Gazdag örökség, gondatlan örökösök. A dualizmus korának építészeti emlékei Marosvásárhelyen

A helyi műemléki topográfiának köszönhetően a tudományos kutatás terén aránylag jól áll Marosvásárhely örökségvédelme. A tényleges megóvást illetően azonban más a helyzet: az önkormányzat érdektelenségének és a folyamatos felújításoknak hála, visszafordíthatatlannak tűnő káros folyamatok zajlanak a belvárosban. A Maros megyei nagyváros historizáló és századfordulós, különösen kiszolgáltatott épületállományának helyzetét Orbán János foglalta össze az Építészfórum felkérésére.

Már-már közhely, hogy a gazdaságilag virágzó Osztrák–Magyar Monarchia maradandó építészeti nyomot hagyott városainkon szerte Közép-Európában, melyek arculatát így sok esetben a historizáló és a századfordulós építészeti tendenciák döntően formálták. Nincs ez másképp Marosvásárhelyen sem. A kortársak, majd az utókor nem véletlenül mitizálta és avatta a modernizáció helyi hősévé Bernády Györgynek, a kor meghatározó polgármesterének (1902–1912) alakját városépítőként. Az építészeti fellendülés ugyan nem vele kezdődött, és nem is vele ért véget, de kétségtelen, hogy az első világháborút megelőző szűk negyedszázad, élen az ő polgármesterségével, addig nem látott intenzitású építészeti felívelést hozott Marosvásárhelyen. Ez azt eredményezte, hogy a belváros összességében a historizmus és szecesszió jegyében épült újjá, amit híven tükröz mind a mai napig. Nem haladhatunk végig utcáin anélkül, hogy ne találkoznánk lépten-nyomon a tárgyalt kor emlékeivel – a legtöbb helyen döntő mennyiségben fordulnak elő, és alapjaiban határozzák meg a városképet.

Ez a tényállás fontos kérdéseket vet fel a helyi műemlékvédelemben kívánatos hangsúlyokat és stratégiákat illetően. Magyarán: a Monarchia korabeli, kiterjedt épületállomány védelmének kérdéseit emeli a figyelem középpontjába Marosvásárhelyen is. A fentiek értelmében az időszak védett emlékanyaga nem korlátozódhat a remekművek – a Komor–Jakab páros által tervezett Városháza (1906–1908) és a Kultúrpalota (1910–1913) vagy a tucatnyi Bernády kori emblematikus középület – látványos csoportjára, melyek kellő figyelemben részesülnek minden irányból. Az utcák és terek arculatát ugyanis döntően nem a kiemelt emlékek, hanem az egyszerű lakóházak, emeletes bérházak, sokszor jelentékeny építészeti minőséget felmutató szecessziós villák és egyéb épülettípusok népes csoportja határozza meg, mely összességében több száz emléket számlál. A reprezentatív megvalósításokat utóbbiak keretezhetik hitelesen, a több mint száz éve letűnt építészeti korszak hangulatát pedig együtt idézhetik meg méltóképpen. Másként szólva: a korszak épített öröksége szervesen összefüggő egészet képez, és érdemben csak így védhető.

A fenti evidenciák szerencsésebb építészeti kultúrával megáldott tájak és városok lakói számára bizonyára magától értetődőek, helyben azonban még mindig magyarázatra szorulnak, és folyamatos hangsúlyozást igényelnek. Részben azért, mert a műemlék jelentése a kollektív tudatban még mindig inkább a nagy történeti stílusok kategóriáiba besorolható, régi épület fogalmával azonos. (Műemlék alatt itt most ne a jogi értelemben is azzá nyilvánított épületek szűk csoportját, hanem a jelentős történeti és esztétikai értéket hordozó emlékek összességét értsük.) Marosvásárhely előszeretettel tekint műemlékként gótikus Vártemplomára, a gyakran középkorivá régiesített, 17. századi „várra", barokk templomaira vagy a Teleki Tékára, egy száz évnél alig idősebb historizáló lakóház azonban nem biztos, hogy kimeríti mindenki szemében a régiséggel kapcsolatos elvárásokat. A köztudatban élő műemlékfogalom nem viszonyul körültekintéssel az egyediség szempontjaihoz sem. Ez ugyanis, minden jogossága ellenére, a városkép vonatkozásában aligha lehet mérvadó – az imént példaként hozott historizáló ház az utcaképben ugyanolyan jelentőséggel bírhat akkor is, ha valamely ritka típust testesít meg, és akkor is, ha tucatszámra fordul elő a településen.

A historizáló és századfordulós emlékanyag védelmének legnagyobb kerékkötőjét sokáig a korszak építészetére vonatkozó művészettörténeti tudás kiterjedt fehér foltjai jelentették. Anyaországi olvasóink számára talán nem árt elmagyarázni, hogy 1989 előtt Erdélyben a historizmus tudományos igényű kutatása nemigen fejlődhetett ki. A hetvenes-nyolcvanas évek keményvonalas kommunizmusa a régebbi korok építészetével való foglalatoskodást is felszámolni igyekezett, a nagy léptékű településrendezés (szisztematizálás) útjában álló műemlékvédelemmel együtt.

A fordulat után az erdélyi magyar művészettörténet-írás a kilencvenes évek közepére jutott, a kolozsvári tanszék révén, az újjáéledés fázisába. Vagyis a magyarországi művészettörténet-írásban a historizmus és a századforduló kutatásának zavartalan meghonosodásával és kibontakozásával eltelt évtizedek Romániában a diszciplína halálos válságának, majd lassú újjáépülésének évtizedei voltak, ami nem kedvezett az új kutatási irányok meghonosodásának. A historizmus építészete iránti érdeklődés így csak később szökkenhetett szárba. A vázolt tudománytörténeti állapotnak köszönhetően az erdélyi városok többségében a Monarchia korára vonatkozó tudást jó esetben a helytörténet-írás kezelte és örökítette át – a maga módján és a maga eszközeivel. Így történt ez Marosvásárhelyen is, ahol ebben Keresztes Gyula (1921–2015) műépítész játszott szerepet, az ezredfordulót követően pedig a forráskutatásban úttörő urbanisztikai szakember, Ioan Eugen Man (1940) munkássága kiemelkedő.

A korszak építészetének elsődleges forrásokra alapozott, rendszerszintű művészettörténeti feltárásáról bő egy évtizede beszélhetünk Marosvásárhelyen (összhangban a téma általános felértékelődésével az erdélyi kutatásban). Nem elhanyagolható szerepet játszik ebben a Marosvásárhely Műemléki Topográfiája projekt tevékenysége, mely mintegy fél évtizede fogja tudományos keretbe a város építészete iránt érdeklődő művészettörténészek kutatásait. (A vállalkozás tevékenységéről, eddigi eredményeiről a kolozsvári Korunk 2019/7-es számában olvasható rövid összegzés.) Ebben a terepbejárással, számbavétellel, dokumentálással egybekötött munkában, számbeli arányuknak köszönhetően, automatikusan nagyobb hangsúly kerül a historizmus és századforduló épületeire.

A különféle összeírások segítenek a házak birtokosainak tisztázásában, ezáltal megnyílik az út az építési engedélyek kutatása előtt, keltezések, építőmesterek meghatározása, stílustörténeti összefüggések felvázolása válik lehetővé. Így a korszak épített örökségének minden eddiginél szélesebb körű vizsgálata körvonalazódhat, melynek hatósugara messze túlterjed a reprezentatív emlékek körén, magába foglalva az egyszerűbb, de városképileg meghatározó lakóházak fent körvonalazott, népes kategóriáját is. Ismeretlenségüket és fokozott sérülékenységüket szem előtt tartva a topográfia-projekt eddig előszeretettel összpontosított az ilyeneket nagyobb számban felmutató városrészekre, több esetben összetett építéstörténeteket bontva ki. Az utóbbi évek erőfeszítéseinek köszönhetően több száz épületről gazdagodott ilyen módon a tudásunk (a tudományos eredményekből a Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából évkönyv 2019-es különszáma nyújt némi ízelítőt).

Nyilvánvaló, hogy a mélyreható kutatások lényegesen bővítik a historizáló és szecessziós emlékekre vonatkozó ismereteket, kiterjesztve a védelem szempontjait is. Lehetővé teszik a kifinomultabb kronológiai viszonyok megértését, elősegítik az egymást követő stílustendenciák időrendjének körvonalazását, a pontosabb besorolást, ugyanakkor számos, művelődés- vagy társadalomtörténeti szempontból hasznos adatot hoznak felszínre egy-egy épületről. Ezek birtokában a régiség és egyediség fent tárgyalt szempontjai is új értelmet nyerhetnek a korszak építészetén belül, sőt, ezeken túlmenően is lehetővé válik az intézményes védelem szempontjainak újragondolása, összehangolása a művészettörténeti kutatások eredményeivel.

A jogi védettséggel rendelkező, tényleges műemlékek száma ugyanis nem feltétlenül csekély Marosvásárhelyen. A 2015-ös hivatalos romániai műemlékjegyzék nagy vonalakban 137 műemléket (ezek között 7 együttest, melyek tételesen több épületből állnak, esetenként parkokkal kiegészülve), 12 nagy kiterjedésű, városképi jelentőségű műemléki együttest („ansamblu urban"), 5 köztéri emléket és 9 síremléket vagy kriptát tart számon. A számokkal kapcsolatban kénytelenek vagyunk viszonylagosan fogalmazni, hiszen – ha alaposabban elemezni kezdjük a jegyzék bugyrait – kiderül, hogy néhányat már réges-régen lebontottak, több épület nehezen megmagyarázható okokból szerepel a listán, de léteznek téves házszámok is. Ettől eltekintve a tételesen műemlékké nyilvánított épületek közül nagyjából 68 hozható összefüggésbe a historizmus és századforduló korának építészetével, ami a hivatalos helyi műemlékállomány felét jelenti.

A dualizmus kori emlékek aránya tehát nem elhanyagolható a listán, s ez pozitívum, bár kétségtelen, hogy számuk bármikor megkétszerezhető lenne. Válogatásuk azonban sajátosan következetlen – ennek hátterében sem sejthetünk mást, mint a korszakra vonatkozó művészettörténeti ismeretek évtizedekkel ezelőtti kezdetlegességét. A lista szerkesztői az építészeti kvalitás szempontjai és az egyes épületekről rendelkezésre álló helytörténeti információk alapján dolgozhattak, de nem mindig világos kritériumrendszer alapján: míg a harsány neobarokk plasztikával ékes, 1898-ban épült főtéri Bányai-palota helyet kapott rajta, átellenben a vele egykorú, Pap Zsigmond-féle bérház hasonló minőségű, ám visszafogottabb neoreneszánsz homlokzata már nem. Az 1896-ban neobarokk köntösbe bújtatott Makariás-házat korábbi fázisának történeti „érdemei" (1773-ban itt szállt meg II. József császár) még felsegítették a listára, közvetlen szomszédját, Soós Pál építőmester látványos neobarokk részleteket felmutató házát már kevésbé. A kiváló építőművész, Toroczkai Wigand Ede lakóházai közül a Schmidt-ház részesült a műemlékké avatás kegyében, a mai Argeșului utcában álló, a város építészetében forradalmi jelentőségű két lakóháza sajnos nem (a gyászos következményeket bárki megtekintheti Csiszér Berci egykori házán). A magyaros építészeti formanyelv helyi úttörőjének számító Keleti Béla által a Bartók Béla utca sarkára épített apró Hirschmann-ház megütötte a mércét, de az építőmester reprezentatív munkája, a Feigenbaum-féle bérpalota már kevésbé, és az újabb kutatásoknak köszönhetően egyre tisztábban előttünk álló példák sora folytatható, akárcsak a védelem hiányában az utóbbi évtizedekben visszafordíthatatlanul károsodott emlékeké.

Pozitívum, hogy a 12 városképi jelentőségű műemléki együttes („ansamblu urban") a történelmi belváros tekintélyes részét lefedi, még akkor is, ha ez a kategória gyengébb védettséget jelent. Furcsaságok persze ezek kialakításánál is felmerülnek: itt nem feltétlenül a történetileg teljesen megalapozatlan, de egyébként ártalmatlan elnevezéseikre gondolunk („kézműves övezet", „kereskedelmi központ", „román negyed"), hanem inkább a behatárolásukra. Példának okáért a Călărașilor (egykor Kossuth) utcában a topográfiai kutatások a közelmúltban aláhúzták azt, ami egy értő helyszíni szemle során eddig is nyilvánvaló volt: az utcában körülhatárolt együttes épp ott ér véget, ahol kiemelkedő minőségű homlokzati plasztikát felmutató, zömmel historizáló házak egész sora kezdődik (lásd Oniga Erika és Orbán János tanulmányát a Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából évkönyv különszámában), a védettség hiánya pedig nyilván könnyítette a közelmúltban a környéken végbement kíméletlen beavatkozásokat.

Az itt tárgyalt kor épületeinek helyzete ugyanis távolról sem szívderítő – függetlenül attól, hogy szerepelnek-e vagy sem a műemlékjegyzékben. Az 1990-es évek átmeneti zűrzavarában az általános szegénység nagyjából szavatolta a műemlékállomány viszonylagos biztonságát is.

