Gubancok – beszélgetés Hirata Akihisa-val (1.)

Hirata Akihisa az egyik figyelemre érdemes alakja azon fiatal japán építészgenerációnak, amely századunk építészeti kihívásait, feladatait újító szellemmel igyekszik megválaszolni. A japán építészeti oktatásra jellemző metódus-teremtés az alapja az ő munkásságának is, keretet adva az egyre gazdagodó, kísérletezésen alapuló életműnek, amelyet számtalan publikáció, illetve kiállítás övez. Vizdák Janka 2012. január 16-án beszélgetett az építésszel a Tokiói Kortárs Művészetek Múzeumában.

Hirata Akihisa az egyik figyelemre érdemes alakja azon fiatal japán építészgenerációnak, mely századunk építészeti kihívásait, feladatait újító szellemmel igyekszik megválaszolni. A japán építészeti oktatásra jellemző metódus-teremtés az alapja az ő munkásságának is, mely keretet ad az egyre gazdagodó életműnek. Ezt a munkamódszert építészeti kísérletezésre alapuló számtalan publikáció, illetve kiállítás övezi, mely egy nemzeti szakmai párbeszéd részévé válik. Különösen igaz ez olyan időkben, amikor a történelem vagy a természet feladatokat állít az építészek elé. Japán esetében az aktuális kérdés a tavaly márciusi katasztrófa okozta pusztítás utáni újjáépítés.

Az alábbi beszélgetésre 2012. január 16-án került sor. Ekkor volt látható egy nemzetközi anyagot átfogó építészeti kiállítás a Tokiói Kortárs Művészetek Múzeumában (Tokyo Art Meeting (II), Architectural Environments for Tomorrow – new spatial practices in architecture and art), ahol többek között Hirata Akihisa munkáiból is látható volt néhány makett.

 

 

VJ: Miért választotta az építészetet? Gondolt valaha is más hivatásra?

HA: Mielőtt beiratkoztam az egyetemre, arra gondoltam, tudós leszek. Nagyon érdekeltek az élettudományok, az organizmusok és mikroorganizmusok, de végül építész lettem. Nem tudom miért, de érdekelt a tudomány is, illetve a dolgok megtervezése. És mindkét terület a dolgok felfedezéséről szól. Kíváncsivá tesz és érdekel, hogy felfedezzek valamit, amit más még nem látott.

VJ: Ezek a gondolatok nagyon jól tükröződnek a munkáiban, úgy értem az effajta érdeklődése. Melyik egyetemen végzett?

HA: Oszakából származom, a Kiotói Egyetemen végeztem, majd azután jöttem Tokióba.

VJ: Kiotói egyetemi tanulmányai után évekig Toyo Ito irodájában dolgozott. Miért az ő irodáját választotta? Mit szeretett volna tanulni tőle?

HA: Amikor egyetemi hallgató voltam, éppen akkor zajlott a Sendai Mediateque-re kiírt pályázat. Ito san terve megnyerte az első díjat, amely engem nagyon lenyűgözött, különösen a makettfotó. Valami nagyon új dolgot tartalmazott, mivel - azt gondolom - egy természeti környezetet javasolt az építészet színterén, amelyet az emberek a tér differenciáltsága szerint használhatnak. Ez a differenciáltság természetes dolgok révén jön létre. Ennek a tervnek az esetében ezt a csőszerű szerkezet adja és engem nagyon érdekelt, hogyan képes Ito san, illetve Ito san irodája egy ennyire friss gondolatot létrehozni. Így döntöttem el, hogy az ő irodáját választom. Ráadásul 1995-ben, amikor a tervpályázat zajlott, két nagyon szomorú dolog is történt Japánban. Az egyik a Kobe-i földrengés¹, a másik a Tokiói terrortámadás². Majd 1995 után minden kicsit sötétebb és csöndesebb lett, az építészeti irányzat vagy trend is megváltozott több területen, például akkor tartották a könnyűszerkezetes kiállítást a MoMA-ban. Egészen odáig valahogy a posztmodernben voltunk. Mikor én bekerültem az egyetemre, a posztmodern építészet még mindig tombolt. A dekonstruktív építészet szintén nagyon aktív volt akkoriban. De 1995-től minden megváltozni látszott hirtelen. A médiában egyfajta könnyű, nyugodt szemléletű építészet jelent meg. De én azt gondoltam, az ilyesfajta változás nem megbízható, hiszen effajta változások könnyen létrejönnek érzések vagy a média által, de valahogyan mégsem változik semmi. Így annak idején nagyon szkeptikus voltam a könnyűszerkezetes építészettel. Arra gondoltam, keresnem kellene valami megbízhatóbbat, valami sokkal természetesebbet. És a Mediateque-ben volt valami, ami harmóniában állt ezzel az érzéssel.

VJ: Most, hogy említi a Sendai Mediateque-t, mit gondol arról, hogy ez az épület – bár a fogalom kissé már közhelyes – „mesterséges táj"? Éppen az Ön által is említett környezethez való viszonya miatt, egy nagyon szimbolikus, de mesterséges táj? Egy szögletes doboz, de az oszlopai mintha egy fa ágaiként nőnének ki...?

HA: Természetesen Sendai-nak van olyan kifejeződése is, ami erre a természetes ágra utal, de azt gondolom, sokkal fontosabb ennek a térbeli hatása. Ha a homogén födémen létezik ez a cső, különféle hangulatokat képes létrehozni. Olyan ez, mint egy erdő. És az effajta, erdőből kiinduló gondolkodás ebből a projektből indult ki, azt hiszem. Ez nagyon kreatív az építészeti világban.

VJ: Egyszer egy Budapesten adott interjújában Fujimoto Sousuke is említette ezt az építészeti erdő-gondolatot. Ő úgy találja, hogy erdőben lenni valahogyan különleges. És nagyon sokszor merít ebből a gondolatból. Összefüggenek ezek?

HA: Nos, Fujimoto és én egykorúak vagyunk és mindkettőnket nagyon érdekelt ez a projekt annak idején. Mikor az Ito-irodába kerültem, akkor találkoztam Fujimoto-val és kezdődött el a barátságunk. Sokszor beszélgettem vele építészetről és ilyenkor gyakran esett szó Sendai-ról. Így tudom, hogy őrá is hatással van ez a gondolkodás. De talán, természetszerűleg, valami megváltozik. Mondjuk egy közös gondolat elindul egy természetes környezet iránti vágyból, de lehet, hogy az erdő jelentése megváltozik közben. Ebben az esetben azáltal, hogy apró különbségek jönnek létre a homogén térben. Általában engem egy sokkal organikusabb helyzet érdekel, tehát lehet, hogy Sendai volt a kiindulópont, de létre kell hozzunk valami sokkal érdekesebbet Sendai-nál.

VJ: Értem. Ha jól tudom, Ön dolgozott ezen a projekten, ugye?

HA: Igen, ez volt az első munkám az Ito-irodában, de természetesen már nem a pályázati fázisában, hanem a részlettervek idején.

VJ: Mi volt az a fordulópont, mikor megalapította a saját irodáját? Esetleg volt egy saját munkája, amivel kezdődött?

HA: Valójában nem volt saját munkám, mikor eljöttem az ő irodájából. Egyszerűen csak eldöntöttem, hogy elmegyek. Nyolc évet dolgoztam nála. Először úgy terveztem, két-három évet töltök majd ott, de ez valahogyan nem volt lehetséges. Egyrészt a munka miatt, másrészt három év után azon kaptam magam, hogy egyetlen munkát csináltam csak nála, azt is alumínium szerkezettel, egy egészen kicsit, így úgy döntöttem, nem megyek még el. Úgy éreztem, több dolgot kell még csináljak, ki kell próbáljak még valami sokkal érdekesebbet nála. Így lettem a felelőse a Brugge Pavilonnak és az Omotesando-i Tod’s épületnek. Ez utóbbi tovább tartott, mint először gondoltam. 2002-ben kezdődött, így azt terveztem, hogy 2003/2004-ben elmegyek. De sokkal tovább tartott. Mindenesetre a saját irodámat 2005-ben alapítottam meg.

VJ: Miért választotta Tokiót székhelyéül? Talán csak az Ito iroda miatt?

