K-vonal — 1. rész: A Prága-irigység

Meglehet, hogy a 4-es metró beruházás egy nem várt újszülöttet segített a világra. Még az is meglehet, hogy ebből az újszülöttből trend lesz. Bár hullócsillag nem köszöntötte jöttét, rajongói azért már vannak. A kiskörúti rehabilitációban debütáló, rejtélyes K-kő genezise körüli szálakat Bardóczi Sándor bogozgatja.

A Budapest burkolat címmel körülhatárolható problémafelvetés nagyjából egyidős a „bezzeg Prága" korszak indulásával, amikor is a Prágában stratégiai fejlesztési elemként tendenciózusan és konzekvensen alkalmazott sötétszürke (fekete) bazalt és tört fehér árnyalatú gneisz kiskockakövek térszervező, Prága-brandet megalkotó elemegyüttese irigyekre talált a budapesti szakmai vitakörökben.¹ Az ominózus problémafelvetés pedig arról szólt, hogy lehet-e, kell-e a budapesti arculat részévé tenni a köztéri burkolatok kérdését a prágaihoz hasonlóan?² Az egységes belvárosi burkolatrendszer igénye ugyanakkor – bár élénk viták folytak róla – stratégiai szintre, azaz városarculati kérdéssé még azután sem emelkedett, hogy immár biztosa is lett a városnak az arculatkeresés tekintetében. Mindezidáig nem jutott tehát nyugvópontra az a vita, hogy kell-e brand szinten kezelni a köztéri burkolatok kérdését akár fővárosi, akár kerületi szinteken, vagy sem. A vitát nem csak a szakpolitikusok, típus- és a formatervezők, szabadtértervezők, várostervezők, hanem – majdhogynem hagyományos módon – a főváros és a belvárosi kerületek közötti feszültségek is árnyalják mind a mai napig.

 

 

Fővárosi modernitás? Kerületi konzervativizmus?
A pesti belvárosi kerületek (és a várkerület) például egyértelműen a Prága-vonalat erősítik fel. A közterületi felújítások során a nívósabb, kisméretű természetes kövek mellett teszi le a voksot a közelmúltban lebonyolított belvárosi kerületi fejlesztések zöme³. A gránit és a bazalt mellett újabban a viszonylagos tömörségű travertin és porfir burkolatok is megjelentek a budapesti közterületi kínálatban. Elsősorban Budán, a 4-es metró beruházást megelőző, előkészítő felszínrendezések során (Gellért tér, Móricz Zsigmond körtér), de itt említhető meg az Erzsébet tér valamint a Szent István Bazilika körüli rendezések csoportja is. Ezek, bár fővárosi beruházások voltak, szintén a terméskő tendenciát erősítették a városban. Ugyanakkor végül sem a formai, sem az anyagválasztási összhangra való törekvést nem szolgálták, inkább csak tovább bővítették azt az ezerarcú káoszt, ami térburkolatok terén a fővárosi és kerületi felújításokat jellemezte. Ebből a tekintetből a Király utcai fejlesztés bizonyult a tökéletes állatorvosi lónak, ahol ismét bebizonyosodott, hogy a sok szereplő (VI., VII. ker. és a Főváros) együttesen mekkora káoszra képes, ha térburkolatokról van szó. Szinte lehetetlen tehát rendet vágni, és egységes, budapesti városképet kialakítani, ha legalább nyolc-tízféle színű, anyagú és elrendezésű útburkolat, járdaburkolat, kandeláber, fekvőrendőr kuszálja össze már most az összképet.

 

 

A káoszt pedig még inkább árnyalják például olyan keresztbetervezések, amelyeknél kibogozhatatlan a hivatali logika működése. Míg gőzerővel folyik például a Budapest Szíve program keretén belül az V. kerület előkészítésében a „Pesti belváros új főutcájának" tervezése, amely igényes szürkegránit burkolatok kombinációjával operál, addig a Főváros Közlekedési Ügyosztálya kiviteleztet egy meglehetősen elborzasztó, alacsony minőségű szürke-piros árnyalatú műkő térkövezést a Ferenciek terén, a reménybeli fejlesztés tengelyében. Az ominózus új főutca projekt pedig éppúgy „keresztbe tesz" majd a Zrínyi utca már kialakult rendszerének is, azaz a Bazilika-tengelyt harántolva behoz egy merőben új burkolattípust a meglévő mellé. Elmondható tehát, hogy bár örvendetes a sétáló- és vegyesforgalmi zónák elszaporodása a belvárosban, a stílustobzódás valami zavart káosz (vagy a tervezők üdítő sokfélesége?) felé mutat.

Nagyon általánosítva talán egy valami elmondható: míg a kerületi vezetések a belváros területén főként a masszív, rusztikus, konzervatív megjelenésű, kisméretű természetes kövek mellett látszanak lerakni a voksukat, addig a főváros költséghatékonyabban áll a kérdéshez, és a műköveket preferálja.

Költséghatékonyabban, de nem koncepciózusan. Már ami az alkalmazott anyagokat, stílusokat és irányokat érinti. Ahány közterületi projekt, annyi tervező, annyi ízlés és annyi program. Fővárosi (vagy sok esetben kerületi) vízió hiányában pedig a közterületi arculat kérdése a közbeszereztetett tervezők kezébe kerül, ahol az utas-építész-tájépítész háromszögből, és a tervező indivídumok sokszögéből sosem tudni, kinek az erővonalai lesznek végül „kőbe vésve". A belvárosi „vegyesvágott" azt mutatja: sokaké és sokféleképpen, már-már zavaró sokszínűségben, ahol a változatosság immár nem feltétlenül gyönyörködtet.

 

 

Jót mondani a metróról
A 4-es metrót általában enblock szidni szokás, de az vitathatatlan tény, hogy a beruházás módot nyújtott arra, hogy egy vékony repedésen keresztül betegye a nagy mérnöki infrastrukturális beruházás oroszlánbarlangjába a lábát a felszínrendezés problematikája, és ezen keresztül egyfajta arculattervezési attitűd. Mindez – programadóként – elsősorban az Erő Zoltán vezette Palatium Stúdió érdeme, aki belső ambícióból, a metróépítési megbízásból kiszakított anyagi források terhére, úgymond saját szakállra kezdte azt a nem kis kérdést feszegetni, hogy a felszínen mi is történjék az állomások környezetében. Ő vonta be ebbe a gondolkodásba többek között az s73 irodát, amellyel közösen egy M=1:1000-es tanulmányterv sorozatot rakott le az asztalra.⁴ De hogy mindebből hogyan született meg egy egyedi térkő ötlete? Erről szól majd esszém második része.

Bardóczi Sándor

(folyt. köv.)

---

1 Prágában az elmúlt két évtized konzekvens munkájának eredményeként két végtelenül egyszerű elem (bazalt és gneisz 6x6x6-os méretű kiskockakő) változatos kombinálásával megszületett a brandként is értelmezhető Prága burkolat. Az utcánként más és más mintázatba variálódó két szín segítségével Prága belvárosának utcái szinte egyenként azonosíthatóak az egyedi mintázatuk alapján.

2 Az első, immár idejétmúltnak tűnő próbálkozásra műkövek terén (a macskakövek fokozatos felszámolása és az aszfaltcsömör után) még a ’80-as években, a Váci utca és a Vörösmarty tér felszínrendezése során került sor Budapesten, ami aztán országos „fodorkő" mániává szélesedett az önkormányzatiságát visszanyerő vidéki Magyarországon a ’90-es években.

3 VIII. ker. Ötpacsirta utca – Reviczky utca – Szabó Ervin tér, 2002; VI. ker. Operaház környezete, 2006; V. ker. Zrínyi utca, 2006; V. ker. Veres Pálné utca 2008, I. ker. Corvin tér, 2005; I. ker. Bécsi kapu tér, 2008; stb.

4 Ebből a tanulmányterv sorozatból még csak az derült ki, hogy melyek a bizonytalan adatok, azaz hol jön majd ki végül is a felszínre a metrókijárat, mi történik a villamospályákkal, megállókkal, forgalmi utakkal, járdákkal, szervezhetők-e a terek városi térként, stb. Sokáig a metróprojekt körüli mérnökcsapatok (DBR METRO, FÖMTERV, tervtanácsok) ezek fölé az ezres tanulmánytervek fölé görnyedve hümmögtek azon, hogy mennyi adat nem ismert még a felszíni továbbtervezéshez, és egyáltalán, hogyan lehet ennyi bizonytalanság mellett egyáltalán tervezni. Annyi azonban bizonyos, hogy ez a „trójai faló" döbbentette rá a döntéshozókat: a felszínrendezés kérdése nem „huszonkettedleges" szempont.