Emberek/Interjú

„Legyen az Delhi, Szingapúr vagy Varsó…” / interjú Várhelyi Judittal

1/2

?>
?>
1/2

„Legyen az Delhi, Szingapúr vagy Varsó…” / interjú Várhelyi Judittal
Emberek/Interjú

„Legyen az Delhi, Szingapúr vagy Varsó…” / interjú Várhelyi Judittal

2007.04.05. 09:41

Várhelyi Judittal Haba Péter beszélgetett az ipari formatervezés világszervezetéről, a designerszakma új nemzetközi jelenségeiről és Judit személyes életútjáról

Várhelyi Judit építész végzettségű, 2002 óta vezeti a Magyar Formatervezési Tanács (MFT) irodáját. 2005-ben megválasztották az Ipari Formatervezési Társaságok Nemzetközi Szövetsége (Icsid) vezetőségi tagjának. 2000 és 2002 között az Euroconsult 2000 Bt. vezetője, tanácsadó, riporter és a budapesti Szt. István Egyetem előadója. 1994 és 2000 között építésztervező, előadó, tanár és tolmács Tokióban. Építésztervező a Nikken Sekkei Japan tervezőirodában 1991 és 1994 között.

 

A formatervezés legjelentősebb nemzetközi szervezete az International Council of Societies of Industrial Design (Icsid), ami 1957-ben alakult Londonban. Az Icsid az ipari formatervezés szakmai szervezeteit, tanintézményeit, kutatóintézeteit, innovációs központjait, kormányzati szerveit, illetve a színvonalas designtermékekben érdekelt nagyvállalatokat tömörítő hálózat.

Haba Péter: Bátran állíthatjuk, hogy az Icsid vezetőségének tagjaként azon kevesek közé tartozol, akiknek lehetőségük van betekinteni a világ legjelentősebb designközpontjainak életébe, akiknek esélyük van arra, hogy átlássák a szakma legújabb jelenségeit. Különösen akkor értjük meg ennek jelentőségét, ha arra gondolunk, hogy mára az ipari formatervezés a technikai fejlődés és az egyre gyorsabban pörgő kommunikáció révén olyan összetetté vált, mint amilyen korábban soha nem volt. Milyen szerepet vállal ebben az Icsid?

Várhelyi Judit: Az Icsid szerepe idén ötven éves története során többször is változott: azt hiszem ennek okai adhatják a legtisztább választ. A szervezet belső rendszere és szemlélete mindvégig pontosan követte a második világháború utáni design alakulását. Bár világszervezetként alakult, első tagjai és vezetői elsősorban európaiak voltak, csak néhány ázsiai és észak-amerikai jelent meg soraik között. Ez persze nem volt véletlen, egyértelműen mutatta, hogy a szakma mely területeken éppen milyen állapotban van, mely országoknak fontos, s melyeknek nem. A design az ’50-es években merőben új feladatok és célok előtt állt, a szakma ismét fejlődésnek indult. Ahhoz, hogy a kihívásokat sikeresen állhassák, közös érdekvédelmi szervezetre volt szükség, olyan közösségre, mely alapvető értékeket fogalmaz meg és lobbizik érvényesítésükért. Egy idő után az egyes országok szakemberei és szervezetei számára a helyi politikai vezetés, illetve a helyi kultúrpolitika felé legitimáló erőre is szert tett az Icsid-tagság. Az Icsid ugyanakkor a kezdetektől fogva erősen humanitárius jellegű volt, s ma is az. Ez elsősorban az elnökök személyén, kötődésein, szellemiségén keresztül realizálódott. A kelet-európai országok számára a szervezet kitörési pontot jelentett – a hazai szakemberek (az 1970-es években csatlakozott hazai intézmények, a Magyar Képzőművészek Szövetsége Ipari Formatervező Szakosztálya, a Magyar Iparművészeti Főiskola, és az OMFB Ipari Formatervezési és Ergonómiai Tanácsa – munkatársai) így mehettek külföldi konferenciákra, kiállításokra, s így hozhattak Magyarországra nemzetközi rendezvényeket, pl. az Icsid rendszeresen megrendezett workshopját, az Interdesignt.
Az egymásra utaltság és a kölcsönös segítség elve határozta meg évtizedeken keresztül az Icsid munkáját, a szakmai viszonyok és a geopolitikai helyzet ezt kívánta meg. Az Icsid igyekezett segíteni a Nyugattól elzárt, illetve szakmai segítségre szoruló országokat is. Magyarország nagyon is aktívnak bizonyult, ennek bizonyítéka, hogy két alkalommal magyar szakember – 1985-től Szabó Zoltán, a Generalart igazgatója és 1990-től Mengyán András – ülhetett a vezetőség soraiban, s három Interdesign-t is rendeztek nálunk.

H.P.: Mára ez nyilván alaposan megváltozott… globalizáció, szabad piac…

V.J.: Igen, a szervezet tagsági listája jól tükrözi, hogy Nyugat-Európában ma már nem annyira fontos az Icsid. Az, amiért régebben mindenki tag akart lenni – a legitimáció, az információközvetítés, a szakmai találkozók lehetősége – az elmúlt években a „nyugati világban" részben aktualitását vesztette – az információáramlás ma már szinte akadálytalan –, részben átvette a szakma spontán önszerveződése révén kialakult kapcsolati háló. Manapság nincs olyan hét, hogy ne lenne valahol nagyszabású konferencia vagy kiállítás, ne indulnának új honlapok. Az olyan részterületek, mint a promóció, a kutatás, a designmenedzsment, a gyártási technológiák mind önálló szakmai bázist alakítottak ki. Egyre több a tervezőket százával alkalmazó multinacionális designcég – ők sem a nemzeti, sem a nemzetközi szakmai szervezetekben nem érdekleltek.
Ugyanakkor az ázsiai és latin-amerikai országok jelentős része ma szinte létfontosságúnak tartja az Icsidet. Természetesen Ázsiában sem Japán jár az élen a tagságban, hanem Dél-Korea, Kína és India. Ezekben az országokban most épül fel a szakmai bázis, most keresik a kapcsolódási pontokat. Sok helyi designintézmény úgy gondolja, hogy az ismertség és az elismertség egyik legfőbb záloga az Icsid-tagság. Kínában pl. bármennyire is erős a piacosodás, a politikai berendezkedés miatt a szervezet még mindig kitörési pontot jelent, stratégiai ütőkártyát látnak benne. A frissen nyílt oktatási intézmények számára például jó legitimációs alapként is szolgálhat a tagság.
Sajnos egyelőre kevés afrikai tagunk van, nem mintha ott nem volna egyre fontosabb a design, csak éppen egyfelől alig találni olyan intézményeket, amelyek alkalmasak volnának a csatlakozásra, másfelől többnyire nem tudják megfizetni az egyébként nem különösebben magas tagsági díjat sem.    

H.P.: Feltételezem, hogy a nagy változások ellenére sem szeretnétek elveszíteni a nagy európai designcégeket, a legjelentősebb iskolákat és szervezeteket. Mivel tudjátok bevonni őket az Icsidbe?

V.J.: Fel kellett ismernünk, hogy mást várnak el az Icsidtől kontinensenként, sőt, régiónként is. Mindenütt más problémákra kell reagálnia, mások a tervezők igényei és gondjai. Indiában és Dél-Afrikában pl. sokat beszélnek a design társadalmi felelősségéről, arról, hogy a formatervezés nagy lehetőségeket rejt a szociális problémák megoldásában. Ázsiaszerte és Latin-Amerikában a tagok a világ szakmai vérkeringésébe szeretnének bekerülni, kapcsolatokat szeretnének kötni. A hátrányosabb helyzetű, ill. szakmai kultúrával nem, vagy csak alig rendelkező országok számára jogi sztenderdeket, szakszerű pályázati eljárásmódokat kínálunk, tanácsokat adunk a szellemi tulajdonvédelem kérdéseiben, állásfoglalásokat rögzítünk. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában mindezek már rég lezajlottak, s kialakult a szakmai szerveződés különböző típusainak – globális és helyi tervezőcégek, promóciós szervezetek, szakmai társaságok és iskolák – sokrétű hálózata. Az Icsid ezekben a régiókban azokra a szinergiákra koncentrál, amelyek e négy pillér között létrejöhetnek. Az Icsid nem szolgáltat, nem tol semmit a tagok „feneke" alá – a szervezetben rejlő előnyök, a közvetlen kapcsolatok létesítésének gyors és hatékony lehetőségét a tagok csak úgy használhatják ki, ha ők maguk is aktívak. Ha nem lépnek, semmit sem profitálnak a tagságból: az Icsid alkalmat biztosít, összehoz, utakat nyit meg. A társaság ebből a célból különféle önfinanszírozó projekteket indít – ilyen pl. a Világ Designfővárosa című nagyszabású pályázat vagy az Interdesign.

H.P.: Mi a helyzet Kelet-Európával, Magyarországgal?

V.J.: Sok még a jogi probléma, elsősorban a megrendelők és a tervezők között, noha e tekintetben már évekkel ezelőtt megtörtént a szerzői jogi törvény és az iparjogvédelmi törvények harmonizációja az EU-val. A szemléleten azonban még van mit javítani, és itt az Icsid állásfoglalása is hasznos lehet. Ugyanakkor ma is fontos a hazai tagok számára az Icsid: egyrészt felismerték, hogy a „négy pillér" szinergiahatásai hosszú távon helyzetbe hozzák őket, másrészt él az a lassan negyven éves hagyomány, hogy a magyar design az Icsid révén is megmutassa magát a világnak.   

H.P.: Mi a tapasztalatod, mit tudnak a magyar designról külföldön?

V.J.: Magyarországról és az egész kelet-európai régióról az az általános felfogás, hogy a formatervezés az egykori szocialista országokban merőben új szakma. Szinte senki sem tud arról, hogy valójában mély gyökerei, régi hagyományai vannak. Sokan egyszerűen nem tudják elhinni, hogy ez a szakma képes szabad piac nélkül is működni. Persze van ebben logika, de ez a gondolkodás mégiscsak egy sztereotípián alapszik. Manapság még a tájékozottabb külföldi szakemberek nagy része sem tudja, hogy Moholy-Nagy László vagy Breuer Marcel magyar származású volt. Érdekes, hogy ugyanezekben a körökben a magyarsághoz kötődő mérnöki-feltalálói teljesítményeket jobban ismerik, Rubik Ernő vagy Gábor Dénes neve és magyarsága közismert. A magyar vonatkozású design – tehát a szó klasszikus értelmében vett formatervezői tevékenység – azonban szinte fehér folt. Az „igazi" design honi kezdeteit szinte mindenütt a rendszerváltással elinduló piaci versenyhez, ipari és kereskedelmi innovációhoz kötik. Sokszor hiába bizonygatom, hogy „magyarok a Bauhausban", hogy „Iparművészeti Főiskola az 1950-es évektől", hogy „Icsid-tagság és Interdesign", a rossz meggyőződések makacsul tartják magukat.
Részben ezekkel az előítéletekkel függ össze a magyar designerek külföldi szárnypróbálgatásainak kudarca is: hazai tervezőket sok esetben azért nem alkalmaznak Nyugat-Európában, mert úgy gondolják, hogy eleve nem lehet tisztában a friss designtrendekkel.
Úgy gondolom, hogy az én jelenlétem az Icsid vezetőségében, nagyon sokat segíthet a helyzet javításában. Talán ha látják szerte a világban, hogy immár harmadjára ül itt egy magyar, akkor kell lennie komoly, jól működő magyar designszakmának is. Persze önmagában ez nem elég: a külföldi promócióhoz jó teljesítmény és jó – a szakma szabályait tiszteletben tartó és a színvonalas designt jelentős beruházásként felfogó – megrendelők kellenének, nem beszélve a – ma még sajnos hiányzó – következetes kultúrpolitikai szándékról, a magyar „design-imázsról". Sok ilyen apró lépés tudja csak lerombolni a velünk szemben táplált sztereotípiákat.

H.P.: Mi a Te Icsid-történeted? Hogy jut el valaki Magyarországról egy ilyen világszervezet vezetőségébe?

V.J.: Hát… ez nem egy klasszikus karriertörténet. Az Icsid tagságában régóta jelen lévő Magyar Formatervezési Tanács új irodavezetőjeként 2003-ban kiutaztam a szervezet hannoveri-berlini kongresszusára és gyűlésére. Összeismerkedtem az Icsid leköszönő főtitkárával, a finn Karina Pohtoval, s hamar kölcsönös bizalom alakult ki közöttünk. Az eseményre szerveztünk az MFT-vel egy magyar designról szóló kiállítást is „oh! Objects from Hungary" címmel, amely nagy sikert aratott az Icsid-tagok és vezetők körében. A német házigazdák mellett mi voltunk az egyetlen, ilyen módon is „felkészült" ország. Ennek kapcsán sokan megismerhették szakmai ambícióimat is. Karina elhatározta, hogy megtesz engem a taggyűlés szavazatszámlálójának. Ez ugyan egy kis dolog, de éppen pozíciója miatt gyors ismertséget biztosít. Karina elmondta, hogy mindig is szívén viselte a kelet-európai régiót, s szeretné, ha a jövőben én képviselhetném ezt a területet. Ráadásul komolyan vette a finn-magyar barátságnak nevezett „hagyományt", tényleg szerette a magyarokat. Karon fogott és bemutatott az összes fontos embernek. Nyitottság és rokonszenv fogadott mindenütt. Fantasztikusan éreztem magam azon a néhány napon, éreztem, hogy ott a helyem. Lubickoltam ebben a világban, számomra a soknyelvű, multikulturális közeg természetes, hiszen tíz évig dolgoztam külföldön.
A következő évben megszerveztem az Icsid kelet-európai tagjainak Budapesten tartott regionális találkozóját, amelyre az egész szervezet felfigyelt, s – bátran állíthatom – ma is emlékezetes.
Azt hiszem mindezek elégségesnek bizonyultak ahhoz, hogy 2005-ben a vezetőség tagjává válasszanak a koppenhágai Icsid-gyűlésen. Meg persze az is segítség volt, hogy fel tudtam mutatni egy olyan intézményt – az MFT-t és a mögötte álló Magyar Szabadalmi Hivatalt –, amely képes finanszírozni a munkával járó költségeket. Fizetést ugyanis nem kapunk ezért a posztért, sőt, a tagok fizetik az utazás és az ülések egyéb költségeit: vezetőségi tagnak lenni anyagilag „nem buli", viszont a szakmai kiteljesedés páratlan lehetőségét rejti számomra. Elképesztő élmény a világ legkülönbözőbb pontjain – legyen az Delhi, Szingapúr vagy Varsó – híres szakemberek, meghatározó gyártók előtt előadást tartani, vitákhoz hozzászólni, kicsit hozzátenni valamit a design nagy eseményeihez.

H.P.: Terveztek valamit a jövőben, amely az Icsid és a magyar designintézmények kapcsolatát tovább erősíthetné?

V.J.: Az Icsid 50. évfordulója van az idén, s ezt itthon is meg szeretnénk ünnepelni egy kis kiállítással kiegészített szakmai rendezvény keretében, valószínűleg szeptemberben. Egyben azokat is köszöntenénk, akik az elmúlt években e kapcsolatok kiépítésének itthon részesei voltak.

Haba Péter

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Helyek/Infrastruktúra

MOSÓHÁZAK // Egy hely + Építészfórum

2020.09.16. 13:04
00:05:55

Ismét a Balaton környékére, konkrétan pedig a Balaton-felvidék három falvába visz el Torma Tamás az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatában. Köveskálra, Kővágóörsre és Óbudavárra a három település jó állapotú mosóházai kapcsán a stáb, de persze a nagy hagyományú, egykor a közösség életének központi helyszínét jelentő épületek mellett a korabeli szokások is szóba kerülnek a videóban.

Ismét a Balaton környékére, konkrétan pedig a Balaton-felvidék három falvába visz el Torma Tamás az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatában. Köveskálra, Kővágóörsre és Óbudavárra a három település jó állapotú mosóházai kapcsán a stáb, de persze a nagy hagyományú, egykor a közösség életének központi helyszínét jelentő épületek mellett a korabeli szokások is szóba kerülnek a videóban.

Helyek/Köztér

A GÖMBKILÁTÓ // Egy hely + Építészfórum

2020.09.03. 14:12
00:05:11

A brüsszeli Atomiumra is reflektáló Gömbkilátó az 1963-as fővárosi BNV-re készült a Székesfehérvári Fémmunkás Vállalat tervezésében. Hogy a poli-gömb története miként ível át Brüsszeltől egészen Balatonboglárig, arról az Egy hely és az Építészfórum videósorozatában Torma Tamás mesél.

A brüsszeli Atomiumra is reflektáló Gömbkilátó az 1963-as fővárosi BNV-re készült a Székesfehérvári Fémmunkás Vállalat tervezésében. Hogy a poli-gömb története miként ível át Brüsszeltől egészen Balatonboglárig, arról az Egy hely és az Építészfórum videósorozatában Torma Tamás mesél.

Támogasd az Építészfórumot most, hogy legyen újabb húsz évünk!

Az Építészfórum minden tartalma ingyenes – és az is marad. De ahhoz, hogy eredeti, értékálló anyagokat hozzunk létre, Olvasóink támogatására is szükségünk van.

Támogatom

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk