Hull a hó, fú a szél…

Bár hozzánk már eljött a tavasz, enyhül az idő, süt a nap, az örök hó birodalmában egyfolytában extrém körülmények uralkodnak. Éppen ezért jelent különleges kihívást az antarktiszi kutatóállomások tervezése, melyekből ízelítőt, egyfajta sarkvidéki építészeti körképet nyújt Nemes András írása.

Az Antarktiszon, ahogy azt néhányan már sejtik, nagyon hideg van (-20 és -60ºC) és erős szél fúj (22-74 km/óra). Az itt élő kutatók a világtól elzártan élnek, a befagyott öblöket és csatornákat a teherszállító hajók sem tudják megközelíteni. Mínusz 50ºC alatt már a sítalppal felszerelt repülők se szállnak le. Az épületek köré halmozódó hódűnék logisztikai problémákat okoznak. Extrém hidegben romlik az emberek motorikus képessége és a vizuális jelek észlelésének ideje. A márciustól szeptemberig tartó sötétség megzavarja a szervezet belső óráját – ez is rontja a teljesítőképességet, valamint rossz hatással van az emberek mentális állapotára. Az antarktiszi lakótértervezés során ma már ezeket a szempontokat is figyelembe veszik.

Az épülő Halley VI kutatóközpont (Nagy Britannia)

 

 

A brit Halley Kutatóállomás 1949 óta működik az óceán partján, elsősorban meteorológiai megfigyelésekre és az ózonréteg kutatására specializálódott. A British Antarctic Survey és a Royal Institute of British Architects 2006-ban tervpályázatot hirdetett egy 55 tudós elszállásolására alkalmas kutatóállomás épületcsoportjának megtervezésére. A Hugh Broughton Architects illetve a Faber Maunsell mérnöki cég díjnyertes munkája igencsak futurisztikus látvány lesz, ha elkészül: a bázis 12 darab, sítalpakon álló, világoskék, biomorf modulból áll majd, amelyek rövidebb oldalaikon kapcsolódnak egymáshoz.

A szél és hó mozgásának számítógépes modellezése és szélcsatornás tesztelések megállapították, hogy az Antarktiszon az építmények csoportját legjobb egy vonalban elhelyezni, mégpedig merőlegesen az uralkodó szélirányra. Ha belegondolunk, egy sarkvidéki kutyaszánfogat is ezt az alakzatot követi. Aerodinamikai szempontok befolyásolták az épületek lecsapott sarkait, amelyek így megfelelően terelik majd a szelet.

A modulrendszernek számos előnye van. Ha az egyik szakasz meghibásodik, akkor a javítás szempontjából megfelelőbb helyre szállítható, miközben a fennmaradó egységek függetlenül működnek tovább, és szolgáltatnak menedéket. Ezenkívül lehetőség lesz a térrendezés utólagos korrekciójára is. A terv másik kulcseleme a mechanikusan állítható lábazat. A modulok alatt elkerülhetetlenül felgyülemlő hó, ha esetleg túl sok torlódik fel belőle, kevesebb gondot okoz majd, mert a lábakat megemelik, és pár méterrel arrébb húzzák. Olyan ez, mint amikor valaki kiemeli csizmáját a hóból, megrázza, majd visszahelyezi. Egyszerűbb megmozdítani a házat, mint ellapátolni körülötte a havat.

Az extrém környezetben található lakóterek tudományos fejlesztései az Apollo űrmisszióval kezdődtek. A tervezők már akkor arra az általános következtetésre jutottak, hogy minél hosszabb az ilyen környezetben eltöltött idő, annál nagyobb lakótérre és privát szférára lenne szükség. A különböző funkciójú helyiségek jó, ha nemcsak térben, hanem arculatukban, színükben is elkülönülnek. Hugh Broughton egyéb pszichológiai szempontokat is figyelembe vett: „A hálószobák ne legyenek túl kényelmesek, mert magukba temetik a kutatókat. Ha nem jönnek naponta össze, közösségük széthullik. Ezért a csábító komfortot inkább a közösségi terekbe helyeztük."

A dupla magasságú, vörös központi modul lesz a rekreációs és relaxációs központ: panorámaablakok, tornaterem, uszoda, szauna, zenehallgató szoba, pingpong, biliárd, sőt műtermek és egy mászófal is. Egy zöldség- és gyümölcstermesztésre alkalmas melegkamra gondoskodik az egészséges táplálkozásról és a kertészhajlamok kiéléséről. LED-es világítási rendszer változtatja majd a fény színét – ezzel a napi és évszakos ciklusokat fogják szimulálni. A Déli-sarkon fontos a kényelem, de a kutatók nem élhetnek hamis biztonságérzetben.

 

 

A bázist jelenleg is építik, 65 illetve 130 tonnás elemeit Dél-Afrikában gyártják és onnan hajózzák át darabonként. A mobil kutatóbázis tervezett élettartalma 25 év, ami itt az Antarktiszon tartós dolognak számít, a nagy kutatóállomások épületeit ugyanis folyamatos elhasználódás, cserélődés, átalakítás jellemzi.

Elisabeth-hercegnő kutatóállomás (Belgium)

 

 

Messziről látható, jellegzetes sarkvidéki építészeti jel a hódűne tetején. Egy acél lábazaton – a hetvenes évekbeli sci-fi filmek űrhajóira emlékeztető – fémborítású épület áll. Ez a belga sarkkutatók 2009-ben elkészült nyári állomása, amely novembertől februárig üzemel. Általában 25 fő tartózkodik itt, de 40 ember befogadására tervezték. Az 1400 négyzetméteres épület tervezett élettartama szintén 25 év, a legközelebbi állomás 450 kilométerre van. Itt aztán nemigen támaszkodhatnak mások segítségére, ezért is lett ez a világ első úgynevezett „nulla emissziós" sarkköri állomása, ami a nehéz környezeti körülmények ellenére is teljesen önellátó, passzív épület. Energiaigényét napelempanelek és szélturbinái fedezik. Belsejében két bioreaktor található, ezek szűrőegységei tökéletesen megtisztítják, és emberi fogyasztásra alkalmassá teszik az állomás szürke- és feketevizét. A rendszer programozott, érzékelőkkel támogatott vezérlőpulttal működik. A vezérlés helye az úgynevezett központi mag, itt található a víztisztító rendszer, de a konyha, mosoda és a hálószobák is.

Az Amundsen-Scott állomás (Amerikai Egyesült Államok)

 

 

A legdélibb lakott hely a Földön. A hely sajátossága, hogy hat hónapig folyamatosan nappal van, majd hat hónapig folyamatosan éjszaka - átmenet nincs. Ez a legkomolyabb sarkvidéki kutatóközpont, van itt minden: jégtan, geofizika, meteorológia, a felső légkör fizikája, csillagászat, asztrofizika, orvosbiológiai vizsgálatok. Az itt tartózkodók száma a nyári szezonban elérheti a 200 főt.

Az eredeti Amundsen-Scott állomás 1956-ben épült, azóta folyamatosan lebontják, újjáépítik, bővítik, korszerűsítik. Az eredeti épületeket már teljesen betemette az évenként négy méter vastagságban leeső hó. Az építmény egyfajta barlangba zárt mementó lett, amelynek csak bejárata kandikál ki a hóból, de a látogatása tilos.

Télen a lakosság itt is teljesen elszigetelődik, a bázis önellátásra szorul. Három motoros generátor szolgáltat áramot. Elengedhetetlen az extra erős hővédelem, hármas üvegezésű ablakokkal, fagyálló légzárású ajtókkal. Az Antarktiszi-szerződés értelmében a fűtésnek meg kell felelnie a fenntarthatóság és az energiahatékonyság követelményeinek. Ezen az állomáson például az úgynevezett glykol hőátadó rendszer az elektromos erőmű körüli területet is fűti. Tehát felmelegítik a levegőt, mielőtt az bekerülne a szellőztető rendszerbe. Aktív termikus védelmi rendszernek hívják ezt.

Építészkritikai szempontból nemigen értelmezhetőek ezek az épületcsoportok. Egyszerű, durva siló- és raktárformák, szürke borítás, lőrésablakok.  Technikai célszerűség uralkodik itt, nem esztétikai és ergonómiai szempontok alapján tervezik a környezetet.

A Déli-sark műemléke

 

 

Antarktiszon sok elhagyatott épület vagy a szellemváros áll. Ez a meglepően jó állapotban fennmaradt faház viszont, amelyet Scott és négy társa épített, turisztikai látványosságnak is megállná a helyét. Robert Scott, Edward Wilson, HR Bowers, Laurence Oates és Edgar Evans 1911-ben innen indult a Déli-sark meghódítására. A norvég felfedező, Roald Amundsen egy héttel megelőzte őket. A levert Scott-csapat soha nem érkezett vissza a menedékbe, mind odavesztek, pedig az utolsó három ember már csak 15 kilométerre volt a bázistól.

Az épület nincs messze az új-zélandi kutatóbázistól, viszonylag könnyen látogatható. Fából készült falait annak idején hínárral szigetelték. A faládák, a polcok, sőt a konzervek is ott állnak még, a sarkvidéki hideg ugyanis kiválóan tartósít. Internetes blogbeszámolók szerint azonban a százéves fókazsír szaga „már meglehetősen avas".

A bolgár Szent Iván-kápolna

 

 

Az Antarktiszon számos kis templom található, de görög-keleti ortodox csak egy van, a Szent Iván-kápolna. A világ egyik legkülönösebb kegyhelye a Déli-Shetland-szigetek Livingston-szigetén található, és 2003-ban szentelték fel. A fém konstrukció igen szilárd és bunkerszerűen tartós, a fényáteresztő tetőn keresztül pedig természetes sarkvidéki fény árasztja el a 10 négyzetméteres épületbelsőt.

A kápolna igazi bolgár presztízsalkotás, harangját az ország egykori miniszterelnöke adományozta, a tetőkereszt és az ikonosztáz neves bolgár képzőművészek munkája. Georgi Parvanov, a jelenlegi államelnök is erre járt 2005-ben, és gyertyát gyújtott – feltehetően promóciós céllal. Bulgária egyébként az egyetlen balkáni ország, ami déli-sarki bázissal rendelkezik.

Nemes András