Kézműves ház Bocskaikertben

A Tarcsi László által tervezett lakóház és közösségi alkotótér a Debrecen melletti Bocskaikert lakóházas övezetének szélén található. Az épület téri rendszerét a két funkció működése határozta meg, tömeg- és formaképzése pedig a település mára már a szuburbanizálódás folytán egyre inkább eltűnő, hétvégiházas karakterére reflektál. 

Tervezési feladat

A tervezési feladat egy olyan épület megalkotása volt, amelyben két eltérő funkció (közösségi alkotótér és lakófunkció) párhuzamosan, folyamatosan változó módon van jelen. Olyan épületet kellett létrehozni, ami képes a használati változásra, ideiglenesen vagy állandó jelleggel bármelyik funkció el tudja foglalni az egész együttest. További izgalom volt, hogy bár a tervezési folyamat igen hosszúra nyúlt, mégis úgy kezdődött, hogy konkrét telek még nem állt rendelkezésre, ezért általánosabb kiindulópontokat kellett találni a kezdeti lépésekhez. Szerencsére a környezet adottságai ezt lehetővé tették.

Helyszín – kontextus

Bocskaikert Debrecentől néhány kilométerre található kistelepülés. A nagyvároshoz való közelsége okán történetét, jelenlegi karakterét is ez a viszony határozza meg.

A Nyírség erdős-ligetes tája egészen a debreceni Nagyerdőig nyúlik le, körbefogva Debrecent egy északkeleti félkörben. Ennek ellenpontjaként délről és nyugatról sík és kopárabb tájak övezik a várost, amit néhány kilóméteres átmenet után már úgy hívunk hogy a Hortobágyi puszta. Debrecen és a hortobágyi táj kapcsolata igen erős, a város történeti arculatának gazdasági-kulturális gyökerei összefonódnak a pusztával. A síkság végtelen dimenziói, a környezetnek való kitettség, az állattartó életforma szikársága formálta a puszta emberét, és végsősoron a város arculatát is. Ha azonban a már említett északi–keleti irányba indulunk el Debrecenből, akkor egy egészen másfajta kultúrtáj tárul elénk, erdőkkel, ligetekkel, sűrű és apró településhálózattal. Ez egy szelídebb, kedvesebb világ, nem véletlen, hogy a hortobágyi tájjal ápolt „pragmatikus" történelmi kapcsolat mellett a város, amikor erre már igénye támadt, az északi–keleti erdős területet egyfajta rekreációs övezetként kezdte belakni.  

A tervezési helyszín története is ebben a kontextusban értelmezhető. 1900 körül vásárolta meg és parcellázta fel a szőlőtermesztésre alkalmas, jó közlekedési adottságokkal rendelkező területet néhány debreceni nagypolgár és tisztségviselő. Ekkor alakult meg a bocskaikerti „hegyközség", és gyorsan a debreceni polgárság kedvelt szőlőskertjévé lett a terület. Ekkor alakult ki a település szabályos, égtájakhoz pontosan igazodó hálós utcautcastruktúrája, valamint a telkek É–D kiterjedésű, keskeny-hosszúkás kiosztása, ami a szőlőtermesztésre leginkább alkalmas. Számos kisebb-nagyobb nyaraló és présház épült ekkor, illetve számos hagyományos falusi porta az itt dolgozók számára. A szocialista korszakban is népszerű volt a település, jöttek a hétvégi telkek, a víkendházak, és a buhera. Napjainkban ennek a szőlőskertes laza világnak már kevés kézzelfogható nyoma van. Az egykori hétvégi telkek helyén jellegzetes agglomerációs-kertvárosias terület alakult ki a nagyváros szomszédságában. Ennek ellenére néhány részlet mégis őrzi még ezt a könnyebb világot. Az aszfaltozatlan, poros utak, az előkertes kertvárosi épületek sorába ékelődő, hátrébb húzott kis hétvégi házak, egy-egy megőrzött deszkakerítés, a mindenhol futó vadszőlő, egy beékelődő kukoricatábla, kuszán álló fa vagy váratlanul beszűkülő utca még átüti a standard kertvárosi életforma homogén mázát, és kikacsint alóla. Nem volt kérdés, hogy a tervezett épület habitusa ehhez a világhoz húz.

A ház

A funkció vizsgálata során kiderült, hogy lényegében három használati módra kell tervezni az épületet, amelyek akár pár órás, akár több éves időintervallumban is rögzülhetnek. 1: amikor a két funkció egyszerre van használatban. Ekkor a térbeli differenciálást kell megoldani. 2: Amikor az egész épület alkotóházként üzemel (napközis táborok, rendezvények alkalmával, vagy ha a jövőben több alkotó egyszere akarja birtokba venni az épületet napi szinten). Ekkor a terek együttműködését kell biztosítani. 3: Amikor csak lakóházként üzemel (amikor épp zárva van az alkotóház, vagy a későbbi értékesíthetőségre gondolva). Ekkor az a fontos, hogy a műhely hogyan tud hozzáadni valamit a lakhatás minőségéhez amikor épp nincs használatban, illetve hogy önálló lakóegységként is átalakítható legyen később. Emellett fontos volt, hogy ezt az elég összetett funkció-igényt a lehető legtakarékosabb térrendszer szolgálja ki.

Adott volt tehát egy összetett tervezési program, egy  megőrzendő táji hangulat és egy tipizálható utcastruktúra, ahol a koncepcióalkotás szakaszában csak azt kellett előre eldönteni, hogy az épület leendő telke az utca déli vagy északi oldalán legyen. Végül egy olyan koncepció alakult ki, amihez déli utcafrontú telek illett. A funkciót kiszolgáló differenciált épülettömeg, valamint a benapozás lehetőségei gyorsan meg is határozták a beépítést, és szinte minden mást is.

A két funkció két külön álló épületben kapott helyet, amit fedett-nyitott terek rendszere fog össze, és egy utcától védett félátriumot hoz létre középen.  Az utca felőli épület a műhely, hátrébb a lakóház, így ha vendég érkezik, gyorsan eléri a műhelyt, nem lép be a privát szférába. A két épület ettől függetlenül egymás felé nyit, teljes az átlátás, ami jó a közös használat során, de belső árnyékolással ez szabályozható, ha szükséges.
A két épület közötti udvartér és fedett-nyitott terek az aktuális használati módtól függően lehetnek a lakóház vagy a műhely kiterjesztései is, ilyen értelemben multifunkcionálisak és takarékosak is, hiszen kihasználva a használat időbeli eltolódását, semmi sincs duplázva. A terasz mindkét épületből közvetlen elérhető, a kapuáthajtó pedig rendezvény vagy tábor idején befogható alkotótérként, máskor pedig két autó elfér benne. Amikor a műhely zárva tart, az utcafronti épület tulajdonképp csak egy térfalként szolgál, ami kijelöli a lakóházhoz kapcsolódó védett, de jól benapozott udvarteret, illetve lehetővé teszi, hogy a lakóház közösségi terei úgy legyenek déli tájolásúak, hogy nem közvetlenül az utcára nyitnak.

A tájolás tovább pontosította az épület működését, tömegformálását. A déli tájolású lakóház előtt tornác húzódik, ami nyáron leárnyékolja a direkt napfényt, télen pedig beengedi azt, nem kis szoláris nyereséget is termelve. Az utcafronti félnyeregtetőt is a benapozás formálta, dőlésszöge olyan, hogy a legalacsonyabb téli napállásnál is még beengedi a fényt a hátsó épületrészbe. A félnyeregtető kialakítás lehetővé tette egy kis galériatér létrehozását is, mint privát alkotótér, emellett a magasra emelt déli ablakokon keresztül erős, de indirekt megvilágítást kap a műhely.

Ez a félnyeregtető elsőre idegennek hatott az utcafront irányából, mert igen jelentős térfalat képez. Kezdetben egy sokkal rejtőzködőbb épület volt a vízió, de a sarok kikönnyítésével már emészthető lett a magasság, és értelmezhető egyfajta jelként a lakóházas szövetben, ami felhívja a figyelmet az eltérő funkcióra.

Mivel minden a belső udvar felé fordul, a hátsókert picit magára marad. A tájolás következtében árnyékos is, hiszen a lakóház magasabb hátsó homlokzata jól árnyékolja. Ez is tudatos döntés volt, igény volt ugyanis egy „haszonkertre", ami esztétikai értékében, használati módjában különbözik a többitől. Melléképület, veteményes, gyerekjátékok, és hasonlók helye ez.

A konkrét telek megtalálása szerencsére igazolta az előzetes koncepciót, és lehetővé tette a történet továbbírását. A helyszín a települést átszelő főúthoz közel esik, éppen a lakózóna és a főutat szegélyező intézményi-kereskedelmi zóna határán. Az épület hátsó, zárt térfala a praktikus mellett egyfajta szimbolikus elválasztó vonal is lett a használati minőségek között. Az épület jelentős homlokzati felületét pedig meglágyítja a hatalmas diófa, ami az utcafronti telekhatáron áll. A hátsókert is pozícióba került, a számos idős gyümölcsfa és vadszőlő díszíti, igazi védett árnyas elvonulóhelyyé vált.

Az egyszerű formálás, a multifunkcionális terek takarékossága, a természetes és egyszerű anyaghasználat arra törekszik, hogy megidézze a hely szellemét. Ezzel szükségszerűen szembemegy a (mára már) kertvárosi környezet elfogadott építészeti karakterével. Érdekes volt tapasztalni, hogy ami az építész számára értékőrzésként fogalmazódott meg, a hatóság oldaláról inkább mint deviancia jelent meg. A telken eredetileg álló elhagyatott víkendházból megmentettünk pár holmit: egy falétrát, egy talicskát, és a képeken látható lócát. Mind használatban van, valahogy újra a helyükre kerültek.

A századforduló környékén Németh László író is élt Bocskaikertben néhány évig, Budapesti életétől visszavonultan. Írásaiban többször említi is a helyet, és hasonló érzésekről beszél, mint amik a Debrecenből kiérkező építészben is felmerültek.

Tarcsi László

Szerk.: Winkler Márk