HA: Kíváncsi voltam Tokió urbánus helyzetére. Mikor már a Kiotói Egyetemen tanultam, többször jöttem Tokióba. Éreztem a hangulatát, ami tetszett nekem. Aztán miután már Tokióban éltem rájöttem, hogy Tokió atmoszféráját különleges földrajzi formája adja. Van egy térkép Shinichi Nakazawa³ egy könyvében, mely Tokiót ábrázolja kb. tízezer évvel ezelőtt, mikor még az óceán szintje sokkal magasabb volt és a tengervíz sokkal mélyebben nyúlt be a szárazföldre. Ez azt mutatja, hogy Tokió alakját a hegyek határozzák meg, méghozzá fraktálok módjára. Ez a hajtogatott forma képezi ezt a különleges atmoszférát Tokióban, azt gondolom. A földfelszínnek ezen fraktálszerű formájára kis épületek gubancolódnak és még megannyi más. Így Tokió egy nagyon organikus város. Nekem valahogyan tetszett ez a hangulat, ezért akartam ide jönni és itt dolgozni. Tehát két ok is volt: Tokió maga és az Ito iroda a Mediateque miatt.

VJ: Most, hogy említi a gubancolódás szót, talán ez volt az a térkép, amikor először eszébe jutott a gubancok gondolata? Talán csak nem volt még tudatos...

HA: Lehet (nevet) … lehet (nevet) …

VJ: Tartja még a kapcsolatot Ito san-nal, esetleg olykor a munkáiról is beszél vele?

HA: Igen, valamelyest tartom vele a kapcsolatot. Például együtt csináltuk a 20xx Architecture című könyvet és most együttműködünk az idei Velencei Biennálé kapcsán. Ito san a japán pavilon megbízó kurátora és vele dolgozunk együtt - Fujimoto Sousuke, Kumiko Inui és én -, tehát a csapatunk ő alá tartozik. A téma⁴ a tavalyi földrengéshez kapcsolódik. Néha mind együtt utazunk a Touhoku régióba. Szeretnénk építeni egy kis helyet, egy kis házat azoknak az embereknek, akik ideiglenes helyeken laknak. Van egy rész, ahol vagy harminc ház áll, de nincsen egy nagy, közös tér, ahol összegyűlhetnének.

VJ: Tehát ez inkább egy, az egész közösségnek szánt projekt, nem pedig egyéni házak?

HA: Igen, pontosan. Ez az egyetlen dolog, amit eldöntöttünk, de kellene valami többet is csináljunk.

VJ: Melyik városról van szó?

HA: Rikuzentakata (Iwate Prefecture). Egy olyan terület ez, amit igen komoly mértékben elpusztított a cunami.

VJ: Vannak esetleg más tervek lakóházakra is? Esetleg prototípusok, mondjuk előregyártott szerkezetekből, amelyek könnyen felépíthetőek azok számára, akik elvesztették az otthonukat? Esetleg más tervezők foglalkoznak ezekkel?

HA: Igen, mások. Néhány nagyvállalat tervezett ilyeneket. Persze nagyon gyorsan, teljesen egyforma házak és nem is szépek, de bárhogyan is, az emberek tudnak hol élni. De ezek csak az alapvető életben maradás terei⁵, viszont nincsen igazán helye a szociális életnek. És lehet, hogy az embereknek akár évekig kell lakniuk ezekben az ideiglenes terekben, ami mentális problémákhoz vezethet – hiszen minden saját tulajdonuk odaveszett. Szóval mi szeretnénk létrehozni számukra egy közösségi teret, hogy is mondjam, a kortárs tudásunkkal. De néha ez nagyon nehéz, mert ők valójában csak valami nagyon egyszerűt, nagyon fundamentálisat szeretnének. És ha csinálunk valamit, a mi építészeti látásmódunk talán nem fog tetszeni nekik és talán mégsem fog megfelelni annak a helyzetnek. Muszáj mélyebben gondolkodjunk. Lehet mi magunk kell megváltozzunk valahogyan.

VJ: … vagy a hozzáállás …

HA: Pontosan. És éppen ez az, ami egy újabb szintre emelheti kortárs építészetünket. Ez az, amit Ito san remél. Ettől függetlenül ez nagyon nehéz. Ezért nagyon sokat kell beszélgessünk. Mindez nagyon érdekes, de veszélyes is. De persze mindenekfelett nagyon érdekes.

VJ: Gondolom elég nehéz feladat megtalálni azt az egyensúlyt, ami valami újat is hoz és mégsem túl sok az embereknek.

HA: Valami olyasmit csinálni, amit ők valójában akarnak. Ez a feladat.

VJ: És ennek érdekében rendszeresen találkoznak is ezekkel az emberekkel, beszélgetnek velük?

HA: Igen, sokszor. Így hát Ito san-nal is gyakran beszélek.

VJ: Ezt jó hallani. Általában hogyan jut egy munkához? Konkrét megbízáson keresztül vagy pályázatokon vesz részt? Melyiket szereti jobban?

HA: Fele így, fele úgy. De ha lehet, jobban szeretek egy közvetlen megbízást kapni. Az könnyebb nekem. Sokkal szabadabbak lehetünk egy megbízásos munkánál. Egy pályázatnál nyernünk kell, különben csak veszteség van, ezért azoknál mindig óvatosnak kell lennünk. És az valahogyan korlátozza a gondolatainkat.

VJ: Az mindig egyfajta stratégiát igényel, nemde?

HA: Néha, a zsűritől függően. De a pályázat jó lehetőség. Bár többnyire a megbízások azok, ahol sokkal szabadabbnak érezzük magunkat. Hiszen ismerjük a megbízót, tudunk vele beszélgetni, tudjuk irányítani a dolgok alakulását, látjuk mit gondolnak, mielőtt csinálunk valamit. És ez mind segít, hogy valami olyat javasoljunk, amire valóban szükség van, amit elvárnak. De egyébként mindkét helyzetet szeretem.

VJ: Melyik az, amelyik sokkal inkább készteti új dolgok felé, melyikben könnyebb kísérletezni?

HA: Valahogyan a kettő ugyanaz, azt gondolom. Mindig attól függ, ki a megbízó vagy a zsűri. Néha nagy a szabadság, függetlenül pályázattól vagy megbízástól. De én mindig próbálok a lehető legszabadabban viselkedni, mindkét esetben.

 

 

VJ: Előfordult valaha, hogy nem talált közös hangot a megbízóval, ezért visszautasított egy munkát?

HA: Soha. Lehet, szerencsés vagyok, hogy mindig jó megbízóval találkozom. De azt gondolom, ha már egyszer valaki eljön hozzánk, biztosan kitalálunk valamit közöset.

VJ: Egy interjúban (Mark No27) a következőt nyilatkozta: „A modernizmus célja, hogy egy homogén teret hozzon létre környezetétől függetlenül. Hogy meghaladjuk ezt az építészeti irányzatot, elő kell álljunk egy új alapelvvel." Ez azt jelenti, hogy nem ért egyet a modernizmus eszméivel? Mik az Ön alapelvei? Hogyan hoz létre egy alapelvet?

HA: Úgy gondolom, a 20. század modern építészete nagyon sok mindent tett,  például ma már akár több száz méter magasságban is élhetünk. Létrehozták a város egy elképesztő formáját. Egyfajta módon igen nagyra becsülöm ezt a fajta evolúciót.

 

 

VJ: … ez egy jó szó …

HA: … de most, ebben az új században, úgy érzem, talán egy sokkal fejlettebb utat kell találnunk, hogy kapcsolatot teremtsünk a környezettel, vagy ha jobban tetszik, az élő világgal. Mert a 20. század építészete azon mesterkedik,  hogy létrehozza a teret, majd irányítsa azt. De lehet, hogy találunk egy másfajta megközelítést az építészethez. És azt hiszem, az építészet lehet valami olyan dolog, ami nagyon közel áll az élő dolgokhoz. Az élő világban minden mindennel kapcsolatban van, valahogyan a dolgok össze vannak gubancolódva egymással (mutat rá Tangling c. könyvének egyik ábrájára) és többszintű hierarchikus struktúrát alkotnak. Egy ilyen szervezet vagy az élő világ szövete folytonos. És én szeretnék valamit javasolni, ami egy ilyen szövethez kapcsolódik. Az építészet része lehet ennek a rendszernek. Így az én gondolataimban a kulcsszó, vagy amit tennünk kell, az ez a gubancolódás, a tér létrehozása helyett. Ez az én fő építészeti koncepcióm. Egészen pontosan fogalmazva azt gondolom, az építészet a gubancok lehetőségének létrehozása. A gubancokat lehet, hogy csak az építészeti végeredmény hozza létre, de mi megtervezhetjük azt a valamit, ami előidézi ezt az összefonódási rendszert.

VJ: Ez alapvetően a lehetőség a kapcsolódásra …

HA: Igen. Ez az én véleményem.

VJ: Erről egy analóg példa jut az eszembe a fizikából, mikor magát a teret vagy az anyagot próbálják meghatározni, illetve hogy melyik határozza meg a másikat. Mintha a modern építészet a teret az anyag – amelybe a teret bezárjuk – által próbálná definiálni, míg most mintha ennek épp az ellenkezőjéről lenne szó.

 

 

HA: Igen, ilyesmi. És én szeretem ezt a fajta látványt, az Alpokat körülvevő felhőkkel (mutat rá ismét egy képre a könyvében) … Szeretem, mert ez a tájkép mutat valamit az élet és az élettelen közötti dolgok viszonyáról.  Szeretek az építészetre mint egy élő dologra gondolni, vagy az építészetre, mint ami maga az élet. Erről a képről képzelhetjük, hogy élő, meg azt is, hogy élettelen. Valahogyan én azt gondolom, hogy ez a táj élő dolgokat mutat, mert hiszen ezen hegyek nélkül éppen ezek a felhők nem létezhetnének. Tehát, ha valami már létezik, erre alapozva valami újabb dolog jöhet létre, amire aztán újabb és újabb és így tovább. Ez hozza létre az élő világot. Míg ellenben, hasonlóan a „hőhalál" elméletéhez⁶, egy teljesen véletlen helyzet nemigen eredményezhet mást, csak a „fehér zajt". Ezért én szeretnék valami olyat létrehozni, ami nagyon is közel van az élő világhoz. Azt gondolom, az építészet lehet egy ilyen dolog. De a 20. század homogén tere igen közel áll a „hőhalál" ideájához, mert ez egy nulladfokú helyzet, amiben bármi lehetséges. De a helyzet maga nem élő. És én azt gondolom, nekünk másképp kell gondolkodnunk.

VJ: Tehát alapvetően Ön szeretne olyan lehetőségeket vagy helyzeteket generálni, ahol az emberek maguk választhatják meg, hogyan lépnek kapcsolatba dolgokkal, az építészettel vagy a környezettel, esetleg a természettel, talán a tájjal?

HA: Igen.

 

 

VJ: Mit jelent a táj? A modern előtt és a modernben talán egy természeti adottság volt, melyet az építészet imitálni akart. És mit jelent most, mikor már egyre jobban belakjuk a Földet? Még mindig az érintetlen természetet jelenti? Esetleg sokkal inkább a városképet értjük alatta, ami már egy ember alkotta, mesterséges dolog?

HA: Mi emberi lények elsokasodtunk a Föld felszínén, és folyamatosan változtatjuk azt. Én azt gondolom, az ember olyan, mint egy apró mikroorganizmus, amely a felszínt erjedésbe hozta. Tényleg mint egy mikroorganizmus. Ezért a mezőgazdasági táj vagy a város egyfelől ugyanaz. Ezek mind csak állapotok, amiket az emberi faj idéz elő, csak úgy, mint egy erjesztési folyamat során. Ahogyan az emberi faj elterjedt a bolygón, az is egyfajta élő folyamatnak, élő jelenségnek tűnik. És én nagyon kíváncsi vagyok erre a szerves kapcsolatra.

(Folyt. köv.)

Vizdák Janka

Jegyzetek

1: 1995. január 17-én a kora reggeli órákban egy a Richter-skála szerinti 6.8-as erősségű rengés rázta meg a Hyōgo prefektúrabeli, kb. másfél milliós lakosú Kobe városát. Több mint 6.400 ember vesztette életét, a kár tíz trillió yen-re rúgott, mely Japán akkori GDP-je 2,5%-ának felelt meg.

2: 1995. március 20-án a Tokiói metróban elkövetett szarin gáz támadásról van szó, melyet az Aleph nevezetű vallási terrorista csoport követett el. A támadás tizenhárom életet követelt, ötvenen súlyosan megsérültek, míg majd további ezer embernek okozott átmenetileg látászavart a gáz.

3: Shinichi Nakazawa (1950-) elismert teoretikus és antropológus, 2006-tól a japán Intézet a Művészeti Antropológiáért igazgatója.

4: Kapcsolódó cikkek: http://www.designboom.com/weblog/cat/9/view/17528/architecture-in-the-wake-of-disaster-japan-pavilion-for-the-2012-venice-architecture-biennale.html és http://www.domusweb.it/en/interview/toyo-ito-re-building-from-disaster/

5: Kapcsolódó cikk

6: http://cosmo.supernova.hu/nagyr.htm