Képzelt riport egy Londoni lakótelepről – Tábori Péter: Highgate New Town

Tematikus hetünk előző cikkében általánosságban mutattuk be a magyar származású építész, Tábori Péter munkásságát, illetve a ’60-as, ’70-es évek camdeni önkormányzati lakásépítését. Most Tábori Highgate New Town lakótelepét vizsgáljuk meg közelebbről, Szegál Valéria 12 rajzán és 11 fiktív történeten keresztül.

A sarkon befordulva eláll a lélegzetem. Erkélyek végeláthatatlan sora terpeszkedik előttem az utca szemközti oldalán. Mintha egy rég elpusztult leviatán gerincének ősi maradványára bukkantam volna, amelyet időközben körbenőtt a terjeszkedő metropolisz. A teraszos építmény első látásra nehezen beazonosítható, de az erkélyeken hamar felfedezem az élet nyomait. Kaspók, bokrok, fák, virágok, másutt napernyők vagy pergolák, na meg a szélben lengedező, frissen mosott ruhák. Milyen jó lenne most az egyik teraszon sütkérezve, biztonságos távolságban az utca zajától egy üdítő limonádét szürcsölgetni! Hamar elhessegetem a gondolatot, ugyanis még csak véletlenül sem azért zötykölődtem majd egy órát a Hyde parktól idáig, hogy holmi teraszok eltérítsenek. Célirányosan érkeztem a környékre: Marx sírját szeretném meglátogatni. Ironikus, hogy ezen a puccos környéken fekszik, az meg már csak a sors fintora, hogy egy ideje vámszedők gondoskodnak arról, hogy békében nyugodjon. Sebaj, mint mondtam, engem nem lehet egykönnyen eltéríteni. A telefonom műholdképét nézve azonban csüggedten látom, hogy a temető az erkélyek áthatolhatatlannak tűnő falán túl bújik meg. Mégis hogyan fogom ezen átverekedni magam?

Vasárnap esténként sokszor futok végig a Raydon Streeten. Általában a temetőt megkerülve fejezem be körömet, de van, hogy dél felé fordulok. Az utca mentén húzódó sorházak mindig is vonzották a tekintetemet. Brutalizmus – vagy hogy is hívják ezt manapság? Bár nem vagyok teljesen biztos, mivel a Whittington lakótelep a tévében látott betonmonstrumoknak csak szelíd, családias változata. A teraszok végtelenbe nyúló sorozatát néhány keskeny átjáró szakítja meg, általában ezek valamelyike előtt pihenem ki magam. A lépcsők lábánál mindig furcsa érzés fog el, mintha egy mesterséges szurdok szájában állnék. A távolban azonban a résen át is kivehetők a bent rejtőző oázis dús lombkoronái. Úgy döntök, hogy ezúttal a telepen át folytatom futásomat. A homokszínű falak között lépkedve hirtelen olyan érzés fog el, mintha egy hegyi kisváros valamelyik eldugott, hátsó csapásán járnék.

Kertészként, a helyi önkormányzat megbízásából járok jó pár éve a Whittington lakótelepre. Sajnos csak viszonylag ritkán küldenek ide, pedig a növényzetnek több gondozásra lenne szüksége. Az épületeket sohasem szerettem különösebben. Lehangolnak ezek a szürke, modernista telepek, mint egy megvalósult disztópia. Bár való igaz, hogy ez sokkal barátságosabb, mint sokemeletes társai, de a legjobb része kétséget kizáróan a kert! Az utcák mentén futó sok kisebb ültetőágyást egyszerűbb karbantartani, néha még az ottlakók is besegítenek, a nagy park azonban kissé elhagyatott. Nem értem, hogy az önkormányzat miért nem tud legalább néhány padot kitenni ide. Nyáron azért így is sokan heverésznek a hatalmas fák árnyékában. Mindenesetre ritka, hogy egy régi lakótelepen ilyen sok gondot fordítottak volna a növényekre, ezt mindig irigykedve nézem, amikor itt van dolgom.

Nem emlékszem rá, hogy hogyan kerültem ide. Bizonyára eltévedtem szokásos késő délutáni sétáim egyikén. Bár csatangolásaim során gyakran elmerülök gondolataimban, jobbára ugyanazt az útvonalat járom be. Most azonban – bizonyára a közelgő egyetemi leadások miatt – messzire kerültem a bejáratott ösvényektől. Előttem az utcán buja növények, mögöttük furcsa, kopottas, homokszínű fal, amelynek teteje 45 fokban vágott, mohával benőtt kövekben végződik. Felettük markáns, modernista lakóépület magasodik. A tömb sarkán beharapás, benne bejárat, amelyhez lépcső vezet fel. A falak előregyártott, bézs színű beton blokkokból épültek, az öntött betonelemek tört fehér színűek. Építészként a látottak rögtön fölkeltik az érdeklődésemet. Hogy lehet, hogy eddig nem is tudtam róla, hogy Camden északi csücskében ilyen kincs rejtőzik?

Gimnazistaként gyakran lógtunk azon a furcsa telepen a temető mellett. Mindig is csendes, nyugodt környék volt. Sok különböző eldugott szegletét fedeztük fel, ahol háborítatlanul hülyéskedhettünk az éjszaka leple alatt. A legjobban azt a részt szerettük, ahol egy nagy híd alatt vezet át az út, itt könnyű volt elbújni a rosszalló tekintetek elől. Mintha egy középkori erőd kapuján lépnénk be. Csodálkoznék, ha azóta nem vonzaná ez a hely a sötétség kétes figuráit.

Nem hiszem el, hogy már megint ide kell a pizzát kiszállítanom! Félreértés ne essék, nem a hellyel van bajom. Én is szívesen laknék itt, hiszen akkor talán rá tudnék végre jönni, hogy melyik utca melyik és hogy hogyan is vannak számozva a lakások. Bizonytalanul indulok előre. Jobb oldalamon lépcsőző teraszok és a lakásokhoz felvezető, fedett-nyitott feljárók, balra pedig még furcsább, dupla lépcsők keretezik a völgyszerű utcát. Az egyik mindig a felső, egyszintes lakásokhoz, a másik az alsóbb, kétszintes lakások második szintjéhez vezet. Mindkét fajtával meggyűlt már a bajom korábban. Minden lakásnak saját házszáma, saját bejárati ajtaja van, ami az ott lakóknak biztos jó érzés, azonban az én dolgomat csak nehezíti. A kopogó szemű lakók is számítanak már rá, hogy esetleg eltévedek. Hirtelen az egyik teraszról intenek nekem – szerencsére ma hamarabb szabadulok.

Átadása óta lakom a Highgate New Town lakótelepen. Sok minden változott körülöttem az elmúlt évtizedekben. Volt, hogy a környék szinte senkit sem érdekelt, és még az önkormányzatot is hónapokig kellett zargatni mindenért. A right-to-buy bevezetése óta sokan megvették a lakásaikat – ezek ma már magas áron kelnek el, és főként jómódú fiatalok laknak bennük, de azért mi, önkormányzati bérlők is sokan maradtunk. Régóta álmodom a telep egy bizonyos részletéről. Álmomban az utcák papírvékonyak és szinte lebegnek az alattuk elterülő sötétség felett. A valóságban lent a parkolók vannak, az áttöréseken keresztül jut napfény a garázsokba. Mindig is furcsálltam, hogy az utcák nem a földön futnak – persze ez nappal, ébren nem ennyire borzongató. 

Gyakran szállok el e fölött a terület fölött, amikor élelemért indulok a közeli Hampstead Heath parkba. Van, hogy már itt lejjebb ereszkedem, mivel más lakott területekkel ellentétben sok bogár él errefele, és alkalomadtán még kisebb pockokra is szemet vetek. A kisemberek gyakran szaladgálnak az utcákon. Bár ilyenkor az állatokat elijesztik, néha a hátrahagyott szemetek között is találok finomságokat. Ha kémlelni akarom a területet, a középső tisztás mellett telepedek le a háztetőn. Innen jól belátni az utcákat, és a kis teresedést is. Hajdan nagyobb volt az élet, de mára már a játszótér nem a legjobb arcát mutatja. A növények és a fák, amelyeket bizonyára gondos munkával telepítettek, az évtizedek alatt nagyon nagyra nőttek. Furcsa, hogy a városi emberek egy része a betondzsungel közepén is a természet közelségét keresi, miért nem költöznek inkább vidékre?

Sokat tűnődöm mostanában azon, hogy vajon mi különböztet meg a többiektől. Első látásra mindannyian pont ugyanolyanok vagyunk. 3 szint, padlótól plafonig érő, üvegezett tolóajtók, az üveg panelek felett lebegni látszó, beton erkélykorlátok, ferdén lecsapott paravánfalak. Közvetlenül előttünk kis kert és a taposórácson túl a sötét garázsok. Falaink is ugyanabból a betonból épültek. Párosával ismétlődünk, és csak a lépcsőházak választanak el minket. Persze mindegyikünkben más-más jövevények táboroznak, és a belső falaink kiosztása sokszor különbözik. De ettől még, legalábbis kívülről, mégiscsak pontosan ugyanolyanok vagyunk. Olyan jó lenne kitűnni, kilógni a sorból. Bár azt sem szabad elfelejteni: lehet, hogy külön-külön ránk se hederítene senki, együtt azonban jobbak vagyunk tíz másiknál!

Csak néhány éve érkeztem a Whittington lakótelepre. Bár nem vagyok építész, rajongok a modernista építészetért, így amikor egy ismerősünkön keresztül rátaláltunk a hirdetésre, rögtön lecsaptunk a lehetőségre. Nem volt olcsó, de megérte! Az újabb építésű lakóparkok lakásai ennél is horribilisebb összegekért kelnek el, még akkor is, ha csak szűkös, sötét garzonok. Itt azonban az egész lakás úszik a fényben a délre néző hatalmas ablakok miatt. Jó időben a nappali tolóajtaját szinte mindig elhúzzuk, így az erkély és a belső tér egybeolvad. Főleg olvasni szoktam a kinti széken hintázva, de van, hogy csak csendben figyelem a körülöttem zajló történéseket. Kisgyerekek bicikliznek az utcán, sokszor kiabálnak fel egymáshoz, így hívják le játszani barátaikat. De a legjobban az épületek apró részleteit szeretem. A falak textúráját, a lakásokhoz felvezető lépcsőket, a vissza-visszatérő ferde vonalakat. A szemközti lépcsők mögött kis mélyedés fut végig. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lehet ennek az oka. Hiába, hogy ez a terület az utcától védett és hogy a lakások konyhaablakaiból könnyű belátni, csak kevés család használja ki. Igaz, akik igen, sokat szoktak ott piknikezni. Sajnálom, hogy csak egyetlen kis közös helyiség van, így a lakóközösség sem annyira összetartó. Azért így is gyakran köszönünk az arra járóknak, és a mi lépcsőházunkból mindenkivel jóban vagyunk.

Ez az egyik kedvenc részletem! Színpadias, emelkedett, de egy nagyon is humánus elgondolás megünneplése. A telepet kutató építészként tisztában vagyok a tervező, Tábori Péter alapvetéseivel, amelyek közül az egyik legfontosabb, hogy minden lakás saját bejárattal rendelkezzen. Érthető gondolat a hatalmas tömbházak lélektelen lépcsőházainak és lelakott folyosóinak fényében. Mégis, ez a mozzanat nemcsak erről szól. Annak a megnyilvánulása, hogy az építészeti alkotómunka abban az esetben is „utat talál" magának, ha a prioritást a funkció és a jövőbeni használók igényei jelentik. Olyan apró töredék ez, mint az Alexandra Road bütüjének túlnyúló gyalogjárója vagy a Whittington lakótelep másik csodás részlete, az egész beépítésen végigvonuló ferde vonalak összejátszása. Evidens, hogy a lakótelepeket többé-kevésbé azonos elemek sorolása jellemzi. Nincs ez máshogy itt sem, azonban az ehhez hasonló, egyedi részletek feloldják a monotonitást. Bárcsak ma is lehetne ehhez hasonló házakat tervezni!

Szegál Valéria, Winkler Márk

Szegál Valéria munkái és projektjei ide kattintva érhetők el.