond-féle bérház hasonló minőségű, ám visszafogottabb neoreneszánsz homlokzata már nem. Az 1896-ban neobarokk köntösbe bújtatott Makariás-házat korábbi fázisának történeti „érdemei" (1773-ban itt szállt meg II. József császár) még felsegítették a listára, közvetlen szomszédját, Soós Pál építőmester látványos neobarokk részleteket felmutató házát már kevésbé. A kiváló építőművész, Toroczkai Wigand Ede lakóházai közül a Schmidt-ház részesült a műemlékké avatás kegyében, a mai Argeșului utcában álló, a város építészetében forradalmi jelentőségű két lakóháza sajnos nem (a gyászos következményeket bárki megtekintheti Csiszér Berci egykori házán). A magyaros építészeti formanyelv helyi úttörőjének számító Keleti Béla által a Bartók Béla utca sarkára épített apró Hirschmann-ház megütötte a mércét, de az építőmester reprezentatív munkája, a Feigenbaum-féle bérpalota már kevésbé, és az újabb kutatásoknak köszönhetően egyre tisztábban előttünk álló példák sora folytatható, akárcsak a védelem hiányában az utóbbi évtizedekben visszafordíthatatlanul károsodott emlékeké.

Soós Pál házának neobarokk középpavilonja. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
7/11
Soós Pál házának neobarokk középpavilonja. Fotó: Török Gáspár, via Azopan

Pozitívum, hogy a 12 városképi jelentőségű műemléki együttes („ansamblu urban") a történelmi belváros tekintélyes részét lefedi, még akkor is, ha ez a kategória gyengébb védettséget jelent. Furcsaságok persze ezek kialakításánál is felmerülnek: itt nem feltétlenül a történetileg teljesen megalapozatlan, de egyébként ártalmatlan elnevezéseikre gondolunk („kézműves övezet", „kereskedelmi központ", „román negyed"), hanem inkább a behatárolásukra. Példának okáért a Călărașilor (egykor Kossuth) utcában a topográfiai kutatások a közelmúltban aláhúzták azt, ami egy értő helyszíni szemle során eddig is nyilvánvaló volt: az utcában körülhatárolt együttes épp ott ér véget, ahol kiemelkedő minőségű homlokzati plasztikát felmutató, zömmel historizáló házak egész sora kezdődik (lásd Oniga Erika és Orbán János tanulmányát a Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából évkönyv különszámában), a védettség hiánya pedig nyilván könnyítette a közelmúltban a környéken végbement kíméletlen beavatkozásokat.

Az itt tárgyalt kor épületeinek helyzete ugyanis távolról sem szívderítő – függetlenül attól, hogy szerepelnek-e vagy sem a műemlékjegyzékben. Az 1990-es évek átmeneti zűrzavarában az általános szegénység nagyjából szavatolta a műemlékállomány viszonylagos biztonságát is.

Az ezredfordulót követő gazdasági fellendülés azonban egyre élénkebb felújítási kedvet, ugyanakkor addig ismeretlen építő- és szigetelőanyagok, nyílászáró- és héjazattípusok olyan szintű rohamát hozta magával, ami teljesen elsodorta a védelem feladatait amúgy is nehézkesen ellátó, felkészületlen szerveket. Ez, karöltve az ismerethiánnyal, valóságos merényleteket eredményezett a városkép ellen: homlokzati plasztikák, míves szecessziós nyílászárók, tömegformák váltak semmivé egyik napról a másikra.

Meg kell jegyeznünk, hogy a jelenség (és a veszteség) nem helyi sajátosság, hanem országos szintű volt. Napjainkban tehát sürgős kihívást jelent a védelem hatékonyságának növelése és a mihamarabbi erőteljes elmozdulás a belváros arculatának integrált védelme felé.

Nyilvánvaló, hogy a tudományos kutatás főhelyen segítheti elő a védelem szempontjainak gazdagodását – az utóbbi évek pozitív fejleményeinek köszönhetően szerencsére itt van a legkevesebb ok a panaszra, a legjobban talán ezen a téren áll a helyi épített örökség ügye. A jogilag védett emlékek körének kiterjesztése, a műemlékjegyzék bővítése szintén alapvető lenne, bár önmagában sajnos nem oldja meg a helyzetet. A változás manapság sokat hangoztatott feltétele az építészeti kultúra fejlesztése és terjesztése, ám nem árt látni, hogy ez némiképp hosszabb folyamatnak ígérkezik – mire az „érzékenyítés" áttörést ér el, jó eséllyel elenyészik az épített örökség java része. Naivitás nélkül fel kell mérni azt, hogy a belváros arculatának alakulása kőkemény ingatlanpiaci érdekeknek és a kulturális örökség ügyeire általában nem túl fogékony lakóháztulajdonosok szándékainak függvénye.

Sarkok és emberek IV. Két kimagasló minőségű szecessziós emlék a Márton utca és Bolyai utca találkozásánál. Fotó: Török Gáspár, via Azopan
11/11
Sarkok és emberek IV. Két kimagasló minőségű szecessziós emlék a Márton utca és Bolyai utca találkozásánál. Fotó: Török Gáspár, via Azopan

Amíg ez így van, megoldást a körültekintő hatósági ellenőrzés és intézkedéscsomagok jelenthetnek. Mivel a minisztériumnak alárendelt országos műemléki szervek helyi kirendeltségének felkészültsége és kapacitása kívánnivalókat hagy maga után, a szokásosnál nagyobb felelősség hárul az önkormányzatra, annál is inkább, mivel az itt tárgyalt korszak historizáló és szecessziós öröksége főként városképi jelentőségű. A belváros területére kibocsátott építési engedélyeknél a műemléki elvárások tényleges, szakszerű előírása, majd azok teljesítésének szigorú hatósági utánkövetése a gyakorlatban többet segíthetne, mint a távoli regionális és országos műemléki bizottságok autoritása. A helyi védettség formáinak, kategóriáinak kidolgozása is elősegíthetné a helyzet konszolidálódását, úgyszintén a tulajdonosok felé nemcsak elvárásokat megfogalmazó, hanem támogatást is felajánló önkormányzati hozzáállás. A fejvesztett bírságolás helyett a bürokrácia észszerűsítése, a műemléki szempontok hiteles kommunikációja segíthetné a bizalmi környezet megteremtését, melyre igen-igen nagy szükség volna. Hiszen nem árt tudomásul venni, hogy jelenleg a műemlék inkább nyűg, mint lehetőség, ügyének képviselői pedig, akikkel felkészületlen bürokraták vagy bírságoló rendőrök formájában szembesül, ellenségek a műemlék-tulajdonos számára.

Az eltelt húsz évben a helyi önkormányzat, finoman szólva, nem mutatott túl sok érdeklődést a város épített öröksége iránt. Ez főként annak tükrében tragédia, hogy – mint fentebb már tárgyaltuk – az időszak gazdasági fellendülése élénk aktivitást hozott a belvárosi ingatlanpiacon és az épületek felújítása terén, a műemlékek nagy százalékánál visszafordíthatatlan károkat okozva. Jó hír viszont, hogy a 2020 őszén lezajlott helyhatósági választások nyomán két évtized után gyökeresen új helyzet állt elő a helyi önkormányzatban, a város élére pedig a kulturális szférából érkező, az épített örökség gondjait értő polgármester került. A kihívás a hatékony védelem megszervezése és főként annak összehangolása a várhatóan megerősödő ingatlanberuházói aktivitással. Ez új időszámítást jelenthet a város műemlékeinek életében, beleértve a historizmus és a századforduló itt tárgyalt nagyszámú emlékét is.

 

Orbán János

Orbán János (1981, Marosvásárhely) művészettörténész, levéltári mélybúvár. Erdély 18–19. századi építészetében, az utóbbi években főleg a marosvásárhelyi városkép történetében merült el.

A cikket Török Gáspár (1934–2019) fotográfus 1990-ben készült felvételei illusztrálják, az Azopan fotóarchívum jóvoltából.

Az Építészfórum határon túli magyar építészettel kapcsolatos összeállítása a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jött létre. Az összeállítást Kovács Dániel szerkesztette.

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Épületek/Örökség

VÁRKERT BAZÁR // Egy hely + Építészfórum

2021.03.24. 18:04
00:07:03

A dualista Monarchia kialakulsával Budapest elindult az uralkodói központtá válás útján, melynek szimbolikus eleme volt a korszerűtlen királyi palota nagyszabású átépítése. A megtisztelő feladatot nem más kapta, mint az építészóriás Ybl Miklós. A munkálatok az épületegyüttes környezetének rendezésével kezdődtek, így jött létre 1875 és 1882 között a Várhegy Duna felé néző oldalán a Várkert Bazár. A látványos neoreneszánsz stílusú épülethez és a mögötte található királyi kerthez egy szintén elegáns kialakítású műszaki épület is tartozott, ez a Várkert Kioszk. Az Egy hely és az Építészfórum közös sorozatának legújabb részében a magyarországi neoreneszánsz építészet kiváló példájával ismerkedhetünk meg.

A dualista Monarchia kialakulsával Budapest elindult az uralkodói központtá válás útján, melynek szimbolikus eleme volt a korszerűtlen királyi palota nagyszabású átépítése. A megtisztelő feladatot nem más kapta, mint az építészóriás Ybl Miklós. A munkálatok az épületegyüttes környezetének rendezésével kezdődtek, így jött létre 1875 és 1882 között a Várhegy Duna felé néző oldalán a Várkert Bazár. A látványos neoreneszánsz stílusú épülethez és a mögötte található királyi kerthez egy szintén elegáns kialakítású műszaki épület is tartozott, ez a Várkert Kioszk. Az Egy hely és az Építészfórum közös sorozatának legújabb részében a magyarországi neoreneszánsz építészet kiváló példájával ismerkedhetünk meg.

Helyek/Köztér

SÁRKÁNYOK ÉS DELFINEK PESTEN ÉS BUDÁN // Egy hely + Építészfórum

2021.02.24. 16:10
00:06:00

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának következő részében a budapesti sárkányok és delfinek nyomába eredünk, amelyeket természetesen nem az állatkertben fogunk megtalálni, ám talán nem is kell olyan messzire mennünk a rejtély első megoldásáért. Három sárkány és nyolc delfin bújik Pesten és Budán, amik mellett nap mint nap sétálhatunk el anélkül, hogy ismernénk múltjukat, pedig 150 éves vándorlásuk során az egész város történetét elmesélik nekünk.

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának következő részében a budapesti sárkányok és delfinek nyomába eredünk, amelyeket természetesen nem az állatkertben fogunk megtalálni, ám talán nem is kell olyan messzire mennünk a rejtély első megoldásáért. Három sárkány és nyolc delfin bújik Pesten és Budán, amik mellett nap mint nap sétálhatunk el anélkül, hogy ismernénk múltjukat, pedig 150 éves vándorlásuk során az egész város történetét elmesélik nekünk.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk