KOMPOZIT: az Aquincumi Múzeum régi épületének felújítása és bővítése

A római rommező közepén fehér, ókori templomot idéző, kolonnádokkal övezett épületegyüttes emelkedik. Ütött-kopottsága ellenére a ház atmoszférája magával ragadó. A legtöbb múzeumlátogató számára a “régi múzeumépület" egyet jelent Aquincummal, azaz az elmúlt több, mint 130 évben szimbólummá is vált. Bár a Szentendrei út zaja halkan ideszűrődik, az évezredes kövek között, a magas gesztenyefák alatt nyújtózó ódon épület falainál mégis mintha megállt volna az idő.

De melyik idő, vagyis mely időpillanatba csöppenünk?

Az Aquincumi Régi Múzeumépület építése 1894-ben kezdődött és négy ütemben jutott el késznek szánt állapotába. Legteljesebb formájában 1930-ra öltött testet Kuzsinszky Bálint korabeli igazgató eredeti elképzelése. Az épületegyüttes folyamatosan növekedett, valójában nem egy konkrét terv megvalósítása történt meg, sokkal inkább organikus folyamat zajlott le. Elkészült a főépület két oldalpavilonja, és az eredeti terven nem szereplő kolonnádok beforduló szárnyai is elnyerték végső, mai formájukat. Ez az ideális, kész állapot azonban nem tartott sokáig. 1944-ben bombatámadás érte a múzeumot, valódi helyreállítás pedig ezután nem történt.

A múzeumépület bővítésének igénye már igen korán felmerült. Megépülésétől számítva egy évtized sem kellett, és olyan ötletek kerültek rajzpapírra, melyek megkétszerezték, sőt, megháromszorozták volna az épület mai alapterületét. Ezek közül is kiemelkedik Árkay Bertalan terve az 1940-es évek elejéről, amely a Szentendrei úti megjelenést érintetlenül hagyva, arra merőlegesen hátrafelé a korszak jellemző stílusjegyeit hordozó hatalmas oszlopos kerengővel, mediterrán hangulatot idéző nyitottsággal duplázta volna meg a múzeumépületet. Nem csak ez a terv, de a továbbiak is léptékében változtatták volna meg a romterület beépítettségét, szintén a Szentendrei útra merőleges irányban bővítve az épületet, a főoldali megjelenést szabadon hagyva. Ez utóbbival is szakított azonban Hajnóczi Gyula formai javaslata 1993-ban, amely a főhomlokzati architektúra nyitott könnyedségét is egységes homlokzattá zárta volna be.

Kellett a hely. A rohamosan bővülő régészeti leletanyag igényelte a kiállítótereket, amiből nem győztek a tervezők eleget belepréselni az amúgy sokkal kisebb és filigránabb megjelenésű múzeumépületbe. 2007-ben azonban a terület déli-nyugati oldalán fekvő, Györgyi Dénes-féle ELMŰ épületébe költöztek, ez pedig jó időre megoldotta a leletek elhelyezését. Így a régi múzeumépület nagy bővítési koncepciói a fiókban maradtak, cserébe az 1940-es és 1960-as évek kisléptékű, igénytelen hozzáépítései viszont az épület hátsó homlokzatán maradtak. A II. világháborús bombatalálat után felújítás helyett inkább leverték a legtöbb homlokzatdíszt, a belső, díszes falfestéseket pedig először egységesen zöldre, később fehérre mázolták le. A részleges renoválások ellenére a folyamatos állagromlás veszélye fojtogatóvá vált, néhol életveszélyes állapotba kerültek az épületszerkezetek.

Friss levegőhöz jutni! Ezt tűzte ki célul a tervezőgárda a felújítás mottójaként. Az épületeket meg kell szabadítani a dilettáns módon történt korábbi javításoktól, hibás díszítésektől, csakúgy, mint a ráterhelt, alacsony építészeti minőségű ragadvány-épületektől. Cserébe kutatásokon alapuló, hajszálpontos rekonstrukció, restauráció szükséges a lecsupaszított épület szabályos visszaöltöztetésére. Az eredeti pompáját visszanyerő épület láthatóvá kell váljon: főhomlokzata és Szentendrei úti látványa ne változzon meg, de legyen körbejárható, és minden oldalról közel azonos minőségben kapcsolódjon a romkerthez.

A római templomok karakterét megelevenítő három pavilon tetőornamentikája a romterület bármely irányából, még a kert hátsó részéből is látható legyen. Az épületbővítés legyen kortárs, a régi múzeumtól vállaltan eltérő megjelenésű, nem rivalizáló, hanem új hátteret nyújtó. Segítségével az épületegyüttes kapcsolódjon az ókori római város szintjéhez is, és a lehető legtöbb összeköttetéssel nyisson a régészeti parkra. Mindezeken túl legyen a tervezés és a kivitelezés is ütemezhető, melynek első fázisa a régi múzeumépület műemléki restaurációja. 

 A régi múzeumépület érdekessége, hogy nem romkerti talajszinten épült, hanem egy ezidáig ismeretlen eredetű dombszerű emelvényen áll. Hogy ez a domb az ókortól ott van-e, vagy csak a 19. században a romok kiásásakor megmozgatott földet hordták itt össze, egyelőre nem ismert. Szerencsére az Orczy Gyula építész által jól komponált, kiemelt fekvés lehetővé teszi, hogy a kiegészítő funkciók sokasága a térszín alá kerüljön, és a régi együttes emelkedett helyzetben maradhasson környezetéhez képest úgy, hogy csak nagyon kevés új épületrész egészíti ki jelképes tömegét. A projekt tervei ezen elvek mentén kaptak – egy sor izgalmas tervtanácsi vita után – 2021-ben építési és örökségvédelmi engedélyt.

Mivel az új funkciók mind a térszín alá kerülnek, a történeti épületegyüttes érintetlen állapotának bemutatását nem akadályozza semmi. A rekonstrukciós tervezés legérdekesebb kérdése itt merül fel: mit tartunk eredeti, érintetlen állapotnak? Esetünkben ez 1930-ra tehető, amely évben a kolonnádok elnyerték végső méretüket, de a főépületben még az 1896-os állapot uralkodott. A főépületet - az Orczy Gyula tervei alapján épült három pavilont és a két összekötő szárnyat – minden hozzáéptítéstől mentesítünk, és minden elbontott díszét és elfalazott nyílását helyreállítjuk a kutatások alapján feltételezhető legteljesebb állapotába.

2022-ben, a kiviteli tervezést megalapozó munkafázisban a tervezőcsapat műemléki kutatói, restaurátorai munkához láttak, és gyűjtéseik, vizsgálataik nyomán az ütött-kopott épület helyett egy kis építészeti ékszerdoboz képe sejlett fel a szemeink előtt. Az 1930-as években nem volt világítás az épületben, a főépület padlóját monolit, világos terazzo burkolat borította, az ablakok üvegbetétes kovácsoltvas rácsok voltak, nyíló szárnyak nélkül. A homlokzatok megjelenése monolit, kő színű, az oszlopfők nem váltak el színben az oszlop- és falfelületektől. A belső tereket színes freskók borították a lábazattól a mennyezetig, minden egyes teremnek más alapszíne, karaktere volt. A restaurátori kutatások révén fény derült a tagozatok, a falfestés és az épületszobrászati munkák gazdagságára is, melyek helyreállítása cél, a kizárólagosan természetes fény uralta belső terek hangulatával együtt.

Az üvegfal interferencia-fóliázásával a kiállított emlékeket rendszerező, tematikus szakaszok jelennek meg a kőtári térben, eközben a római épületek korabeli színgazdagságát is megidézi, új perspektívába, hangulatokba helyezve a romkert és a főépület látványát a kolonnádból kitekintve. Az épületek felszabadítása jegyében az építéskori, ám kiszolgáló funkciójú, alacsony építészeti nívójú őrségi épületet elbontjuk, és helyén létrehozzuk a kényszerűen megszakított kolonnádok új összekötését, ami egyben a földalatti, azaz római szinti és újkori emlékek összekötését nyújtó közlekedő mag is egyben az épületegyüttes középtengelyében.

Ez a “protézisnek" becézett épületrész kortárs építészeti elem, amely tömegével, domborműves homlokzatburkolatával jelzi, hogy a jelenkorban vagyunk, új csomópontot alkot a fent és lent, a régi és az új között. Ahogy a látogató leereszkedik a térszín alá az új épület vezérszintjére, a múlt mélységébe is utazást tesz. A domb tetejéről is megpillantható helyreállított emlékeket öleli körbe az épületen belüli időszaki kiállítás, látványraktár, kőtár és multifunkciós konferencia-rendezvényhelyszín. Mindezek a funkciók a föld, azaz zöldtető alatt rejtőznek, és csak a felülvilágítóik emelkednek ki a dombból ritmikus épülettömegekként. A térszín alól hasadékokon léphetünk ki több irányban is a romok közé.

A föld alatti koncepció kialakítása során még egy meghatározó felismerés körvonalazódott: a Szentendrei út felé, amerre a régi múzeumépület arca, vagyis főhomlokzata néz, a romkert is élő, legsűrűbb szövetű, leglátogatottabb zónája található. Azonban a régi múzeum hátsó oldala tökéletesen zárt, mint egy színházi díszlet üres hátfala, melyhez kényszerűen települtek a romkert kiszolgáló toldalék raktárai, műhelyei. Ezekhez természetszerűen a romkert feltáratlan és egyben kevésbé rendezett zónája kapcsolódik, ami által a park mintegy egynegyede szakad ki a látogatói vérkeringésből.

Felmerült hát egy újabb kihívás: vajon az építészeti beavatkozással életre lehet-e kelteni a kert leeső területeit is? Az igazi választ csak akkor tudhatjuk meg, ha az új épület a kertrendezéssel együtt teljes egészében megépül, és a bővítési terv javaslatot tesz egy megoldásra. A romkert struktúrájából adódóan római kori arénák tereit, circus maximus lelátóit idéző térfalak alakíthatóak ki a régi múzeumépület bejárati hasítékokkal szabdalt dombja és a múzeumkert meglévő határolófelületei között, összekötve a jelenleg teljesen elválasztott kertrészeket. Ez a megoldás azért is ideális, mert ezt a zónát a múzeum jelenleg is szabadtéri hagyományőrző rendezvényekre használja. Ily módon – bár az új múzeumbővítmény csak 1500 négyzetmétert toldana a meglévő alapterülethez – a felszabaduló és helyzetbe hozott kertrészekkel együtt további sokezer négyeztméter használható terület jöhetne létre. Mindezek fölé a római templomegyüttest megidéző sziluett  emelkedne, mely végre betöltené azt a térbeli, építészeti funkciót, amit neki szántak építése idején. A múlt üzenetét hordozná, emlékeztetne minket az egykori, "budapesti valóságra", az itt élő gazdag, ókori kultúrára.

NAUTES Építészműterem

Szerk.: Pleskovics Viola