Meg kell jegyeznünk, hogy a jelenség (és a veszteség) nem helyi sajátosság, hanem országos szintű volt. Napjainkban tehát sürgős kihívást jelent a védelem hatékonyságának növelése és a mihamarabbi erőteljes elmozdulás a belváros arculatának integrált védelme felé.

Nyilvánvaló, hogy a tudományos kutatás főhelyen segítheti elő a védelem szempontjainak gazdagodását – az utóbbi évek pozitív fejleményeinek köszönhetően szerencsére itt van a legkevesebb ok a panaszra, a legjobban talán ezen a téren áll a helyi épített örökség ügye. A jogilag védett emlékek körének kiterjesztése, a műemlékjegyzék bővítése szintén alapvető lenne, bár önmagában sajnos nem oldja meg a helyzetet. A változás manapság sokat hangoztatott feltétele az építészeti kultúra fejlesztése és terjesztése, ám nem árt látni, hogy ez némiképp hosszabb folyamatnak ígérkezik – mire az „érzékenyítés" áttörést ér el, jó eséllyel elenyészik az épített örökség java része. Naivitás nélkül fel kell mérni azt, hogy a belváros arculatának alakulása kőkemény ingatlanpiaci érdekeknek és a kulturális örökség ügyeire általában nem túl fogékony lakóháztulajdonosok szándékainak függvénye.

Amíg ez így van, megoldást a körültekintő hatósági ellenőrzés és intézkedéscsomagok jelenthetnek. Mivel a minisztériumnak alárendelt országos műemléki szervek helyi kirendeltségének felkészültsége és kapacitása kívánnivalókat hagy maga után, a szokásosnál nagyobb felelősség hárul az önkormányzatra, annál is inkább, mivel az itt tárgyalt korszak historizáló és szecessziós öröksége főként városképi jelentőségű. A belváros területére kibocsátott építési engedélyeknél a műemléki elvárások tényleges, szakszerű előírása, majd azok teljesítésének szigorú hatósági utánkövetése a gyakorlatban többet segíthetne, mint a távoli regionális és országos műemléki bizottságok autoritása. A helyi védettség formáinak, kategóriáinak kidolgozása is elősegíthetné a helyzet konszolidálódását, úgyszintén a tulajdonosok felé nemcsak elvárásokat megfogalmazó, hanem támogatást is felajánló önkormányzati hozzáállás. A fejvesztett bírságolás helyett a bürokrácia észszerűsítése, a műemléki szempontok hiteles kommunikációja segíthetné a bizalmi környezet megteremtését, melyre igen-igen nagy szükség volna. Hiszen nem árt tudomásul venni, hogy jelenleg a műemlék inkább nyűg, mint lehetőség, ügyének képviselői pedig, akikkel felkészületlen bürokraták vagy bírságoló rendőrök formájában szembesül, ellenségek a műemlék-tulajdonos számára.

Az eltelt húsz évben a helyi önkormányzat, finoman szólva, nem mutatott túl sok érdeklődést a város épített öröksége iránt. Ez főként annak tükrében tragédia, hogy – mint fentebb már tárgyaltuk – az időszak gazdasági fellendülése élénk aktivitást hozott a belvárosi ingatlanpiacon és az épületek felújítása terén, a műemlékek nagy százalékánál visszafordíthatatlan károkat okozva. Jó hír viszont, hogy a 2020 őszén lezajlott helyhatósági választások nyomán két évtized után gyökeresen új helyzet állt elő a helyi önkormányzatban, a város élére pedig a kulturális szférából érkező, az épített örökség gondjait értő polgármester került. A kihívás a hatékony védelem megszervezése és főként annak összehangolása a várhatóan megerősödő ingatlanberuházói aktivitással. Ez új időszámítást jelenthet a város műemlékeinek életében, beleértve a historizmus és a századforduló itt tárgyalt nagyszámú emlékét is.

Orbán János

Orbán János (1981, Marosvásárhely) művészettörténész, levéltári mélybúvár. Erdély 18–19. századi építészetében, az utóbbi években főleg a marosvásárhelyi városkép történetében merült el.

A cikket Török Gáspár (1934–2019) fotográfus 1990-ben készült felvételei illusztrálják, az Azopan fotóarchívum jóvoltából.

Az Építészfórum határon túli magyar építészettel kapcsolatos összeállítása a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jött létre. Az összeállítást Kovács Dániel szerkesztette.