Követ követően vasból

Fél-kész mű a Liget és a Város határán. Mit szólna hozzá Angyal István? 'Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc központi emlékműve'

„szent dühhel, minden láthatónak háttal,
a létre nem kelt dolgoknak felel." (W.S.)

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc központi emlékműve — brrr, de rémes elnevezés — íme elkészült. A 301-es parcella kő-művét, Az 1956-os mártírok emlékművét, Jovánovics György szobrász egyéni, befejezett alkotását 12 évvel követően vasból.

Kétségkívül az év legfontosabb teremtménye/alkotása a magyar régióban, de ezt csak halkan jegyzem meg, mert a hatalom önmaga reprezentálására készíttette, ami viszolyogtató. Egyébként előzményeiről, elsősorban magáról a pályázatról részletesen beszámoltunk 2005-ben, és az egyik Földalatti beszélgetésnek is ez volt a témája.

Az emlékmű kezdeménye megvan, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulója alkalmából fölavatták. A körülmények nem voltak méltóak a jeles évfordulóhoz, ami persze nem von le semmit magából a tényből, hogy e helyen immár áll valami. Erősen vonzza a tekintetet, városi építmény, de mégis természetbe ágyazott. Az egyneműsége — vas — hatásos, az átmenet látványa — rozsdából korracél — nem maradéktalanul, de sikerült. Amiből kinő: a kő, már kevésbé mesteri, de ezt kb. előre lehetett tudni, Reimholz Péter mind az első, mind a második tervtanácson a földszinti részletekkel kapcsolatban fejezte ki kételyeit. Igaza lett, de ezt most hagyjuk.

Nem befejezett a dolog. A vas-mű így önmagában kész, de ez nem elegendő — el kell mesélnünk fiainknak/lányainknak, hogy miről is van szó. Mintha a tervezés idején említettek volna valami olyan helyet, ahol szöveg és kép ad magyarázatot. Ilyesmi nincs, és a környezet sincs megdolgozva. Befejezetlen az egész, úgy mint az Erzsébet téri gödör. Ezt a szót csak kisbetűvel tudom leírni, bocsánat a Klubtól — a mottóban idézett vers így kezdődik: Egy gödör énekel... Mert Weöres Sándor Semmi című versében, az Orbis Pictus sorozatban, egy gödör énekel szent dühhel.

Folytatni kell a munkát — addig eltévelyedett merénylet bármikor előfordulhat —, hogy igazi emlék-mű létesüljön. Például minél többekkel meg kell ismertetni Angyal Istvánt, az 1956-os forradalom szabadságharcosát, a budapesti Tűzoltó utcai csoport vezetőjét. Jovánovics mondja a munkájáról: — Ez egy halotti templom, a halottak városa, nekropolisz. Barbár. Stilisztikai értelemben használom a szót, a nagy ősi kövek miatt. Ezek ötlete nem tőlem ered, ez volt a pályázati kiírás, amely egy halálba indulónak, Angyal Istvánnak Eörsi István által a börtönből kimentett búcsúmondatát idézte: „Egy nagy rusztikus kő legyen a csőcselék emléke"... Ezért a pályaművek 90%-a kövekből volt komponálva.

Ott, a 301-es parcellánál a halotti emlék-mű megvan. Az életről szóló emlék-mű lenne a Liget határán, ami persze soha kész nem lehet. Ám ez így kevés, folytatni kell. Ehhez most csak annyit: Angyal Istvánról, a holokauszt túlélőjéről a dokumentumok mint építésvezetőről emlékeznek meg. Még dolgozott Sztálinvárosban is, pedig nem volt műszaki végzettsége.

Életrajzi lexikon: Angyal István (Magyarbánhegyes, 1928. okt. 14. – Bp., 1958. dec. 2.): építésvezető. Szüleivel együtt Auschwitzba deportálták; egyedül ő tért haza. A budapesti egyetemen magyar–történelem szakos tanárnak készült. 1950-ben Lukács György megítélésében ellentétbe került Andics Erzsébettel, kizárták a bölcsészkarról. Lakatos, majd Dunapentelén vasbetonszerelő volt, 1953-tól a fővárosban a Bp.-i Útfenntartó Vállalatnál építésvezetőként dolgozott. 1956. okt. 23. után a Tűzoltó utcai felkelőcsoport vezetője volt Csongovai Peer Olaf filmrendezővel és Szirmai Ottó rádiódramaturggal. Mindhárman kommunista világnézetűnek vallották magukat. (...)

Lukácsy András: Felismerem-e Angyal Istvánt? Levelek fiának Németországba (Magvető, Budapest, 1990) című könyvében Keresztes Jenő fiatal mérnök így emlékezik Angyal Istvánra: "Új kollégám, Pista nemrég jött vissza Sztálinvárosból, és hozta magával a brigádját, amelyben egyébként példaszerű fegyelmet és rendet tartott. Az sem érdektelen, hogyan tette ezt: baráti viszonyban volt embereivel, mindenkit tegezett, és elvárta, hogy a legfiatalabb segédmunkás is visszategezze. S ami furcsa: ezzel a haveri viszonnyal senki nem élt vissza. Aki dolgozott építőiparban, tudja milyen nagy szó ez." Angyal István akkor 28 éves volt.

Kép és szöveg: Vargha Mihály, 2006. december 28.

A emlékmű szerzői: Emődi-Kiss Tamás építész, György Katalin képzőművész, Horváth Csaba képzőművész, Papp Tamás építész - i-ypszilon csoport