Koolhaas 75: Lakógép 1998 – a bordeaux-i ház

Rem Koolhaas 75. születésnapján egyik legkevésbé ismert és legizgalmasabb mesterműve, a két évvel az Építészfórum indulása előtt, 1998-ban elkészült bordeaux-i ház bemutatásával tisztelgünk. Az ismertetőt Hans Werlemann egykorú analóg fényképei kísérik. 

A Maison Bordeaux, azaz a bordeaux-i ház privát épület: 1998-as felépítése óta nem látogatható a nagyközönség számára. Mégis Rem Koolhaas és az OMA legismertebb munkái közé tartozik, elsősorban Ila Bêka és Louise Lemoine francia rendezők Koolhaas Houselife című munkájának köszönhetően. A 2008-ban bemutatott, egyórás dokumentumfilm a takarítónő, Guadalupe Acedo személyén keresztül mutatja be az épületet, egyszerre szemlélve azt csendes értetlenséggel és a felfoghatatlannak járó, alázatba hajló beletörődéssel. 

Az épület három szintje közül az alsó a Bordeaux fölé emelkedő dombba süllyed; itt kaptak helyet a család intim tevékenységeinek színterei. A középső szint a kerttel azonos síkon található, hatalmas üvegfalain keresztül vizuálisan azzal egységes, nyitottnak ható teret képezve. A harmadik szinten a gyerekek és a szülők lakóterei helyezkednek el. 

A három szintet sajátos motívum kapcsolja össze: egy 3x3,5 méteres hidraulikus platform, egyfajta falak nélküli lift. Ez a kisebb szoba méretű lap, amely egyszerre szolgálhat a házigazda privát dolgozójaként, illetve az étkező vagy a nappali részeként, szabadon mozog a szintek között, sajátos, lassú lüktetést kölcsönözve az épület életének, és akadálytalan hozzáférést biztosítva a pincében tárolt borokhoz, a könyvekhez vagy épp a hálószobához.

Az épület efféle, kinetikus alkotásként vagy gépként való kialakítását a családfő tragédiája előzte meg: a megbízást két évvel megelőzően, egy autóbalesetet követően deréktól lefelé lebénult. Ez átírta a korábban tervezgetett építkezés vízióit: a család célja az lett, hogy új otthonuk kiutat kínáljon a tolószék börtönéből. „Ellentétben azzal, amit gondolna, nem akarok egyszerű házat. Összetett házat szeretnék, mert ez fogja meghatározni a világomat" – jelezte a családfő Koolhaasnak a megbízás kezdetén. 

Ebből a helyzetből lett az épület szívévé a családfő mozgó dolgozószobája, amely összekapcsolja a három eltérő szintet. Ezek sajátos karakterisztikájukkal voltaképp három eltérő házként működnek. A legalsó szint labirintusszerű, bonyolult; a középső szinte teljesen átlátható és átlátszó; a legfelső áttört corten acélburkolatba takarózik, amelyen kerek nyílások engednek kilátást a hálószobákból a város panorámája felé. 

A felső szint erőteljes tömege látszólag lebeg a középső üvegfalai felett. Valójában egy hengeres fémpalást tartja, amely az épület vertikális közlekedőmagjaként szolgáló, spirális lépcső háza is egyben. Emellett a felső szint egyik részét egy L-alakú, ugyancsak acélból készült gerendaláb is biztosítja, a másik végét pedig az épületrészre merőlegesen ráültetett fémgerenda, amelyet a földbe ültetett kábelek merevítenek. A puszta méreténél fogva egyszerűségében is lenyűgöző mérnöki struktúrákon Koolhaas a világhírű brit mérnökkel, Cecil Balmonddal dolgozott. 

A Maison Bordeaux egyszerre lenyűgöző technológiai teljesítmény és egy család nagyvonalú, kényelmes otthona. Emellett valahol a 20. század építészeti ideáljait, vitáit összegző, lezáró alkotás; meghatározó lépés a nem sokkal később, 2000-ben Pritzker-díjat kapó Koolhaas életében.