Kádárkocka és típusbútor – Vidéki életterek a szocializmusban

Társadalmunk folytonos alakulásával életterünk is mindig az aktuális normákhoz, igényekhez közelítve formálódott. A hatvanas évektől a városokban terjedtek az egyforma lakótelepi lakások, majd elindult a falu utcaképét is egyre inkább meghatározó új épülettípus, a kockaház térhódítása, ami egy új életmód kibontakozását tükrözte. Dr. Sári Zsolt írása.

„Szocialista államunk biztosítja a jólétet"

A hatvanas évek elejére megtörtént a mezőgazdaság kollektivizálása, létrejöttek a termelőszövetkezetek. Ez együtt járt a magántulajdontól való megfosztással, ami elszegényítette a falusi társadalmat. Ugyan csökkentek a vagyoni különbségek és létrejött a kádári középréteg, de nem váltak valóra a szocializmus álmai az egyenlőség társadalmáról.

A Kádár János vezette politikai rendszer egyfajta alkut kínált a társadalomnak, melynek legfontosabb eleme az életszínvonal folyamatos javítása, a lassú gyarapodás lehetőségeinek biztosítása volt. Ezt biztosította a második gazdaság, amely gyakran az emberek önkizsákmányolásával járt: falun a háztáji, városokban a másodállás. Cserébe politikai közömbösséget vártak el.

A hatvanas években végzett háztartásstatisztikai vizsgálat szerint a magyar családok az évtized elején még az élelmiszerekre, tartós fogyasztási cikkekre fordították rendelkezésre álló jövedelmüket. 1965 után az alábbi fontossági sorrendet tárták fel az elemzések: lakás vagy lakóházépítés, lakberendezés, személygépkocsi, hétvégi ház és telekvásárlás. A felhalmozás, beruházás tekintetében társadalmi különbségeket is látni lehetett. Az értelmiségi családok háztartásaiban csökkent a bútorvásárlásra fordított összeg, hiszen általában ezeknek a családoknak voltak legjobbak a lakásviszonyai.

A munkásháztartásoknál mérséklődő ütemű növekedést mértek, a kettős jövedelmű és paraszti háztartásokban viszont ebben az időszakban – párhuzamosan a házépítésekkel – folyamatosan nőtt a bútorvásárlás aránya. A tartós fogyasztási cikkek vásárlásában az ötvenes évek végéig a bútor, a kerékpár, a kályhák és hagyományos tűzhelyek, a motorkerékpár és a rádió vezetett. A hatvanas évek elejétől már a különböző elektromos háztartási gépek (mosógép, centrifuga, hűtőszekrény és televízió), a hetvenes évek elejétől pedig egyértelműen a személygépkocsi került előtérbe. Ekkorra bontakozott ki a háztartások gépesítése és szórakoztató elektronikai eszközökkel történő felszerelése is.

Lakáshelyzet és lakáspolitika

1960-ban elfogadtak egy 15 éves lakásépítési programot – az 1.002/1960. (I.10.) számú kormányhatározat a 15 éves lakásfejlesztési tervről –, hogy az évtizedes lakhatási problémákat enyhítsék. Javult az új lakások komfortfokozata. Cél volt, hogy az új lakások már fél- vagy összkomforttal épüljenek. A városi – főleg lakótelepi – lakások leginkább a 4 fős, vagyis kétgyermekes családok számára készültek, lehetetlenné téve több generáció együttélését vagy nagyobb családok közös életét.

A típustervek alapján épített lakótelepi lakások egyenméretükkel, a beépített konyhabútorokkal, szekrényekkel, egyforma ajtókkal már a gyakorlatban is megvalósították a társadalom felé közvetített elvárás üzenetét: az uniformizálódást, a homogenizálódást, a beolvadást a tömegbe.

A korszakban megépülő lakások többsége a nagyvárosokban, a kiemelt ipari központokban épült meg. A kisvárosok és falvak lakói ebben a korszakban is főleg önerőből építkeztek. A falusi területeken Magyarországon csak elvétve emeltek panelházakat.

1967-ben az Építésügyi Minisztérium pályázatot írt ki „típustervek alapján magánerőből lakóházat építtetők számára" címmel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a falvainkat elrondító sátortetős kockaházakat felváltsa egy esztétikusabb forma.

A hatvanas évektől rohamosan terjedt a falu utcaképét egyre inkább meghatározó új épülettípus: a kockaház. Ez a ház teljesen mellőzte a korábbi, hagyományos építészeti formákat, stíluselemeket. A kockaházak elterjedése nemcsak a típustervek megjelenésének, vagy a korabeli építészeti-esztétikai divatnak volt a következménye, de az elérhető alapanyagok is a városi minták falusi követését tették vonzóvá, mind gyakoribbá. Nem mondhatjuk, hogy teljesen egyforma lakóházak jelentek meg, de alapjaiban egy nagyon egységes, a korábbi faluképtől merőben eltérő, idegen, a városi mintákra emlékeztető típus jött létre. A kockaház egyben a paraszti léttől való eltávolodás szimbóluma volt.

A kockaházak alaprajzi kiosztása is tükrözte a falusiak megváltozott életmódját: az önellátás fokozatos feladása hatással volt az élelmiszerek, nyersanyagok felhalmozására, raktározására. A kockaházak kis alapterületű kamrái, konyhái nem biztosították ezek lehetőségét.

A kockaház nemcsak alaprajzi változást eredményezett, de a tetőszerkezetben (sátortető, manzárdtető), az alapanyagban (beton, tégla), és térszerkezetében is újításokkal járt. Az életmód megváltozását alapvetően befolyásolta többek között a mezőgazdaság szerkezetének átalakulása (szövetkezetesítés, háztáji), az iparosodás (kétlaki életmód elterjedése), a nők munkavállalása (a nemi szerepek megváltozása, új időbeosztás és munkarend) és a modernizáció, urbanizáció hatása. Az egytengelyű hosszúházakkal szemben ezek már kéttengelyű épületek voltak, a térhasználati szokások is alapvetően megváltoztak.

A típusbútor

A bútorgyártás államosításának következtében 1951-ben nyolc tervezővel alapították meg a Faipari Gyártás- és Gyártmánytervező Irodát, amely később Bútoripari Tervező Iroda néven működött, és évekig meghatározta a magyar bútorfejlesztést. Jelentősebb technológiai változás azonban csak 1960-65 között történt. Az azonos gyártástechnika, a központosított állami irányítás homogénné tette a bútorgyártást. Kereskedelmi forgalomba kevés konvencionális bútor került.

A falusi lakások belső rendjében az első jelentős átalakulás a hatvanas évek második felében következett be. Az ekkor házasságot kötők lakásaiban megjelentek az első gyáripari bútorok és típusbútorok. Az új szoba berendezését a kihúzható kétszemélyes kanapé mellett két szekrény, egy fényezett asztal és négy kárpitozott szék alkotta.

A hatvanas évek végére a típusbútorok korszaka is elérkezett, szériában gyártott, nagypontosságú, konfekcionált bútorelemek jelentek meg a piacon, megszülettek a hetvenes-nyolcvanas évek sláger bútorai. A típusbútor olyan bútor, amely összerakható bútorelemekből, tipizált szerkezeti elemekből áll, amelyeket utólag ki lehet egészíteni, hiszen az újonnan vásárolt darabok sem árban, sem minőségben, sem színben, sem formában nem térnek el a korábbiaktól.

Komolyabb változás 1968 után történt, amikor bizonyos mértékben decentralizálódott a gazdaság, a bútorgyárak is önállósodtak. A nagyobb gyárak saját gyártmányfejlesztő csapatot (iparművészek- mérnökök-technikusok) hoztak létre. A hatvanas évekig még érezhető a klasszikusnak számító modellek (az 1930-as, 1940-es évek darabjai) hatása. A bútortervezők idősebb generációja (Kovács Zsuzsa, Gábriel Frigyes, Körner József) mellett a fiatalabb generáció (Bodnár János, Burián Judit, Heczendorfer László, Mózer László) tagjai is a tömegtermelés felé fordulnak, gyakran európai szintű terveket rajzolnak, és egyedi példányokat mutatnak be a különböző kiállításokon. A bemutatott termékek közül viszont csak kevés kerül a gyártósorokra, a kereskedelmi vezetők nem követték a tervezők fejlődését, szemléletváltását.

Az új gyáripari lakásokba csak a bútorboltokban kapható modern elemes bútorok passzoltak, a szűkös választék pedig csak tovább fokozta az egyformaságot. Ez tovább erősítette azt a képet, hogy a Kádár-korszakban – az egyre nyilvánvalóbb társadalmi egyenlőtlenségek ellenére is – eltűntek, de legalábbis látszólag csökkentek a különbségek, hiszen ugyanolyan lakásban élt a munkás, a tisztviselő, az értelmiségi, a párttag vagy éppen a párton kívüli.

A konyha

Az új lakások építése során – falun és városon egyaránt – a konyha kialakítása a hatvanas évekre kiemelt kérdéssé vált. Milyen alapterületű és milyen felszereltségű konyha legyen. A mai értelemben használt konyhai berendezések, bútorok a negyvenes évektől váltak általánossá a falusi háztartásokban. A lakószobák berendezésének egységesüléséhez hasonlóan a háztartási eszközök és bútorok cseréje hosszú, évtizedes folyamat volt. A konyha központi szerepe nem szorult háttérbe még az új építésű lakóházak esetében sem. Hiába sugallta a szocialista propaganda, hogy a konyha egy „sorvadásra ítélt helyiség", aminek szerepét a készételek, a közétkeztetés, a vendéglők és éttermek veszik át, a mindennapok nem igazolták ezt.

Az államszocialista ideológia jegyében emancipált nő nem sokat főz – legfeljebb mirelitet melegít – és nem is mos… Ez volt az az ideológia, melynek nyomán minimális méretűre tervezték a panelházak konyháit és fürdőszobáit, de ez jelentette az irányvonalat a kockaházak tervezésénél is. A kamra szerepét a hűtőszekrény vette át. Az új építésű kockaházak mellett – vagy emeletes változat esetén azok földszintjén – pedig újra megjelentek az önálló nyárikonyhák, amelyek nemcsak a mindennapi főzés, de a családi élet központi terei is lettek.

A fürdőszoba

A magyar falvak infrastruktúrája csak az 1960-as évektől kezdve közelítette meg azt a szintet, amely lehetővé tette a tisztálkodás, testápolás és mosás alapvető modernizációját. Így az 1970-es évek végéig a legkülönbözőbb kombinációkban, egyidejűleg volt megfigyelhető a legrégiesebb tisztálkodási szokásrendszer, és a legmodernebb higiéniai előírások szerinti tisztálkodási gyakorlat.

Az 1970-es évek végétől vidéken robbanásszerűen megnövekedett a vezetékes vízzel ellátott háztartások aránya, s az új lakások szinte kivétel nélkül eleve fürdőszobával épültek. A nyolcvanas években épült fürdőszobák a városi mintát, illetve a gyorsuló ütemben egymást követő divathullámokat is tükrözik. Újdonság a mintás csempe és padlóburkolat, a színes szaniter, amelyek egyre nagyobb választékban voltak kaphatók.

A gyerekszoba

Az önálló gyermekszoba, a „gyerek saját birodalma" az individualizálódás egyik fokmérője. Megjelenése a magyar lakáskultúrában egy hosszú folyamat eredménye, amely nem feltétlenül csak gazdasági, társadalmi kérdés.

A család gyarapodása esetén a lakás a funkciók szétválasztásával, nemek és korok szerinti elkülönítésével bővülhetett, ami a magánszféra további elszeparálását jelentette, amihez a gyerekszoba kialakítása is társulhatott. A gyermek a felnőttől eltérő életviteléhez, életkori sajátosságaihoz kialakított szoba, saját típusú bútoraival, képeivel, játékaival a gyereknevelés új polgári elveit tükrözte.

Noha a polgári otthonokban az 1900-as évek elejétől egyre gyakoribb a gyerekszoba, falun ez a folyamat csak az 1960-as években indult meg. Eleinte a gyerekszobába – mint egyfajta státuszszimbólumba – csak a 18. születésnap után költözhetett be a gyermek.  Az ezt követő generációk már rendeltetésnek megfelelően használták, de eleinte valamennyi gyermek egy szobában aludt. Később ezt felváltotta a nemek szerinti elkülönítés, majd végül a „mindenkinek saját szoba"-elv vált ideállá.

Változott a gyerekszoba presztízse is. Míg régebben a gyerekek elől voltak elzárva helyiségek, például a dolgozószoba, addig mára a gyerekszobák ajtaján találjuk a „Tilos a bemenet" feliratú táblákat.

„Lássátok, megengedhetem magamnak"

A háború utáni újjáépítés, majd az ötvenes évek szűkös, kizsákmányoló éveihez képest a hetvenes évekre viszonylagos jólét alakult ki a kádári Magyarországon.  A konszolidálódó Kádár-rendszer fokozatosan felértékelte a fogyasztói magatartást. A második gazdaság megerősödésével jövedelemgyarapodás volt megfigyelhető, amelyet azonban csak korlátozottan tudtak felhasználni.

A hetvenes években ugyan bővült a kínálat, de nem annyira, hogy kielégíthette volna a fogyasztási igényeket. Mivel a rendszer nem tudta kielégíteni az igényeket, és még 1968 után is jelentkeztek áruhiányok, kénytelen volt eltűrni a bújtatott formában megjelenő magánkezdeményezéseket, a maszek munkát, a gebint, a „másodállást", majd a nyolcvanas évektől a géemkákat.

Önkifejezés – női szerep – tárgyhalmozás

A lakások díszítésében sok öröm, szenvedély nyilvánult meg. A lakberendezésben – így a hetvenes évekre jellemző tárgyhalmozásban, tárgyzsúfolásban is – kiemelkedő szerepe volt a nőknek, akik önmegvalósításukat élhették meg benne.  A szobák berendezésében növekedett a személyes tárgyak aránya (toll, hamutartó, öngyújtó, karóra, emléktárgyak, vázák, faliképek), amelyeknek fontos szerepe volt a személyes tér alakításában és a lakáson belüli elkülönülés, individualizálódás lehetőségében.

Ezek a tárgyak az életfeltételek javulását, valamint a személyességet és a privát lét fontosságát is hangsúlyozták. A lakásbelső a fiziológiai alapú szükségleteken, védelmen, biztonságon, családi funkciókon túl az önmegvalósítás, a vágyteljesítések, a magamutogatás színhelye is. Gyakran soha nem használt bútorokkal, kiegészítőkkel, dísztárgyakkal zsúfolták tele a lakásokat.

A reprezentációt, presztízst, státuszt szimbolizáló tárgyakra gyakran több pénzt, időt és energiát fordítottak, mint a biológiai szükségletek kielégítésére szolgáló dolgokra. A lakásban felhalmozott tárgyak a vágyott társadalmi státuszról szóltak. A lakásbelső kialakításában a divat, az elérni vágyott társadalmi csoport mintái és a meglévő lehetőségek játszottak szerepet. Ezért szinte egyen lakásbelsők jöttek létre az anyagi javak és társadalmi csoportok szerint.  A nagyobb lakás, a legújabb bútorok, a modern háztartási eszközök a jobb élet szimbólumai voltak. Egész szobák berendezéseit cserélték ki, a legújabb típusbútorok mellett a hetvenes évek végén megjelentek a drágább koloniálbútorok is. Azok, akik nem tudtak teljes bútoregyütteseket lecserélni, legalább egy-egy jobb bútor, „hivalkodó" tárgy beszerzésére törekedtek. Ezek a tárgyak (blondelkeretes olajfestmény, kelim asztalterítő, herendi porcelán, színes televízió) jelezték, hogy a család fölfelé törekszik, egy komfortosabb, jobb életmódot kíván elérni.

A család átalakulása – lakásideál

A hetvenes évek a többgenerációs, nagycsaládos életforma eltűnésének is az évtizede. A magyar társadalom szekularizációja, a válások számának növekedése a hagyományos családmodell felbomlását is jelentette. Mégis ekkor fogalmazódik meg általánosan az otthonközpontú társadalom, azaz a saját lakáshoz jutás, a saját lakás személyessé tételének tömeges társadalmi igénye. A lakás vizuális üzenete a hagyományos családideál közvetítése, amelyet emléktárgyakkal, családi fotókkal, azok hangsúlyos, demonstratív elhelyezésével is közvetítenek.

„Mi ezt szeretjük. Nekünk ez tetszik."

A kockaház a régivel szemben az új, a modern megjelenítője volt. Zolnay Pál 1975-ben készített dokumentumfilmet „A ház" címmel, melynek szerkesztője Czoma László volt, operatőre Neumann László. A filmben az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola frissen végzett és utolsó éves hallgatói találkoztak falusi családi házak (kockaházak) építtetőivel.  A film egyik riportalanya így fogalmazott: „Rosszban már eleget ültünk, legyünk most már jóban is."

A filmben – sajnos név szerint nem bemutatott fiatal építészek – próbálták szembesíteni a falvakban lakóházat építőket a kockaházak „ízléstelen" egyformaságával. Ezzel szemben az építtetők a sátortetős kockaházra – amelyet az egyik építész a mai falukép arculatának nevez – a modern, az új(abb), a nagy, szebb, kulturáltabb, olcsóbb jelzőket használták. Amikor a hagyományos parasztházak mintáját követő típusterveket mutattak be, az egyik falusi asszony így reagált: „Ízlés dolga. Kinek a pap, kinek a papné. Mi ezt szeretjük. Nekünk ez tetszik. [a kockaház. a szerk.] Már meguntuk a hosszúházakat" Az építész tovább próbálkozott: „Miért kocka? Ez nem falukép. Csúnya, nem esik jól nézni." Így válaszolt az asszony: „Mert maguk városiak, akiknek ez a szép." [mármint a hosszúház. a szerk]

A mintakövetés fontos része volt a hagyományos falusi társadalom mentalitásának. Ez jellemző volt a hatvanas, hetvenes években is. A kockaházak elterjedésében ez a mintakövetés is szerepet játszott: „Az enyém is ilyen legyen, mint sok a faluban." A kockaház az építtetők ízlését, lehetőségeit és igényeit fejezi ki, hiszen nagyon sokszor ők tervezték meg, rajzolták föl a megálmodott új otthonokat, amit aztán technikusok és építészek öntöttek tervrajzokkal végső formába. Ezek a lakóházak már a megváltozott életforma lenyomatai is. A megszűnő/átalakuló gazdálkodás a korábbi életforma átalakulását hozta magával, ennek lenyomata lett a lakóház is. A szocialista típusú mezőgazdaság kialakítása, a kikényszerített és természetes módon is meginduló modernizáció is befolyásolta a kockaházak kialakítását, elterjedését. A városi minta a paraszti társadalom korábban vágyott polgári státuszának újfajta kifejeződése, amely mint épületforma megfelelt a szocialista világképnek is.

Sári Zsolt
muzeológus
a szentendrei Skanzen főigazgató-helyettese

Felhasznált irodalom:
Rainer M. János: A lakosság jövedelme és fogyasztása 1960-1980. Budapest, KSH, 1981
Sári Zsolt: A „hatvanas évek" Magyarországon. (Politika)történeti közelítések. In: Rainer M. János (szerk.) „Hatvanas évek" Magyarországon. Tanulmányok. 2004. Budapest, 1956-os Intézet, 11-30.
Típusbútor. A falusi lakáskultúra 1945-1980 között. 2012. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum
Valuch Tibor: Típusterves építkezések és az életmód átalakulásának kapcsolata. In: Cseri Miklós - Sári Zsolt (szerk.): Vidéki életmódváltozások a 20. században. 2009. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 21-52.
A hosszú háztól a kockaházig. A lakásviszonyok változásai a magyar falvakban a hatvanas években. In: Rainer M. János (szerk.) „Hatvanas évek" Magyarországon. Tanulmányok. 2004. Budapest, 1956-os Intézet, 386-407.
A hétköznapi élet Kádár János korában. 2006. Budapest, Corvina

Szerk.: Sulyok Georgina és Winkler Márk