A természettel együtt alkotott emlékhely – Terv a piráni sólepárlók megőrzésére

Pirán sólepárlói többségükben már bezártak és lassan a sógazdálkodás is elenyészik. Hogyan és milyen eszközökkel tartható meg a helyi ipar történeti kultúrája úgy, hogy a körülötte kialakult természetes élőhely is megmaradjon?

A Pirán környéki sógazdálkodás folyamatosan szűkül, a lepárlók nagy része bezárt. Hogyan változhat a Sečovljske Sólepárló Üzem jövője és miben rejlik ezeknek a tengerparti barnamezős területeknek az értéke? Ezen a természetvédelmi területen egykor száznál is több sólepárló volt, melyek többsége mára lepusztult, helyüket visszafoglalta a természet. A szlovén Outsider magazin és a Sečovlje Salina Nature Parkkal özösen írt ki nemzetközi tervpályázatot, melynek lényege egy olyan installáció tervezése volt, amely épített és kulturális örökségünk megőrzésén túl természeti értékeinkre is figyel. A tájra és az ökoszisztémára az emberiség a történelem során folyamatosan hatással volt – ám napjainkra a földtörténeti antropocén korban – már nem tudjuk elkerülni saját kezünk nyomát. A környezetünkkel szemben való felelősségvállalás létfontosságú, de hogyan lehet ezzel úgy foglalkozni, hogy közben ne bénítson le minket egyfajta klímaszorongás? És hogyan lehet az emberiség által módosított tájakra ítélkezés nélkül gondolni? Bús Bianka, Jézsó Dóra, Dormán Miklós és Tot Kristóf tervükben ezeket a kérdéseket járja körül.

A térség arcát az időjárás és az élővilág továbbra is folyamatosan alakítja, ezért úgy döntöttünk, hogy nem a természet erejével szemben, hanem vele együttműködve, az ipari tevékenységet lehetővé tevő természeti jelenséget örökítjük meg. Pirán déli részén a Sečovlje természetvédelmi park területén ötven évvel ezelőtt, több mint száz sólepárláshoz köthető épület állt, a sógazdálkodás megszűnésével alig 70 rom maradt. Ezek emlékeztetnek az egykor kulcsfontosságú gazdasági tevékenységre, amely az egész terület életét meghatározta. A helyszín turisztikai értéke is ebből fakad, jelen táj szépsége vegyül az omladozó múltat magában hordozó építményekkel, a sólepárlást már a középkorban is végezték, a középkori mintán alapuló módszereket a déli területen egészen az 1960-as évekig folytatták.

A meglévő sólepárló épület évről évre látványosan romosabb állapotban van. Így a romról, mint időbeliséggel rendelkező műemléki hagyatékról kell beszélnünk. 

116 rézrudat fúrunk a földbe a lepárlóház falmaradványain belül. Mivel a tengerparton a talajban mindig magas a belvíz, a réz hamar eléri a sós vizet. A folyadék felfut a rézen, és a száraz, meleg levegővel érintkezve a só kicsapódik a rudakon. Idővel egyre magasabbra és magasabbra kúszik fel, az egyes szálak egymás mellett majdnem egy tömböt alkotnak. Amíg a só nő, addig a lepálróház folyamatosan pusztul. Az installáció egy folyamatos átalakulást demonstrál. A rudak szigorú rendjét egy CLT panelből szerkesztett lépcső szeli át. A látogató a bejárattól az emeleti ablak helyéig juthat el. Felfelé lépkedve testközelbe kerül a só, majd fent elé tárul az ipari táj. Ilyen módon a rom kései terei új formában élnek tovább. Az installáció egy járható szobor, melynek környezettel való kapcsolata irányított és időben tervezett. A látogatót a múltbeli struktúrákra és tevékenységekre emlékezteti, miközben fizikai hozzáférést biztosít az absztrakt emlékekhez. 

A lépcső szerkezetéhez 1,46 m³ 125 mm vastagságú CLT panelt használtunk. A CLT panel mellé a víz és a só vezetésére alkalmas rezet választottuk, mert természetesen korrózióálló, nagyon tartós és könnyű fém. A malachit bevonatának köszönhetően viszonylag nagy szakaszon megtámasztás nélkül is stabil, állékony marad. Mindemellett fenntartható, a jelenlegi rézkitermelés nem zavarja meg a bolygó rézháztartását.

Bús Bianka, Jézsó Dóra, Dormán Miklós, Tot Kristóf

szerk.: Fürdős Zsanett