Minden állandó, minden változik – Balázs Mihály és Szabó Levente a Közép tanszék alakulásáról

Balázs Mihály Kossuth-díjas, Ybl-díjas, Prima Primissima díjas építész, egyetemi tanár 9 éve vezeti a Műegyetem Középülettervezési Tanszékét. Július 1-én átadja ezt a feladatot Szabó Levente Ybl-díjas építésznek, egyetemi tanárnak. A KÖZÉP tanszék elmúlt sikereiről, a közelmúltban már elindított innovációkról, a szeptemberben induló új programokról és a közösségi építészet jövőjéről Somogyi Krisztina készített interjút.

A Műegyetem K épületében a 2. emeleten a KÖZÉP tanszéken Balázs Mihály irodájában beszélgetünk. Furcsa helyzet, hogy az egyetem kihalt, mert a vírushelyzet miatt a hallgatók még nem járhatnak be. A tanszék történetéről nem kérdezlek titeket, hiszen 2016-ban a tanszék alapításának 70. évfordulójának ünneplésére engem kértetek fel, erről akkoriban sokat beszélgettünk publikációkban is. A jelen és a jövő érdekel. Misi, milyen állapotban van ma a tanszék? Mit adsz át Leventének?

20/25
Balázs Mihály DLA és Szabó Levente DLA -fotó: Polgárdi Ákos 2017

Balázs Mihály: Én mégiscsak visszamennék az időben, mert arról is kell beszélni, hogy mit vettem át 2011-ben Cságoly Ferenctől: egy jól működő tanszéket örököltem meg a válság időszakában. A 2009-es gazdasági válság hatásai éppen akkor erősödtek fel: ezért a kezdet igen küzdelmes volt, később ez konszolidálódott. Úgy gondolom, ma megint rendben van a tanszék úgy fizikai és anyagi, mint szellemi szempontból. A tanszék személyi összetétele majdnem ideális, egyrészt mindenki megszerezte a doktori fokozatát az elmúlt években, ez fontos törekvésem volt, másrészt szemléletmódban, életkori összetételben, hozzáállásban egyaránt kiegyensúlyozott állapotot érzékelek. Az elmúlt években három új tehetséges fiatal kollégával gyarapodtunk, az építészkaron ritka, hogy rövid idő alatt ilyen sok tehetséges fiatal kerül be oktatónak, ráadásul kivétel nélkül saját egykori hallgatóink közül.

2011-ben miért vállaltad el a tanszék vezetését. Kossuth-díjad után, Ybl-Díjas Prima Primissima díjas építészként, számos fontos nagy épület tervezőjeként miért döntöttél úgy, hogy a KÖZÉP tanszék vezetését elvállalod?

BM: Elég régóta vagyok itt: 1975 óta hallgatóként, 1980-tól meghívott külső oktatóként, 1986 óta főállású oktatóként vagyok a KÖZÉP tanszéken, Cságoly Feri tanszakvezetése alatt én voltam a helyettese. Nálunk hagyomány, hogy a tanszéki közösség időben elkezd gondolkodni a vezetői utódláson. Gondoskodni szükséges egy olyan emberről, aki tovább tudja vinni a stafétát. Azt gondoltam, hogy ha ez az igény pont irántam fogalmazódik meg, akkor ez elől nem térhetek ki. Magamtól nem voltak ilyen ambícióim, nagyon jól elvoltam a praxissal és a hallgatóimmal, akikkel itt az egyetemen hosszú éveken át sikeresen dolgoztam. De az ember belátja, hogy vannak olyan feladatai is, amiket nem feltétlenül az egyéni ambíciói miatt kell elvállalnia, hanem a közösség érdekében, felelősségből. Ez volt a döntő ok. Tehát teljesen egyértelmű volt, hogy Feritől nekem kell a tanszéket átvenni, mint ahogyan most teljesen egyértelmű már egy ideje, hogy tőlem Szabó Levente veszi át ezt a munkát.

Elhangzott, hogy a tanszék hagyománya, hogy előkészíti, belső körből kiválasztja az új vezetőjét. Láttam Levente, hogy az elmúlt évben egyre több döntés kerül át hozzád a tanszékkel kapcsolatban, tavasszal egyedüli jelöltként pályáztál a tanszék vezetésére, amit 100% támogatás mellett szavazott meg a tanszék és a Kar is, július 1-től válik hivatalossá, hogy te vagy a tanszék új vezetője. Misi beszélt arról, hogy hogyan került az egyetemre és miért vállalta ezt a munkát. Te mióta tartozol a tanszékhez és hogy vezetett az utad ide? 

Szabó Levente: A Középülettervezési Tanszék alkotó-oktató közösségéhez való kötődésem – a frissdiplomásként eltöltött két év építészirodai gyakorlatot leszámítva – 1996 óta folyamatos, 1999-ben diplomáztam, majd 2001-től doktoranduszként és külsősként, 2007-től pedig főállású oktatóként veszek részt a tanszék munkájában, az utóbbi években tanszékvezető-helyettesként. Hallgatóként, majd oktatóként egyre közelebbről követhettem Hofer Miklós, Török Ferenc, Cságoly Ferenc, majd Balázs Mihály tanszékvezetői munkáját. Ahogyan Misi esetében is egyértelmű volt, hogy ő tudja folytatni a munkát, az utóbbi években pedig egyre inkább érződött a tanszéken, hogy előbb-utóbb ezt a stafétát nekem kell átvennem. Nem ért tehát készületlenül a dolog. Hogy miért vállalom? Egyrészt azért, mert jó ebben a hagyományban élni, folytatni, s persze alakítani, megújítani az évek alatt, oktatók és hallgatók közös, sokszor feledhetetlenül szép munkájának során előállt mai helyzetet. Az egyik kedvenc, habilitációs munkám mottójául is választott idézetem Esterházy Pétertől pontosan írja le ezt a kettős viszonyt: „A hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek." Szép és inspiráló, minden nehézsége ellenére vonzó feladatnak látom tehát, nehéz lenne kitérni előle. Másrészt annyi mindent kaptam az elmúlt csaknem negyed évszázadban a tanszéktől, a tanszéki jelenléttől, hogy most itt az ideje annak, hogy valamit – a vezetői feladat vállalásával – visszaadjak mindebből. Persze, s ettől szép a dolog, visszaadni nem feltétlenül azoknak lehet, akiktől kaptunk, hanem elsősorban az újabb és újabb hallgatói generációknak. Így van ez jól, ez a legfelemelőbb mintázata az egyetemi létnek.

Milyen tanszéket veszel át?

SZL: A tanszék jó állapotban van, ami az elmúlt évek közös munkájának éppúgy köszönhető, mind az elődeim tudatos tanszéképítésének. Egyfelől a közösség nagyon jó. Ide beleértem azt a külsős szakmai kört is, akit félévről-félévre bevonunk a munkába. Kicsi közösségről beszélünk, ha a jelenre gondolunk, s persze nagyon is kiterjedtre, ha távlatosan, az alumni körünket is tekintjük. Régóta, mindenféle élethelyzetből ismerjük egymást, az oktatói közösséget át- meg átszövi a mester-tanítvány kapcsolatok szép hálózata. S mindezzel le is írható a mai helyzet, szerencsés vagyok, hogy ilyen közösség munkájának vezetéséhez kaptam bizalmat. Gondoljunk csak bele: Török Ferenc professzor emeritusunk egykori tanítványa volt Cságoly Ferenc, Balázs Mihály, Karácsony Tamás, Major György, Fejérdy Péter és Schrammel Zoltán, majd Karácsony Tamásé Klobusovszki Péter, Fazekas Katalin és Kemes Balázs, Balázs Mihályé Vannay Miklós és Kronavetter Péter, Klobusovszki Péteré Bartha András, én pedig Cságoly Ferenc tanítványa voltam. Ha mindezt a képzeletbeli családfát folytatnám egykori és mai doktoranduszainkkal, külsős oktatóinkkal és persze hallgatóinkkal, annak még nagyszerűbb rajzolata bontakozna ki. Amikor én is azt mondom,  hogy jó állapotban van a tanszék, akkor erre az összességre gondolok. Látni azokat a fiatalokat is, hallgatóinkat vagy korábban nálunk diplomázott építészeket, akikkel ez a közösség a jövőben tovább lesz építhető. Amikor írtam a pályázatomat, akkor néztem hátra és előre is: prognosztizálni szükséges 10 évre előre ennek a közösségnek az életét, a lehetséges útjait és a lehetséges akadályozó tényezőket, mert ezekre időben fel kell készüljünk. A karon belül a tervezési tanszékek erősödő helyzetben vannak, a KÖZÉP tanszék fejlődése, ha visszagondolok Hofer tanár úrtól Török tanár úron át egészen a máig, akkor esetünkben ez egy organikus fejlődésnek tekinthető, az én felelősségem az, hogy a tanszéket ne csak szinten tartsam, hanem tovább emelni is képes legyek.

A KÖZÉP tanszék folytonosságáról és hagyományáról beszéltetek mind a ketten, de közben az említett tanszékvezetőnek elég erős sajátos karaktere és érdeklődési köre van. Én ezt legegyszerűbben azokkal a speciális órákkal tudom megfogalmazni, amik a nevezetkhez kötődnek: Cságoly Ferenc számomra az Építészet és kultúra tárggyal fémjelezhető, Misi a te általad bevezetett óra a Rajz és Terv a RÉT volt, aminek a lényege a kreatív kísérletező alkotás, egy-egy lényegi felvetés megfogalmazása különböző verbális és vizuális műfajokon keresztül. Levente a te nevedhez a Középületek kritikai elemzése kurzus kötődik, és ehhez a tudományos igényű szövegírás kapcsolódik. Egyetértetek ezzel a „jellemzéssel"?

BM: Közel jársz az igazsághoz, bár ezt így még nem fogalmaztam meg a magam számára. Én például egyértelműen vonzódom az egyszerű, élményre alapozó munkához, ami persze nem jelenti azt, hogy az elméleti szövegek nem érdekelnek, csak leginkább csinálni szeretek dolgokat. 1997-ben a RÉT ebből a felismerésből indult. Minden év közös túrával kezdődött a Börzsönyben, aztán élményeinket haikuba, egyvonalas rajzba, hajtogatott makettbe, végül egy rövid animációban foglaltuk össze és mindig mindent közösen kiértékeltünk. A feladatrészeket én magam is végigcsináltam a hallgatókkal együtt. 2013-ban rengeteg egyéb teendőm miatt a tárgyat átadtam Vannay Miklósnak, aki megújítva folytatja azt.

SZL: Én is találónak gondolom ezt az összegzést. A kritika óra kapcsán meg kell említsem Marosi Bálintot, vele együtt találtuk ki ezt a tárgyat 15 évvel ezelőtt. A hiánya nagyon fájó. Az is igaz, hogy ahonnan én nézem az építészetet, onnan a kritikai, elemzői, elméleti hátterű megközelítés nagyon fontos támasz. Az elmúlt másfél évtizedben több száz hallgatóval találkoztam ezen a kurzuson, számos szép TDK-munka nőtt ki a szemináriumi dolgozatokból. A műegyetemi építészképzés komoly hiányossága az a fajta bölcsész habitust erősítő, elméleti megközelítés, ami az építészetet alapvetően a kultúra dimenziójában értékeli. E hiányosságot igyekszik a maga szerény keretei között ez a kurzus évről évre mérsékelni. Ez a szemlélet persze később, a DLA-képzés keretében képes kiteljesedni az azt ambicionáló doktoranduszaink számára.

A kérdésem lényegi része arra vonatkozott, hogy a tanszékvezetői habitus hogyan írja át ezt a hagyományt? Ez a KÖZÉP tanszék kapcsán azért is fontos kérdés, mert erőteljes alkotói egyéniségekről beszélünk. 

BM: Itt is visszanyúlok az előző ciklushoz, Cságoly Ferihez, aki bevezette a szolidáris építészet témakört a tanszéken. Ez egy nagyon fontos felismerése volt, amihez azt tudtam hozzátenni, hogy a fogalmat kicsit tágítottam, a „szolidáris" kifejezést kiterjesztettem az építészek nélküli építészet világára. A spontán és természetes építési logikák megismerését preferáltam, ami nagyon sok embert érint, hiszen nem mindenki van abban a helyzetben, hogy környezetét építész bevonásával alakíthassa. Azon túl, hogy ez nem lehetséges, talán nem is lenne jó. Erről való gondolkodásom fontos lépcsője volt a 2011-ben tartott habilitációs előadásom, melynek témája a „józan ész építészete" volt. A téma a mai napig foglalkoztat, most, hogy lesz egy kis időm, talán visszatérek hozzá, mert még nem hoztam ki belőle azokat a lehetőségeket, amik benne vannak.

Miért fontos egy építészképzésben az építészek nélküli építészet?

BM: Jóllehet a klasszikus értékeken alapuló gondolkodás az építészetről és a hozzá szorosan kapcsolódó mérnöki tudás hatalmas lehetőség számunkra, mégis úgy tűnik, érvényessége (de mindenhatósága feltétlenül) sok tekintetben megkopott. Megváltozott, sokkal sűrűbb lett az a fizikai környezet amiben élünk, gondoljunk csak arra, hogy az antik görög-római világban, amikor mai normáink kialakultak, a Föld népességszáma nem érte el a 200 milliót, ma pedig 7,6 milliárd ember osztozik ugyanazon a glóbuszon. Nemcsak a sűrűség változott, hanem a szellemi-fizikai környezetünk is: kibővültek ismereteink és legfőképpen átalakultak kapcsolataink, megváltoztak az együttműködés formái. Sokan vagyunk és mindenki teret követel magának a világban. Ez az építészetre közvetlen hatással van, miért ne lenne hát az építészképzésre is?

De ezt a teret nem építészek alakítják.

BM: Igen, csak nem pont azokkal az eszközökkel és nem pont abból a nézőpontból, ahogyan ezt eddig tették. