Közösség, helyszín, ambíció: Kádár Bálint és Szemerey Samu a 15 éves Kortárs Építészeti Központról

Szeptember 18-án kezdődik a Kortárs Építészeti Központ alapításának 15. évfordulóját ünneplő rendezvénysorozat – összekötve az idei Budapest100-zal. Bár a járványhelyzet nem könnyíti meg a programszervezést, valós és online eseményekkel egyaránt várják az érdeklődőket. Az Építészfórum az idei ünnepi évadról, de az elmúlt 15 évről is kérdezte Kádár Bálintot és Szemerey Samut.

Építészeti Filmnapok. Pecha Kucha. Közösségi kertek. Makettfesztivál. Budapest100. Lakatlan. Városi Séták. DANuRB. És még sorolhatnánk: a Kortárs Építészeti Központ az elmúlt tizenöt évben Budapest és Magyarország kulturális életének meghatározó szereplőjévé vált, és az elmúlt években sokat dolgozott azon, hogy ennél több lehessen. A KÉK-et ma már nem elsősorban az érdekli, hogy újra Budapestre hozza Édouard François-t vagy Jan Gehlt: inkább olyan projektekkel foglalkozik, amelyek hosszú távú változást érhetnek el a társadalomban, bevállalva az ezzel járó, relatíve kisebb láthatóságot is. 

Az évforduló kapcsán Kádár Bálinttal, a KÉK elnökével és Szemerey Samuval, a KÉK szakmai vezetőjével beszélgettünk Zoomon. (Disclaimer: az interjú készítője a KÉK kuratóriumának tagja, de a szervezet működtetésében, napi tevékenységében nem vesz részt.)

Építészfórum: A hétvégén indul a Kortárs Építészeti Központ születésnapi programsorozata. Úgy alakult, hogy ez összekapcsolódik a Budapest100 idei programjaival is. Mikkel készül a KÉK az évfordulóra, esetleg tudtok-e személyes preferenciák alapján programot ajánlani?

Kádár Bálint: Akár a programokat, akár a csapatot nézzük, a KÉK nagyon sokszínű, így a KÉK 15-ös évadot is ehhez igazítottuk. Az induláskor a Budapest100 hétvégén a közösségekre fókuszálunk, de tervezünk novemberre egy szakmai konferenciát is, februárra egy építész vacsorát és farsangot, júniusra pedig egy nagy zárórendezvényt. Mindezt kísérik kisebb akciók: például lesz újra KÉK sör, és kialakítunk egy klubtagsági rendszert is azoknak, akik gyakran látogatják a programjainkat. Ebből a négy eseményből nehéz egyet kiemelni... A mostani Budapest100 hétvégén a KÉK-ben nyílik egy plakátkiállítás is a másfél évtized plakátjaiból, de nagyon várom az építész vacsorát és farsangot is.

Építészfórum: Mindketten a KÉK alapító tagjai vagytok – azaz közelről néztétek végig az alapítás óta eltelt tizenöt évet. Ti hogyan látjátok, milyen utat járt be a KÉK? 

Szemerey Samu: Sokszor volt olyan érzésem az elmúlt években, hogy a KÉK az indulását követő időszakban ismertebb volt, mint most… De ezt a kérdést kétfelől lehet megközelíteni. Az egyik a KÉK saját története, a másik ennek a tizenöt évnek a változásai a szakmai és a szélesebb közéletben, Magyarországon és Budapesten. 

Az alapítás időszakában, a kilencvenes évek elejétől legalábbis a 2010-es nagy pénzügyi válságig a kortárs építészet hihetetlen robbanáson ment keresztül a világ nyilvánosságában: az építészeti tartalmak csak a szakma számára érdekes jelenségekből a mainstream média központi eseményei lettek. Az ezekben az évtizedekben nagyra nőtt irodáknak, mint például az OMA, legalább annyira tartalomipari volt a tevékenysége, mint szakmai. 

Ennek a boomnak az időszakából Magyarországra akkor szinte semmi sem csapódott le. Egy csoport építész – részben baráti társaság –, akik viszont már a tanulmányaik és aztán a szakmagyakorlásuk során is ezt tartották irányadó-mintaadó dolognak, hiányolta azt a helyszínt a magyar kulturális életből, ahol erről szélesebb körben lehet beszélni, részben a hazai kultúra színvonalán javítani, részben eljuttatni ezeket a tartalmakat a közhöz.

Az alapítás idején tehát a KÉK egy akkor teljesen hiányzó szakmai intézmény akart lenni, aminek missziója a kortárs építészet bemutatása, megismertetése, megvitatása – egyrészt szakmai vonalon, másrészt a szélesebb nyilvánosság előtt. Az első időszakban ez volt a KÉK szerepe, de a kezdetektől fogva ott volt a tevékenységében az együttműködés modellje. Külföldi kiállításokat hoztunk be, hazai és külföldi intézményekkel, folyóiratokkal dolgoztunk együtt. És elég korán elindult a saját produkciók létrehozása is. Többé-kevésbé organikusan kezdtek el gyűlni a KÉK tevékenysége köré azok a dolgok, amiknek addig nem volt helyük vagy nyilvánosságuk a kortárs városi kultúrában – akár egymástól távol álló ügyek, mint a kerékpáros közlekedés, az akkor divatos parametrikus alkotók előadásai vagy a háború utáni design.

Talán azt lehet következő fázisnak nevezni, ahogyan ezek a saját projektek egyre nagyobb szerephez jutottak: kiállítás, esemény, árverés, bulisorozat, vagy a nagyon korán elinduló építészeti műveket bemutató séták, vagy a közösségi kertek szervezése… Ezt a szerepváltást befolyásolták a KÉK helyszínei is. Egy év után távozni kellett a Nefelejcs utcai épületből, aminek pedig a kivitelezése addig elég sok energiát felemésztett. Ezt ideiglenes helyszínek követték. A Szervita téri Szabó István-féle irodaház fantasztikus épület volt, bizonyos programokat ennek az adottságaira reagálva találtunk ki. Így született meg a 100 szoba – 100 makett kiállítás, vagy az építészeti filmvetítések. És aztán volt egy hosszabb időszak, amikor nem volt a KÉK-nek, csak egy produkciós irodája, és mindig helyszínt kellett keresni. Ettől a kényszertől a programjaink nyitottabbak, rugalmasabbak, izgalmasabbak is lettek. 

A változás harmadik szakaszát jelentette, amikor a felhalmozódott tapasztalat nyomán egyre inkább arra indultunk, hogy ne pusztán bemutassuk, mi zajlik, hanem próbáljuk meg formálni is. Bevetni és fókuszban tartani témákat, vagy bizonyos kulturális programokkal akár városfejlesztési célokat megvalósítani. Olyasmire gondolok, mint a közösségi részvétel a városüzemeltetésben, a várostervezésben, a fenntarthatósági kérdések beágyazása, a közösségek emlékezete és fejlesztési képességei – lásd a Budapest100 esetét. Mindeközben változott a makrokörnyezet is: létrejött a FUGA, megerősödött a terület iránti érdeklődés más intézményekben is, alkalmanként épp a KÉK-kel való együttműködés során. 

Szerintem most épp egy újabb szerepváltás küszöbén vagyunk, amihez hozzájárul a kortárs építészetről való beszéd változása, felhasználása a változtatásra. Talán a következő fázis olyasmi, hogy ez az ambíció újabb konkrét együttműködési formákat eredményez önkormányzatokkal, magáncégekkel, intézményekkel. Bizonyos fejlesztések, programok esetében már szakértőként vagyunk jelen, segítjük ezeket a folyamatokat. 

Kádár Bálint: Hozzátenném, hogy 2005-2006 történelmi pillanat volt. A Nefelejcs utcában akkor lehetett csinálni egy ilyen helyet; akkor volt egy nagy „na most már tényleg" pillanat: EU-tagok vagyunk, nyugatra megyünk, szabad az információáramlás… Egyszerűen mertünk belevágni nagyobb dolgokba. Ezt nem csak Magyarországon, hanem egész Kelet-Európában érezni lehetett, sok máig működő vagy már megszűnt szervezet ezekben az években alakult. 

Ráadásul jellemző volt, hogy belefért a munka mellett az önszerveződés… Ez jelentette a KÉK alapját is. 

ÉF: Ezt úgy érted, hogy ma már nem jöhetne létre egy ilyen szervezet?

Kádár Bálint: Egy kicsit ezt mondom. Létrejönnek nagyon jó dolgok, de ezek sokkal fragmentáltabbak: kis, buborékba zárt közösségek működnek. Ott van például a kővágóörsi alkotótábor, a fiatal építészek krémjével. De ennek az alapját egy családi örökség, egy lakóház jelenti; hiába dolgozik együtt 40 fiatal építész különböző egyetemekről, a végeredmény a tanuláson és tapasztaláson túl mégis csak a saját köreinkbe való bezárkózás. Ehhez képest mi akkor Samuval saját egyesületünket, a Memoria Modernát szüntettük meg, hogy a KÉK-ből nagy átfogó szervezet lehessen, legyen közösség – csináljunk valami nagyot! Az egykori egyesületünk elnöke, Riedel Miklós pedig kívülről támogatta a KÉKet, ebből lett később a mostani Bartók Bála úti központunk. 

Szemerey Samu: Ez a történet nyilván összefonódik az építőipar ciklusaival is. 2005 abszolút boom-időszak: boldog-boldogtalan építeni akart mindenhol, mindenkinek sok melója volt, könnyen el lehetett menni tervezőirodába… Viszont a hazai építészszakma működése akkor még sok tekintetben olyan volt, mint a rendszerváltás előtt: lényegében a nagy tervezőintézetek világa élt tovább sok kis cégben. Ez hiányérzetet teremtett, de nem volt még annyira egyértelmű a választás a saját iroda alapítása sem. Az a relatíve kisebb közösség, aki sem ezzel, sem azzal nem volt elégedett, az választotta a pénzkeresés helyett ezeket a „komolytalan" kulturális ügyeket. 

Ma én is úgy látom, hogy a szakma közélete, általános állapota és az üzleti környezete nem biztos, hogy ennyire könnyűvé tenné ezt a lépést. Akkor sem volt az, de egy generáció számára annak tűnt. 

ÉF: A KÉK történetében kívülről is jól azonosítható csuklópont a vezetőváltás: Finta Sanyihoz kötődik az első, lazább, bulizós időszak, Bálinthoz pedig a koncepcióváltás, a gyakorlati irányba való lépés.

Kádár Bálint: Érdekes, hogy összesen ez a két elnöke volt a KÉK-nek… Az biztos, hogy amikor már Finta Sanyi Budapest főépítésze lett, a Spora metróállomásokat adott át, és rendes helyünk sem volt, kevesebb energia jutott az alapítvány vezetésére. Én egy gazdasági és kulturális mélyponton vettem át a vezetést. Az első pillanattól az volt a vízióm, hogy elinduljon egy olyan periódusunk, amikor a KÉK-nek van egy központja, amit biztosan fenn tudunk tartani – és nem feltétlenül egy hatalmas épületkomplexum, ahol mindenféle társterületnek meg kell jelennie. És cél volt, hogy intézményesüljünk, a magunk módján. 

Ezt sikerre vittük és megszereztük a Bartókot, ami tényleg alkalmas erre. Aztán miután beköltöztünk, jött a szervezeti struktúra átalakítása. Felügyelőbizottság, pénzügyi átvilágítás – és egy csomó kudarctörténet egyébként, de mindből tanultunk. Éveken át építettük, alakítottuk át a bázisdemokratikus működésű szervezetet olyanná, amit egy megbízható, következetesen működő testület vezet. Olyanná, ahol helye van a vitának, de hatékony. Fizetett, bejelentett munkahellyel rendelkező munkatársakból építettünk kollektívát, tudatosan, bevonva őket a döntéshozásba, miközben az önkéntességre épült közösséget is tovább ápoltuk. 

Pénzügyileg nagyon borús helyzetben volt a kék, amikor átvettem a vezetést. Ezt át kellett fordítani, kicsit cégszerűbbé tenni. Ennek nagy kihívása volt, hogy ne veszítsük el a KÉK egyik nagy értékét: hogy be tudja szívni az útkereső fiatalokat, akik itt ki tudnak teljesedni, rá tudnak állni egy-egy témára. Ezért ambassador- és önkéntes programokat indítottunk. Két jelenség küzdött egymással: hogy ne öregedjünk el, de szakmailag váljunk professzionális szervezetté. 

Szemerey Samu: Ez a tizenöt év másik sztorija, a szervezet fejlődése. Néhány évvel ezelőtt kimondtuk, hogy a kék nem fiatal és nem szexi. Mindkét jelző gyakran hangzott el velünk kapcsolatban, és ez zavart, mert olyan kategóriába rakta a KÉK-et, ami akkor már sem korosztályilag, sem a programjaink ambícióját tekintve nem állta meg a helyét. Az aktivizmuson, a „fiatalos" attitűdön ekkora már rég túlléptünk. 

Nyitottabbá kellett tennünk a rendszert, mert félő volt, hogy a KÉK egy generáció házi intézményévé válik. Ezekből már sokat láttunk idehaza. Az a célunk, hogy a KÉK ne generációs szervezet legyen, hanem intézményesülő, személyektől függetlenül működő, a tudást továbbörökítő hely. 

Kádár Bálint: Folyamatosan gondolkodunk azon, hogy tudjuk ezt generációktól függetlenül megvalósítani, folyton megújulva. Nehezen tudnám azt mondani, hogy mostanra nyugvópontra értünk hiszen pont a folytonos megújítási munka miatt nem is lehet ilyen. 

ÉF: Az azért mégis mérföldkövet jelent, hogy az elmúlt években a KÉK gazdálkodása pozitívba fordult, azaz magabiztosan képes fenntartani önmagát. 

Kádár Bálint: Mindenképp, ez egyfajta nyugvópont. 

Szemerey Samu: Az a cél, hogy a KÉK anyagi helyzetét stabilizáljuk, nyilván azt is jelenti, hogy nem csak a lelkesedés, az új ötletek vezérelnek, hanem a pénzügyi lehetőségek és realitások is. De próbálunk most is nyitottan és innovatívan állni a programok finanszírozásához. Ha most valaki megkeres egy ötlettel, ugyanolyan nyitottak és lelkesek vagyunk, csak nyilván vannak józanabb megfontolások, az elmúlt tizenöt év tapasztalatával. 

Építészfórum: Külső szemmel azt érezni, hogy a KÉK egyensúlyozni próbál a szélesebb közönségnek szóló programok és a szakmai közélet között – hol az egyik, hol a másik irány kerül előtérbe. 

Szemerey Samu: Azért a KÉK-nek mindig is erős volt az elkötelezettsége a szakmai közélet iránt; sok olyan sikeres programunk volt, ami ezzel foglalkozott. Ha például a 2010 körül nagy sikerrel futott Tálalóra gondolunk vissza, az részben közéleti, részben oknyomozó kérdést csinált az építészetből, a beruházásokból, az építész szerepéből. 

A szakmaszociológia, az oktatás struktúrái és szerepe – ezek visszatérő témák a KÉK tevékenységében. A ma futó programok közül a Trust Your Architect illeszkedik ebbe a vonulatba. De a környezet változik: 2020-ban a Tálalót lehetetlen lenne elindítani vagy működtetni, miközben a kérdések nem váltak kevésbé fontossá.

Abban, hogy mivel foglalkozunk, az is szerepet játszik, hogy egy adott korszakban mi érdekes, mennyire lehet azt beépíteni és kifelé kommunikálni, de az is, milyen erőforrásaink vannak – és nem csak a bekerülés költsége, hanem ami az ilyen szervezeteknél folyamatos nehézség: a humán erőforrás. És persze változik a makrokörnyezet, az együttműködési lehetőségek a nemzetközi intézményekkel és az itthoni adottságok is, az utóbbiak például elég dinamikusan. 

Kritikaként többször is megkaptuk, hogy a Tálaló kifejezetten bevállalós szerepéhez képest egy csomó ügyben az elmúlt években nem nyilvánultunk meg. Ennek az volt az oka, hogy úgy döntöttünk: csak olyan ügyekben foglalunk állást, ahol egyértelmű szakmai álláspontunk van. Ilyen volt a Római-parti mobilgát kérdése. És volt olyan, ahol a szervezeten belül sem voltak egyértelműek az álláspontok, például a Liget Budapest kérdése – ebben a KÉK az első Tálaló-est után nem nyilvánult meg, mert úgy gondoltuk, hogy nincs aktivista álláspontunk: jobban érdekel a párbeszéd folytatása, mint a lobbizás. És amíg ezt lehetett csinálni, addig megtettük. 

Kádár Bálint: Azt is kell látni, hogy ma minden héten tudnánk valami ellen tiltakozni. De ha minden olyan kétséges projekttel foglalkoznánk, amiben érintett a szakmánk, akkor minden héten erről kéne szólni a vezetőségi üléseknek. Erre nincs erőforrásunk. Ezért szeretjük az olyan programokat, mint a Budapest100, ahol egyértelműen pozitív helyzetet tudunk teremteni. És részben ezért is fordultunk a nagy nemzetközi összefogások, pályázatok felé, hogy ki tudjunk lépni az itthoni harci helyzetből. 

Szemerey Samu: De ez nem azt jelenti, hogy homokba akarjuk dugni a fejünket. A Budapest100 azért is jó példa, mert ott lehet beszélni ezekről az ellentmondásokról, dilemmánkról, miközben talán sikerül elkerülni a hazai közélet hiszterizált állapotát. Ez az állapot nem járul hozzá a helyzet javításához. Hogy egy másik példát hozzak: Virág Csaba házainak a megmentéséért megpróbáltunk mindenféle lépéseket tenni, és minden egyes lépésnél azt kérdeztük magunktól: mi az, amivel a legnagyobb hozzáadott értéket tudjuk elérni. 

Építészfórum: A jelenlegi, erősen átpolitizált közállapotok ezt nem könnyítik meg.

Kádár Bálint: Sok olyan témánk van, amiben a KÉK hiteles. Ilyen például a Városok a vírus után COVID19-példatár, amit partnerekkel együtt építettünk. Bizonyos témákat, amikben egyszerre van jelen az alulról jövő kezdeményezés és a szakmai tartalom, tudunk úgy képviselni, hogy nem merül fel a pártosság vádja, a politikai állásfoglalás. Aztán vagy hallgatnak ránk, vagy nem, de létre tudunk hozni releváns tartalmat. 

Szemerey Samu: Anélkül, hogy az értékeit elvitatnám, az aktivista hozzáállásnál nekünk hasznosabb szerepnek tűnik az információ biztosítása a döntéshozók és szakmai szereplők számára – hogy jobb döntéseket hozzanak. Nagyon sok ilyen feladatunk volt az elmúlt években, hiszen a KÉK egyik fő fókusza az építészet csinálásának a megnyitása, a részvétel. Amikor a járvány kezdeti időszakában a város működtetése villámgyorsan a politikai gépezet részévé vált, sokáig senki nem beszélt azokról a helyi hősökről, akik márciusban-áprilisban ténylegesen működtették a magyar társadalom helyi közösségeit. Amikor ezt észrevettük, természetes folyományként kezdtük el összeszedni ezeket a segítő városüzemeltető, városhasználó funkciójú projekteket. És erre építve csináltunk programokat magyar települési vezetőknek, a hosszú távú gondolkodás, erőforrásgazdálkodás támogatása végett. 

Ez az a szerep, ami a KÉK-hez passzol, nagyobb értéket hoz létre, és organikusan kapcsolódik a legelső kitűzésekhez: a közélet tematizálásához, az építészeti cselekvés támogatásához, az építészet mint tudásforma mozgásba hozásához is. Erre alapozva próbáljuk a saját projektjeinket is fejleszteni – egyrészt az egymáshoz kapcsolódással, a programok közötti szinergiák megkeresésével, másrészt a tudatos módszertani építkezéssel. Bizonyos eszközök, például az adatalapú elemzés, a terepmunka-térképezés vagy a közösség építés egyre több projektünkben jelenik meg.

Úgy gondolom, hogy a KÉK eszközeivel bizonyos témákban több változást lehet elérni, mint a direkt aktivizmussal. Ott van a nők szerepének változása a szakmában. Ez a téma búvópatakként sokszor előkerült. És lehet a szakma szexizmusáról beszélni, meg a kivételekről is, de tény, hogy a KÉK legsikeresebb programjainak a létrehozásában és vezetésében arányban és tartalmi téren is is meghatározó szerepe van a női szakembereknek. Erre borzasztóan büszkék vagyunk. De persze erről a női munkatársakat kéne megkérdezni, ők hitelesebben tudnak erről nyilatkozni két férfinél…

ÉF: Mi a KÉK ma, tizenöt év után? 

Kádár Bálint: A KÉK egy közösség, olyan közösség, ahol lehet szabadon, szakmailag, indulatok nélkül, egymás tiszteletben tartásával vitázni azon, hogy hogyan lehetne jobbá tenni az épített környezetet. Van egy ötfős ügyvezető testület, és van egy körülbelül tízfős belső csapat, akik a projektek menedzsmentjével, vezetésével foglalkoznak. Van még egyszer ennyi szakmai közreműködő, és ezeken túl projektenként a néhány és a több száz közötti számú önkéntes. 

A KÉK ma helyszín is. Öt éve van meg a Bartók 10-12., itt működünk, az elmúlt években komoly cégként felfogható módon, akár a költségvetésünket tekintve is. Ugyanakkor megmaradtunk független szakmai intézménynek: az építészet, az épített környezet, a városfejlődés kérdéseivel foglalkozunk. Projekteket valósítunk meg, programokat szervezünk. Emellett, ami új és releváns: szakértői munkát is végzünk. Ami tudást tizenöt év alatt a tagjaink felhalmoztak, a szervezetben felgyűlt, azt igyekszünk hozzáférhetővé tenni, kiajánlani, önkormányzatok, civil szervezetek, cégek, közösségek számára. Ezt csináljuk most. 

Szemerey Samu: Van három, igazából három plusz egy fókuszterület, amivel szeretnénk erőteljesebben foglalkozni – ez részben több figyelmet, részben belső tanulási igényt jelent. 

Az első témakör a digitalizáció és a technológia mind az építészeti tervezés, mind a városfejlesztés terén, és különösen a kulturális életben. Ez utóbbi Magyaroroszágon meglehetősen alulreprezentált téma, amit aktívan próbálunk az előtérbe hozni a projektjeinkben is. A második a fenntarthatóság – értve ezen a környezeti fenntarthatóság, a gazdasági és társadalmi fenntarthatóság, a tervezés, az építőipari üzletek, a város fenntarthatóságának kérdésköreit, de akár a COVID-19 járvány kapcsán felmerült kérdéseket is. A harmadik a részvétel – ebben nyilván nagy tapasztalatunk van, a programjaink jelentős része ezt célozta meg. Ezt is próbáljuk differenciálni; a Csepel Művek örökségmenedzsmentje és jövőképe esetében például kifejezetten az üzleti szereplők és a döntéshozók részvételére fókuszálunk. Ez más hozzáállást igényel, mint a hagyományos részvételi tervezés.

A negyedik terület részben egy ambíció is: hogy hatást gyakoroljunk. Kulturálisan, edukációs jelleggel, vagy konkrét városfejlesztési és építészeti téren. Nem pusztán szakmai, kulturális programként gondolunk azokra a dolgokra, amiket csinálunk. Hatni szeretnénk. 

Kovács Dániel