Ház és műterem a budai hegyek lábánál

A GUBAHÁMORI tervei alapján megvalósult, budai dombok között fekvő épület a maga száz négyzetméterével jó példa arra, hogy a visszafogott lépték és az egyszerű, de határozott építészeti gesztusok hogyan tudnak a megbízó minden igényét kielégíteni képes, izgalmas végeredményhez vezetni.

Remeteszőlős egy kis község Hűvösvölgy és Nagykovácsi között félúton. Már a jégkorszakban is lakott volt a terület, önálló községgé azonban csak 2002-től vált, előtte Nagykovácsihoz tartozott. Azóta – legalábbis a KSH 2011-es adatai alapján – ez Magyarország legkisebb területű települése. Nem csak kis mérete, de a Remete-hegy, a Hosszúerdő-hegy, az Ördög-árok és a többi hasonló, mesébe illő csengésű földrajzi név, mely körbe veszi, romantikus képet fest a településről. A valóság persze egy fokkal kiábrándítóbb: az agglomerációs boom ide is elért, már csak egy-egy magányosan megmaradt példa árulkodik az egykor a területre jellemző kisméretű faházakról, helyettük a legkülönbözőbb léptékű és minőségű családi házak váltak dominánssá.

Egy ilyen házban élt a most bemutatott projekt megbízója is családjával együtt, de az élet úgy hozta, hogy idős korára egyedül maradt volna a hatalmas házban – ezért aztán arra a bátor elhatározásra jutott, hogy a szomszédos, üresen álló telken építkezésbe kezd, olyan házat épít magának, ahol békésen töltheti nyugdíjas napjait. Egy véletlennek köszönhetően talált rá a GUBAHÁMORI építészeire, akikkel nagyon hamar megtalálták a közös hangot; már az első tervváltozatok egyike elnyerte tetszését, így hamar kialakult a koncepció a visszafogott léptékű, egyszerű, de mégis határozott építészeti gesztusokkal kialakított lakóházról.

Egy hosszúkás telken helyezkedik el a hosszúkás épület – ebben így önmagában nincs is semmi különleges. Egy ilyen beépítés – a telepítéstől függően – egy nagyobb vagy két kisebb oldalkertet tenne lehetővé a telken; a megrendelő igénye azonban az volt, hogy legyen egy kisebb előkert és egy tágasabb hátsó kert. A hosszúkás ház ezért nem a telekhatárokkal párhuzamosan húzódik, hanem egy kis csavarral enyhén el van forgatva, hogy kvázi átlósan metssze a telket, aminek köszönhetően teljesül az igény: létrejön a kisebb elő- és a nagyobb hátsó kert. És valóban csavar: a hosszfalak ugyanis nem egyenesek, hanem ívesen kanyarodnak a szomszéd telek felé – de épp csak annyira, hogy a görbe falak ne akadályozzák a belső terek berendezhetőségét. A tömegformálásnak ez az egyszerű építészeti gesztusa teszi egyedivé a házat, ami így kis léptéke ellenére is különleges látványt nyújt.

Különleges a látvány, de nem tolakodó, az utcaképben inkább idézi az egykoron ott állt kisházakat – annak ellenére is, hogy lapostetős – mint az újépítésű családi erődítményeket. Az utcáról nézve a szokatlan tömegforma miatt elsőre szinte nem is látszik, hogy egy lakóházról van szó, csak az utca felé tájolt garázsbehajtót veszi észre az arra járó. Közelebb érve azonban feltűnik a mögötte kanyarodó épülettömeg, ami, mint egy ölelésre tárulkozó kar, a kertbe lépve már az otthon melegével kecsegtet. Erre az élményre erősítenek rá a bejárat melletti nagyméretű, földig érő ablakok, melyeken keresztül nem csak a nappali otthonos terébe láthatunk be, de mivel a túloldalra is hasonló nyílászárók kerültek, így a ház másik oldalán nyíló kert is feltárul előttünk.

Az egyterű nappali-étkező-konyha a ház központi része, nagyjából az épület középső egyharmadát teszi ki, és jól látható, hogy nem csak fizikai értelemben van centrális helyen, de a mindennapi életnek is ez a legfontosabb tere. Vizuálisan inkább a kerttel és a környező természettel van kapcsolatban – a nagy megnyitásoknak köszönhetően szinte szerves részévé válik a kert –, míg a kiszolgáló és egyéb lakrészekre innen nincs belátás, azok privát terek maradnak. Az utca irányába egy kis mosókonyha köti össze a konyhát a garázzsal, így egy nagy bevásárlásból hazatérve nem kell hosszú utat megtenni a járműtől – ami éppen befér a kis garázsba. A telek hátsó vége felé pedig, az épület utolsó harmadában a hálószoba a hozzá kapcsolódó fürdővel, valamint egy műteremként is szolgáló vendégszoba kapott helyet – mindkettő a már a nappaliból jól ismert nagyméretű, kertre néző ablakokkal.

Ehhez a hátsó műterem-szobához egy rövid közlekedő folyosó vezet – az épületnek talán az egyetlen olyan tere, ami ebben a formában elsőre átgondolatlannak tűnik: ahhoz túl keskeny, hogy a közlekedő funkció mellett bármilyen bútor elférjen plusz tárolóteret biztosítva; ahhoz pedig túl hosszú, hogy az egyébként szinte mindenhol jelen lévő természetes fény bejusson az ablak nélküli térbe, így végeredményben tényleg csak folyosó marad – ami luxusnak tűnik, tekintve, hogy mindenhol máshol törekedtek a tervezők a hely maximális kihasználására. A szoba műterem-funkcióját figyelembe véve azonban értelmet nyer ez is: mégiscsak szerencsés, hogy a kis folyosó térben is elválasztja a központi élettértől, hiszen az alkotáshoz nyugalom kell, és ez a helyiség így tökéletesen alkalmas az elvonulásra még a lakáson belül is.

A szokatlan tömegforma tehát összességében egy logikusan átgondolt térrendszert rejt, ami – absztrakt módon ugyan, de – akár a hagyományos háromosztatú parasztházak térszervezésével is párhuzamba hozható, legalábbis, ha a kiszolgáló funkciók, a mindennapok és a privát zónák téri hármasára gondolunk. Kicsit más megközelítésből nézve, az utcától a telek belseje felé haladva válnak egyre privátabbá a terek a garázstól kezdve a mosókonyhán, majd a nappalin át a hálószobákig, melyek közül is a műterem, mint a világtól való elvonulás tere van a legtávolabb. Ezt a kettős logikát szolgálja az a tény, hogy a főbejáratként használt ajtó ugyan közvetlenül a mindennapi életnek teret adó nappaliba nyílik, de a mosókonyhának van egy külön bejárata is, így, ha olyan látogató érkezne, akit a privátabb jellegű központi térbe nem kíván beengedni a lakó, azt fogadhatja a másik oldalon.

A budai dombok között fekvő épület a maga száz négyzetméterével jó példa arra, hogy a visszafogott lépték és az egyszerű, de határozott építészeti gesztusok hogyan tudnak a megbízó minden igényét kielégíteni képes, izgalmas végeredményhez vezetni. Ehhez persze a szerencsés találkozásra is szükség van: olyan megbízóra, aki nem akar túllőni a célon, de az építészeknek teret ad arra, hogy – ahogy ő fogalmazott – "szálljanak el"; és olyan tervezőkre, akik ennek úgy tesznek eleget, hogy mégsem a saját önkifejezésükre használják a projektet.

Hulesch Máté