Fenntarthatóság

”Nem épületeket, hanem térhasználatokat tervezünk” – GUBAHÁMORI interjú

1/11

GUBAHÁMORI + Filip + Demeter László: The Sacred Species látványtervek, 2021 © Zachęta — National Gallery of Art, Warsaw

?>
GUBAHÁMORI + Filip + Demeter László: The Sacred Species látványtervek, 2021 © Zachęta — National Gallery of Art, Warsaw
?>
Keszthelyi modell pályázati terv, GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter), Keszthely balatoni központjának fejlesztése MMA építészeti ötletpályázat, különdíj, 2021
?>
The Sacred Species, csapat: GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter), FILIP (Bodonyi Panni illusztrátor, Kovács Budha Tamás képzőművész), Demeter László (ökológus), fotó: © iambarnie.com, 2021
?>
A Lengyel Pavilon Trouble in Paradise kiállítás projektjei, 2021 balról: Atelier Fanelsa: Village Commons, GUBAHÁMORI + Filip + Demeter László: The Sacred Species, Rural Office for Architecture: Społem © Zachęta — National Gallery of Art, Warsaw
?>
A Lengyel Pavilon Trouble in Paradise kiállítás projektjei, 2021 balról: Traumnovelle: EURECA, KOSMOS Architects: Countryspine, RZUT: Social Infrastructure. © Zachęta — National Gallery of Art, Warsaw
?>
GUBAHÁMORI + Filip + Demeter László: The Sacred Species makettfotója, 2021 © Zachęta — National Gallery of Art, Warsaw
?>
Barentin, táji lépték, REA városépítészeti ötletpályázat terv (Guba Sándor, Hámori Péter), 1. díj, 2008
?>
Barentin, települési lépték, REA városépítészeti ötletpályázat terv (Guba Sándor, Hámori Péter), 1. díj, 2008
?>
Barentin, épület lépték, REA városépítészeti ötletpályázat terv (Guba Sándor, Hámori Péter), 1. díj, 2008
?>
Új híd Banja Lukán, helyszínrajz, építészet-városépítészet: GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter, Novák Sándor), tartószerkezet: BÉTH BAU (Vágner Richárd, Veres Efraimné), közlekedés: Földes Dávid, nemzetközi városépítészeti tervpályázat, 2019
?>
Új híd Banja Lukán, látvány, építészet-városépítészet: GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter, Novák Sándor), tartószerkezet: BÉTH BAU (Vágner Richárd, Veres Efraimné), közlekedés: Földes Dávid, nemzetközi városépítészeti tervpályázat, 2019
1/11

GUBAHÁMORI + Filip + Demeter László: The Sacred Species látványtervek, 2021 © Zachęta — National Gallery of Art, Warsaw

”Nem épületeket, hanem térhasználatokat tervezünk” – GUBAHÁMORI interjú
Fenntarthatóság

”Nem épületeket, hanem térhasználatokat tervezünk” – GUBAHÁMORI interjú

2021.04.26. 18:04

Cikkinfó

A Fenntarthatóság rovatot támogatja az 

Szerzők:
Hulesch Máté

Építészek, alkotók:
Guba Sándor, Hámori Péter, GUBAHÁMORI

Címkék:
interjú

Dosszié:

A GUBAHÁMORI építésziroda projektjei a széles körben elterjedt technológiai fókuszú megközelítések helyett ember és táj viszonyrendszerét vizsgálva keresik a kiutat az ökológiai válságból. Guba Sándorral és Hámori Péterrel e szemléletmód alakulásáról, nem-emberközpontú építészetről, szegregatív és integratív környezetvédelmi modellekről – és persze számos izgalmas új és egészen korai projektjükről beszélgettünk egy 2008-as egyetemi pályázattól kezdve az idei Velencei Biennálé Lengyel Pavilonjában kiállított munkáig.

Kezdjük a keszthelyi pályázattal, ami a kiindulási pontja volt a megkeresésnek. Két nagyon hasonló szemléletű terv indult a pályázaton, mindkettő kapott különdíjat a zsűritől. Hogy látjátok, mi ennek a jelentősége?

Hámori Péter: Ez a terv nem díjazásra készült, nem teljesítettünk sok mindent a kiírásból. Azért készült, mert mindannyian kötődünk valamilyen szinten a Balatonhoz, és azt láttuk, hogy rendszerszerűen és trendszerűen, különböző elgondolások alapján folyik a tó kizsákmányolása, és ez a pályázati kiírás is ebbe a sorba tartozik: pakoljuk meg még több funkcióval azt a sávot – a vízpartot – amelynek nem ez kellene legyen a rendeltetési célja. A tervezési program további épületek elhelyezését írta elő, amivel mi nem értünk egyet. Ez a terv ezért egy szakmai felszólalás, ami egy újfajta építészeti programalkotásról szól: hogyan lehetne máshogy megfogalmazni az igényeinket. Nagy megdöbbenésünkre kaptunk itt díjat. Az is érdekes, hogy két nagyon hasonló különdíjas terv érkezett be.

Guba Sándor: Szerintem az is egy fontos faktor, hogy a zsűri döntése alapján a második legmagasabb összegű díjazásban részesültek a különdíjas tervek, ami azt mutatja, hogy ezeknek a terveknek igenis súlya van. Azt is egy nagyon jó jelnek tartjuk, hogy ilyen alternatív gondolatokat is be tudott fogadni ez, a korábbi tapasztalatok alapján inkább klasszikus építészeti fókuszú pályázati rendszer.

Keszthelyi modell pályázati terv, GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter), Keszthely balatoni központjának fejlesztése MMA építészeti ötletpályázat, különdíj, 2021
2/11
Keszthelyi modell pályázati terv, GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter), Keszthely balatoni központjának fejlesztése MMA építészeti ötletpályázat, különdíj, 2021

Mindenképp jó tendencia.

GS: A másik terv készítőivel, Kálna Dáviddal és Nardai Saroltával egyébként azóta felvettük a kapcsolatot, hogy közösen tudjuk magunkat pozícionálni a vízparti, vízpart melletti területek integratív, ökológiai szemlélettel való hasznosítása területén.

Bár mondtátok, hogy nem úgy indultatok a pályázaton, hogy díjat szeretnétek hazavinni, mit gondoltok, van-e arra esély, hogy ne csak elismerésben részesüljenek a jövőben az ilyen jellegű pályaművek, hanem esetleg komolyan is vegyék őket olyan szinten, hogy tényleg megfogadják az abban megfogalmazott gondolatokat és inkább a kevesebb beépítést válasszák?

HP: Ez a kérdés elvezet oda, hogy az egész pályázati rendszer egy tetszhalott állapotban tengődik. Nincsenek Magyarországon tervpályázatok, nincsenek ötletpályázatok, és ha mégis van – jellemzően ötletpályázat – akkor legyen az akármilyen ügy, nem hirdetnek győztest, ehelyett inkább megvásárolnak rengeteg tervet. Mintha megszűnt volna a zsűri felelősségvállalása, a mindenkori zsűri már nem vállal fel döntéseket, inkább elbújik egy általános eredmény mögé. A pályázatokat elvileg követő megbízások pedig már nem szakmai, hanem kapcsolati, politikai alapon alakulnak. Ez elvezet oda, hogy mintha már nem lenne megbecsülése a pályázati rendszernek.

Ez az egyik dolog, a másik pedig, hogy ez a pályázat kimondottan 40 év alatti fiatal építészeknek volt kiírva, azzal a megfogalmazással, hogy biztosan nem lesz megépítve, vagy nem biztos, hogy bekerül belőle bármi is a településrendezési folyamatokba. Igazából már az elején fölöslegesség érzést sugallt magából a kiírás. Jellemzően ezeken mi el sem szoktunk indulni, itt a téma hozta magával azt, hogy felszólaljunk egy építészeti program ellen. Nem tudom, hogy mit lehetne csinálni azért, hogy ezeket megfogadják, vagy ezekből legyen valami, de úgy látszik, hogy a 40 év alatti fiatal építészeknek a gondolata most halmozottan hátrányos helyzetben van, ha az pályázati anyagból kerül ki.

Példaként állt előttünk a japán Shinkenchiku Residential Design Competition intézménye is. Ha becsatornázzák a legfiatalabb építészgenerációt, de nem adnak nekünk jogosultságokat, az valahol a megbecsülés hiányáról szól. Viszont, ha már megszólítanak minket, akkor talán hasznosabb lenne, ha arról kérdeznének, amiben a legautentikusabb választ tudjuk adni: a generációnkat képviselve, hogyan képzeljük el a természetes élőhelyek jövőjét, mit gondolunk a 21. századi műemlékvédelemről, lakhatási kérdésekről városban és városon kívül, milyen legyen a jövő strandja, állatkertje, vagy mit tudjon egy mesterséges intelligencia által vezérelt otthon. Új tipológiákra lesz szükségünk, és ezek kidolgozásához nagyon jó példának tartom az említett japán pályázatot.

GS: Mindkét különdíjas terv nagy kört futott a médiában, ami szerintem azt mutatja nagyon jól, hogy az általunk felvetett téma nemcsak az építészeket foglalkoztatja, hanem szakmán kívül is sokakat. Minden családnak van valamilyen kötődése valamilyen vízparthoz, mindenkit érint a kifogyhatatlan lendülettel zajló térkőburkolási láz. A tervek általános tendenciákat problematizálnak, és bár lehet, hogy súlytalan volt ez az ötletpályázat (nem sokkal több mint egy hallgatói pályázat), én még azt is bele tudom látni, hogy bátoríthat olyan típusú ügyeket is, mint a heves és egységes reakciók a nemrég elvetett lakópark ellen. Egy-egy médiamegjelenésnek hasonló katalizátorszerepe lehet.

Csak hogy ne teljesen írjuk le a pályázati visszajelzést a zsűri részéről, a részükről egyébként az fogalmazódott meg, hogy szeretnének egy workshopot szervezni a pályázókkal, hogy újra lehessen gondolni a további fejlesztési lépéseket.  Egyelőre ilyen felkérés nem történt, de mi teljesen nyitottak lennénk rá, úgy gondoljuk, hogy ez lenne egy ötletpályázatnak az igazi értelme.

A Velencei Biennálé lengyel pavilonjában is részt vesztek. Meséljetek erről kicsit, hogyan találtak meg titeket a lengyelek? Kik csinálják lengyel részről, milyen kapcsolatotok volt velük, hogyan zajlott ez a folyamat?

GS: Ami ennek a közvetlen előzménye, az a magyar pavilonra beadott pályázatunk, amely a Territórium címet viselte. Ott kezdtünk el együtt dolgozni Demeter László erdőökológussal és a Filip kollektívával (Bodonyi Panni illusztrátor és Kovács Budha Tamás képzőművész). Ennél a pályázatnál volt egy olyan gondolatunk, egy olyan témafelvetésünk, ami aztán eljutott a lengyel kurátoroknak a látókörébe.

The Sacred Species, csapat: GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter), FILIP (Bodonyi Panni illusztrátor, Kovács Budha Tamás képzőművész), Demeter László (ökológus), fotó: © iambarnie.com, 2021
3/11
The Sacred Species, csapat: GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter), FILIP (Bodonyi Panni illusztrátor, Kovács Budha Tamás képzőművész), Demeter László (ökológus), fotó: © iambarnie.com, 2021

HP: És hogy jut el? A lengyel kurátori csapat, a PROLOG+1, egy ötfős építésziroda, akik különböző országokban élnek. Mi úgy tudjuk, hogy az volt a koncepciójuk, hogy három kelet-európai és három nyugat-európai csapatot kérnek fel a kiállításon belüli projektek kidolgozására. Megvárták, míg minden országban kiválasztják a nemzeti pavilonok kurátorait, majd miután ez megtörtént, körbenéztek, hogy kik nem nyertek kurátori pozíciót, mert sok esetben nagyon értékes dolgok hullanak ki ezeken a pályázatokon. A mi anyagunk a magyar pavilon kurátora, Kovács Dániel ajánlásával jutott el hozzájuk, és innen jött a felkérés.

GS: A kurátori anyaguk egyébként a lengyel vidékkel foglalkozik, ahol az az érdekes, hogy Európában talán egyedülálló módon, itt növekszik a vidéken élő lakosságszám, szemben a mindenhol máshol megfigyelhető trendszerű urbanizációs folyamatokkal. Fontos tényező ebben például az ezt indikáló kormányzati támogatási struktúrák kiépítése.

Mit kell tudni a ti munkátokról, ami ki lesz állítva?

HP: Maga a lengyel pavilon nagyon sokrétű projekt: kutatási anyagokat csinálnak, dokumentálnak, magában a pavilonban pedig hat tervezési projekt lesz kiállítva. Három különböző „térbeliséget" (spatiality) állapítottak meg: az első a ház, a második a település, a harmadik a táj. Két-két-két csapat indul ki egy-egy térbeliségből. Mi a Traumnovelle-el a táji léptékből indulunk, a KOSMOS Architects az Atelier Fanelsával a települési léptékből, a RZUT és a Rural Office for Architecture pedig a házi léptékből. Ez azt jelenti, hogy azt vizsgáljuk, hogy ha valamilyen változás történik az adott léptékünkben – tehát a mi esetünkben a tájban – az a szcenárió milyen hatással lesz a településre és a házra. Hogyan függnek ezek össze. Aki a településből indul ki, és készít egy spekulatív települési víziót, azt vizsgálja, hogy az milyen hatással van az eggyel föntebbi és eggyel lentebbi léptékre. Ebben a keretben dolgoztunk, nagyon érdekes eredmények jöttek ki.

GS: A folyamat maga úgy zajlott, hogy nem feladatkiadás volt, amire aztán beérkeztek az anyagok, hanem egy varsói workshop, ahol összegyűltünk még abban az időszakban, amikor lehetett találkozni, és személyes beszélgetések során alakultak ki prezentációk. Egy egynapos intenzív beszélgetés volt, ami igazából ezt az egész dolgot elindította.

A mi projektünk címe The Sacred Species. Egy olyan szcenáriót építettünk fel, ami egy általunk felállított társadalmi, kulturális és gazdasági berendezkedés jövőképe. Ebben a szcenárióban nálunk a fa egy szent élőlényként jelenik meg, amelyet nem lehet kivágni, nem lehet többé építési anyagként használni, egyáltalán nem lehet hozzáérni. Ahogy elkezd növekedni egy fa, végig tudja élni az egész életét, majd ugyanott el is pusztul. És ha ez bármilyen módon befolyásolja az emberi környezetet, akkor a körülötte élő ember adaptálódik ehhez a helyzethez. Az utak, a városok, a házak – tehát a lengyel koncepció szerint a másik térbeliségek – ennek megfelelően alakulnak. Nagyobb, táji léptékben pedig ha elkezdenek az erdők hirtelen növekedni, a kiterjedésük megváltozik, akkor a mostani mezőgazdasági, ipari és infrastruktúrákkal átszőtt területek átalakulnak és ennek folyományaként megjelennek olyan gazdálkodási, termelési eszközök, folyamatok és helyszínek, amik ehhez a helyzethez elkezdenek alkalmazkodni.

A Lengyel Pavilon Trouble in Paradise kiállítás projektjei, 2021 balról: Atelier Fanelsa: Village Commons, GUBAHÁMORI + Filip + Demeter László: The Sacred Species, Rural Office for Architecture: Społem © Zachęta — National Gallery of Art, Warsaw
4/11
A Lengyel Pavilon Trouble in Paradise kiállítás projektjei, 2021 balról: Atelier Fanelsa: Village Commons, GUBAHÁMORI + Filip + Demeter László: The Sacred Species, Rural Office for Architecture: Społem © Zachęta — National Gallery of Art, Warsaw

HP: A lengyel anyagunk táplálkozik a magyar pavilonra készített tervünk eredményeiből. Amit Sándor leírt, az egy allegória, amit arra használtunk, hogy vizualizálni tudjunk bizonyos folyamatokat – a fő kérdés emögött még mindig az, hogy mit gondolunk a vidékről. Ez még mindig a város éléskamrája? Még mindig létezik egy alá-fölé rendelt viszony a város és vidék között, még mindig a város a civilizált és a vidék a paraszti? Ha úgy állunk a jövő elé, hogy a túlélés záloga a vidékben van, akkor mint kiaknázatlan területet ezt is a végletekig fogjuk territorializálni? Valószínűleg igen, amennyiben az embert továbbra is kiemelt, szent fajként kezeljük, amely nem a természet része.

Ebben a spekulatív projektben ezzel az allegóriával mi megfordítjuk ezt a helyzetet, az embert helyettesítjük egy másik fajjal. Azt szeretnénk megmutatni, hogy mi van, ha mi vagyunk az alárendelt faj, és ez hogy tudja alakítani a mi épített környezetünket és életünket. A táji léptékből indulunk, a táji léptéknek eleme a fa, az erdő. Ez egy nagyon erős kép, ahogy az erdőség terjeszkedik, terjeszkedik, terjeszkedik és nem lehet megállítani, nem lehet kontrollálni.

GS: A kiállított munkákkal kapcsolatban általánosan az figyelhető meg, hogy a hat projektből nagyjából két típusú megközelítés rajzolódik ki. Az egyik egy sokkal inkább technológiai megközelítés, az épített rendszerek hatékonyságára fókuszál, a másik típusú, amibe mi is tartozunk, az adaptáció felől közelíti meg a kérdést: a változásokra hogyan tud reagálni az épületállományunk, a meglévő településszerkezetünk.

HP: Angolul – Rem Koolhaas használta ezt a két kifejezést a nagyszabású Guggenheim múzeumban bemutatott kiállításában – ez a Half Earth és Shared Planet . Ennek megvannak a párhuzamos elnevezései a környezetvédelemben is, ahol ezt szegregatív és integratív környezetvédelmi modellnek hívják. Itt az a kérdés, hogy hova helyezzük el az embert. Az ember a természet része, vagy az ember a természeten kívül áll, tehát szegregálja magát a természettől vagy integrálja. Ez a két irány nagyon erősen megjelenik a hat projektben.

GS: Visszautalva a keszthelyi pályázatra, az is hasonló szemléletben fogalmazódott meg – ott a Shared Planet helyett a szocio-integratív modell kifejezést használtuk, A csapat része Demeter László ökológus is, aki rengeteg tudást hoz a projektekbe. Mi tőle tudunk arról is, hogy sokáig az volt a vezető környezetvédelmi nézet, hogy a szegregatív modell a jó irány, amely szerint nemzeti parkokat kell létrehozni, ahova az ember nem teheti be a lábát.  Egy apróbb pozitív példa az Őrségben, Szalafőnél kialakított bölényrezervátum, ahova emberek nem járhatnak – megfigyelhető, hogy az újra jelenlévő nagytestű állatok révén a madár- és emlőspopuláció is erősebben jelen van.  Azt gondolták, hogy ez az egy százaléknyi kirekesztés elég lesz majd ahhoz, hogy fenntartsunk egy egyensúlyi állapotot a Földön, de az utóbbi években már látszik, hogy ez így nem fog menni, és a két modellt egyszerre kell használni.

Végignézve a korábbi munkáitokat, többször megjelent nálatok az ember alkotta és természetes táj közötti összefüggés. Mennyire volt ez korábban tudatos, vagy mikortól vált tudatossá az ezzel való foglalkozás?

GS: Szerintem a legelső ilyen megközelítésű anyagunk még az egyetemi éveinkre tehető. Ott volt egy REA pályázat, amit a francia és a kelet-európai egyetemek építésziskolái számára írnak ki minden évben, és az Urbanisztika Tanszéken lehetett az egyik óra keretében erre pályázni. Péterrel közösen kezdtünk el ezen dolgozni, Benkő Melinda volt a konzulensünk. Egy Rouen melletti kis településnek, Barentinnek a központi, vízparti területére kellett egy vízzel kapcsolatos, valamint egy sportlétesítményt tervezni. Kellett benne legyen úszómedence, bemutatótér, vízi játszóközpont stb. Ahogy egyre inkább kezdtünk megismerkedni a terület sajátosságaival, azt vettük észre, hogy talán nem is ez a legfontosabb feladat vagy probléma, hanem az, hogy a l’Austreberthe nevezetű kis folyócska, amely kettészeli ezt a települést, az elmúlt néhány évben megduplázta árvízhullámai számát. Elkezdtünk tehát utánajárni annak, hogy ez vajon miért alakult így, és csak utána foglalkozni azzal, hogy milyen épületeket tervezzünk, ha már értjük a fő probléma alakulásának tényezőit. Arra jutottunk, hogy igazából nem is arra a területre kéne tervezni ezt a vízi sportközpontot, ahova kérték, hanem találtunk egy használaton kívüli téglagyárat, amely teljesen be tudta fogadni a programot. Elkezdtünk előbb egy regionális léptékkel foglalkozni, majd utána zoomoltunk be a városi léptékbe, és legvégül foglalkoztunk csak igazából az épülettel. Szerintem ott volt először az, hogy ilyen típusú látásmóddal, vagy ilyen típusú léptékkezeléssel közelítettünk meg egy konkrét építészeti projektet. Emlékszem, hogy három tablónk volt, az egyiknek az volt a címe, hogy regionális lépték, a másiknak az, hogy városi lépték, a harmadiknak pedig, hogy épület lépték.

Barentin, táji lépték, REA városépítészeti ötletpályázat terv (Guba Sándor, Hámori Péter), 1. díj, 2008
7/11
Barentin, táji lépték, REA városépítészeti ötletpályázat terv (Guba Sándor, Hámori Péter), 1. díj, 2008

HP: Amit most elmondtál, az teljesen a Biennálé Lengyel Pavilonjának tematikáját követi: a regionális szintű beavatkozás milyen változást érhet el település szinten és abból milyen ház keletkezhet – ezt a folyamatot ott már eljátszottuk.

Van ez az ember-táj kérdés, de szerintem nemcsak ez a tematika jelenik meg a munkáinkban, hanem az ember-ember tematika is. Például a Gellért-hegy pályázat, vagy a Plan-less House is ilyen volt, ami a korábban említett Shinkenchiku Residential Design Competition-re készített munkánk 2006-ból. Igazából mindegyik a territórium kérdése körül mozog. Hogyan jelenhet meg az épített környezetben a hatalomgyakorlás kérdésköre? A Gellért-hegynél nem az ember és táj viszonylatában kerestük ezt, hanem azt vizsgáltuk, hogy azok az emberek, akik valamiért ki vannak szorítva a városi terekből – akár azért, mert mondjuk mozgáskorlátozottak, vagy vakok, vagy autisták, vagy öregebbek – miért nem tudják használni a Gellért-hegyet. Vannak eszközök, amikkel ezen tudunk segíteni. Szerintem az ember-ember és ember-táj ugyanaz a kérdéskör.

Az utóbbi időkben emellett a vonal mellet – persze ezzel is összefüggésben – megjelent a nem-emberközpontú gondolkodás a munkáitokban. Nemzetközi viszonylatban felkapott téma a poszthumán és nonhumán kérdéskör, de hazai körökben – legalábbis az építészet terén – egyelőre nem túl elterjedt. Hogyan találkoztatok ezzel és hogyan gondolkoztok erről?

HP: Ez nagyon organikusan fejlődött. Mi úgy csináltuk az említett pályázatokat, hogy ezekről az elméletekről semmit sem hallottunk. Amikor a magyar pavilonos pályázaton dolgoztunk, akkor jelent meg az xtro realm enciklopédiája, és így szembesültünk azzal, hogy amin gondolkozunk, annak igazából van egy létező keretrendszere, amelynek a megalkotása több évtizedre nyúlik vissza, és ami további támpontokat adhat nekünk. A poszthumanizmus egy filozófiai irányzat, nagyon sok mindenről szól, minket építészként az érdekel, hogy ennek milyen hatása van az épített környezetre. Timothy Morton filozófus írja, hogy szakítani kell azzal a negatív információdömpinggel, amelyet a média közvetít felénk a klímakatasztrófa kapcsán, mert ez használhatatlan és csak szorongást szül. El kell kezdeni pozitív jövőképeket és modelleket kialakítani. A keszthelyi pályázatunknak ez volt a célja. Szerettünk volna megfogalmazni egy pozitív képet, és nem csak azt kiabálni, hogy már megint rombolják a vízpartot, már megint le lesz betonozva minden, protestáljunk!

GS: Szerintem van egy nagyon fontos fogalom, a tájhasználat. Sok esetben az jön le a munkánkról – nem csak a keszthelyiről – hogy egyfajta „nemépítés" projekt, és tulajdonképpen mi olyan építészek vagyunk, akik a nemépítés gesztusával lépnek föl valami ellen. De a keszthelyi pályázat példájánál maradva, mi azt vizsgáltuk meg, hogy milyen volt a korábbi tájhasználat, és arra jutottunk, hogy az a terület, ahova 4000 négyzetméternyi wellness funkciót szeretnének elhelyezni, erre nem alkalmas. Cserébe kijelöltük azokat a városon belüli pontokat, ahol el lehetne helyezni a kívánt wellness funkciókat.

HP: A helyszín egy városi strand a város központjában. Miért kéne levágni a strandot a városról? Minden elhelyezhető 150-200 méteres távolságban a vasút másik oldalán, és akkor nem pusztítjuk tovább a tó partján a biológiai védelmi zónát. Hogy az ebből adódó megoldás kényelmetlen, mert nem kapsz meg mindent a strandon? Valószínű kényelmetlenebb, de ezeket fel kell vállalnunk. Új tér- és tájhasználati módok állnak előttünk.

GS: Ennek az egyik fő következménye, hogy mivel a tájhasználat nem feltétlenül az építész tudományterülete, ezért elkezdtünk együtt dolgozni más tudományágak szakértőivel, a vízpart kapcsán ökológusokkal, antropológussal, vízépítő mérnökökkel, képzőművészekkel.

Behúznék egy másik tervet még a használat kérdéskörét vizsgálva. Ez a Banja Luka-i híd, amely a városközpontban fogja átszelni az Orbász folyót kétszer két sávban.  A fejlesztői szándék az volt, hogy a híd új látványelemként (képeslap-építészet) jelenjen meg a mellette lévő, citadellához hasonló, római kori erődítmény képét erősítve.  Elgondolkoztunk azon, hogy mit várunk egy ilyen léptékű infrastrukturális beruházástól, és rájöttünk, hogy ha nem csak a vizualitásra hegyezzük ki ezt az egész feladatot, akkor ki tudunk alakítani a város vízpartjához hagyományosan kapcsolható térhasználati módokat. Ma már nem jellemző, de korábban rengeteg apró fürdőöböl épült ki a folyóba ömlő termálvizes kifolyásoknál, sokan repülőhalásztak a vízben állva, de a vízpartra koncentrálódtak a fesztiválos és hídugrásos tömegek is. Ezt a hidat egy apropóként használtuk arra, hogy vissza lehessen hozni a helyre jellemző használatokat.

Új híd Banja Lukán, helyszínrajz, építészet-városépítészet: GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter, Novák Sándor), tartószerkezet: BÉTH BAU (Vágner Richárd, Veres Efraimné), közlekedés: Földes Dávid, nemzetközi városépítészeti tervpályázat, 2019
10/11
Új híd Banja Lukán, helyszínrajz, építészet-városépítészet: GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter, Novák Sándor), tartószerkezet: BÉTH BAU (Vágner Richárd, Veres Efraimné), közlekedés: Földes Dávid, nemzetközi városépítészeti tervpályázat, 2019

Ugyan most visszautasítottátok azt, hogy „nemépítő" építészek vagytok, de a beszélgetés előkészítése során azt mondtátok, hogy visszanézve a korábbi városépítészeti léptékű munkáitokat – amik közül többről beszéltetek is most – mindegyik a nemépítésről szól. Hogy van ez akkor pontosan?

HP: Akkor lehet, hogy pontosítunk, mert nem feltétlenül a nemépítésre gondolunk, mint tendenciára, hanem a tér- és tájhasználat vizsgálatára. Az említett projektek nagy részénél csak annyi történt, hogy a körülmények vizsgálata után megállapítottuk, hogy nem oda vagy nem úgy érdemes megépíteni a kívánt épületet. Vagy a híd esetében, ahol megterveztük a kért hidat, a hangsúlyt arra fektettük, hogy ezt a helyzetet használati szempontból hogyan lehet még pozitívabban megoldani.

Ezek nagyrésze ötletpályázat, spekulatívnak nevezhető projektek. Szerintetek hogyan tudnak ezek a gondolatok megjelenni olyan konkrét projekteknél, mint például egy ház megépítése? Tehát az ilyen elméleti síkon nagyon fontos kérdések hogyan ültethetőek át mondjuk egy családi ház megtervezésébe és megépítésébe?

GS: Ezeknek a pályázati anyagoknak a publicitása folytán olyan emberek találnak meg minket, akik ezekkel a gondolatokkal tudnak azonosulni, és olyan közös beszélgetés alakul ki, amivel tudunk konkrét, ezekkel harmonizáló építészeti válaszokat is adni.

HP: Nem kell kitalálni mindig új dolgokat, például a körkörös modellek mentén való építkezés lehet egy eszköz. Másrészről persze van egy tudathasadásos állapot, hogy csináljuk ezeket a projekteket, de közben vannak olyan munkák is, amik valós, az eddig elhangzottakkal lehet, hogy ellentétes gondolkodásmódú projektek.

GS: Egy családi ház esetében felvetődött az a kérdéskör, hogy miből építsük a háznak a felmenő szerkezeteit, tudunk-e meglévő elemeket felhasználni. Révész Gabriella építésszel (Magyar Szalmaépítők Egyesületének elnöke) beszélgettünk arról, hogy ha mondjuk vázkerámia falazóblokkot használunk, és klasszikus habarcsot teszünk az elemek közé, akkor hiába használunk egy olyan alapanyagot, ami akár újrafelhasználható is lehetne, mert ha a saját rendszerelemével ragasztjuk össze, akkor ezt csak szétrombolni tudjuk, olyan erős az anyagkötés. Hiába bomlik le könnyebben a vázkerámia, mint egy műanyag alapanyagú építőelem, ha nem lehet újrahasználni, akkor csak a szennyezésmennyiséget növeli. Milyen kötőanyag kell ahhoz, hogy a mostani üreges vázkerámia falakat újrafelhasználhatóvá tehessük, mint a kisméretű téglából készülteket? Például ez egy olyan kérdéskör, ami konkrét építkezési történéssel kapcsolatos.

Új híd Banja Lukán, látvány, építészet-városépítészet: GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter, Novák Sándor), tartószerkezet: BÉTH BAU (Vágner Richárd, Veres Efraimné), közlekedés: Földes Dávid, nemzetközi városépítészeti tervpályázat, 2019
11/11
Új híd Banja Lukán, látvány, építészet-városépítészet: GUBAHÁMORI (Guba Sándor, Hámori Péter, Novák Sándor), tartószerkezet: BÉTH BAU (Vágner Richárd, Veres Efraimné), közlekedés: Földes Dávid, nemzetközi városépítészeti tervpályázat, 2019

Ide kapcsolódik egy két évvel ezelőtt az Építészfórumon megjelent interjúban saját magatok által feltett kérdés: „vajon még mindig az az építész elsődleges feladata, hogy épületeket tervezzen és építsen, amikor az előttünk álló válságnak épp ez a gondolkozás az egyik okozója?" Hogyan látjátok ezt most?

HP: Nekem kezd egy kicsit átalakulni az építész definícióm, hogy építészként mit tervezünk igazából. Szerintem nem épületeket, hanem használatokat tervezünk, azt tervezzük, hogy az emberek hogyan használják azt az adott teret, legyen ez egy családnak a mindennapi élőtere, legyen ez egy településnek a főtere, a piactere, vagy legyen ez egy rehabilitálandó, elhanyagolt városi vízpart – mi ezeket a használatokat tervezzük meg, és adunk a szakmánkból és eszközkészletünkből adódóan épített, vagy néha nem épített környezeti víziókat. Így talán jobban érthető, hogy miért mondunk néha nemépítést, vagy miért utasítjuk vissza.

GS: Szerintem úgy is lehet talán fogalmazni, hogy nem feltétlenül építéssel válaszolunk ezekre a változásokra.

HP: Persze néha kapunk azért kritikát, hogy miért dolgozunk tájépítészként, mikor nem vagyunk tájépítészek, de hát ökológusok se vagyunk, a globális átalakulás mentén jelentkező problémák viszont határterületen mozgó beavatkozásokat igényelnek. Ezért azt továbbra is tartjuk, hogy interdiszciplináris szakértői csapatok egy résztvevője vagyunk.

Záró kérdésként, szintén a korábbi interjúra visszautalva, azt mondtátok akkor, hogy „nincsen olyan specializált terület, amiben mi nagyon otthonosan mozognánk vagy rá lehetne mondani, hogy na, ez a GUBAHÁMORI … a keresés megvan, amihez pár év múlva lehet, hogy már válaszok is társulnak, amiket majd többször elő tudunk venni." Mintha ez most megváltozni látszana, és kezdene kialakulni egyfajta tipikusan GUBAHÁMORI válasz. Hogy látjátok ezt?

HP: Édesapám azt mondta, amikor megjelent a keszthelyi anyag a sajtóban, hogy egyből felismerte az egyik ábra kapcsán, hogy mi csináltuk, pedig nem ismerte a tervet. Így utólag, az elmúlt 1-2 év anyagával együtt szerintem kezdenek összeállni a munkáink egy iránnyá, aminek én személy szerint örülök. A „valós", fizetett munkáink kapcsán is kezd kialakulni egy vonal: főleg épületek felújításán és újrahasznosításán dolgozunk, nagyon kevés nulláról induló új tervezés van. Ennek egy idő után megvan az a könnyebbsége, hogy ki tud alakulni egy munkamódszer, tudáshalmaz, ki tudnak alakulni akár gondolatok is, hogy mi mentén induljon el valami. Ezek természetesen erősen függnek a megrendelőinktől is, akik körében szintén megfigyelhető, hogy minél több meglévő anyag vagy szerkezet felhasználásával szeretnék kialakítani a számukra szükséges tereket.

Ha most is adunk magunknak néhány évet, mint az előző interjúban, akkor lehet, hogy öt év múlva még közelebb tud érni egymáshoz a víziós és a valós munkavonalunk. 

 

Hulesch Máté

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Épületek/Örökség

VÁRKERT BAZÁR // Egy hely + Építészfórum

2021.03.24. 18:04
00:07:03

A dualista Monarchia kialakulsával Budapest elindult az uralkodói központtá válás útján, melynek szimbolikus eleme volt a korszerűtlen királyi palota nagyszabású átépítése. A megtisztelő feladatot nem más kapta, mint az építészóriás Ybl Miklós. A munkálatok az épületegyüttes környezetének rendezésével kezdődtek, így jött létre 1875 és 1882 között a Várhegy Duna felé néző oldalán a Várkert Bazár. A látványos neoreneszánsz stílusú épülethez és a mögötte található királyi kerthez egy szintén elegáns kialakítású műszaki épület is tartozott, ez a Várkert Kioszk. Az Egy hely és az Építészfórum közös sorozatának legújabb részében a magyarországi neoreneszánsz építészet kiváló példájával ismerkedhetünk meg.

A dualista Monarchia kialakulsával Budapest elindult az uralkodói központtá válás útján, melynek szimbolikus eleme volt a korszerűtlen királyi palota nagyszabású átépítése. A megtisztelő feladatot nem más kapta, mint az építészóriás Ybl Miklós. A munkálatok az épületegyüttes környezetének rendezésével kezdődtek, így jött létre 1875 és 1882 között a Várhegy Duna felé néző oldalán a Várkert Bazár. A látványos neoreneszánsz stílusú épülethez és a mögötte található királyi kerthez egy szintén elegáns kialakítású műszaki épület is tartozott, ez a Várkert Kioszk. Az Egy hely és az Építészfórum közös sorozatának legújabb részében a magyarországi neoreneszánsz építészet kiváló példájával ismerkedhetünk meg.

Helyek/Köztér

SÁRKÁNYOK ÉS DELFINEK PESTEN ÉS BUDÁN // Egy hely + Építészfórum

2021.02.24. 16:10
00:06:00

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának következő részében a budapesti sárkányok és delfinek nyomába eredünk, amelyeket természetesen nem az állatkertben fogunk megtalálni, ám talán nem is kell olyan messzire mennünk a rejtély első megoldásáért. Három sárkány és nyolc delfin bújik Pesten és Budán, amik mellett nap mint nap sétálhatunk el anélkül, hogy ismernénk múltjukat, pedig 150 éves vándorlásuk során az egész város történetét elmesélik nekünk.

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának következő részében a budapesti sárkányok és delfinek nyomába eredünk, amelyeket természetesen nem az állatkertben fogunk megtalálni, ám talán nem is kell olyan messzire mennünk a rejtély első megoldásáért. Három sárkány és nyolc delfin bújik Pesten és Budán, amik mellett nap mint nap sétálhatunk el anélkül, hogy ismernénk múltjukat, pedig 150 éves vándorlásuk során az egész város történetét elmesélik nekünk.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk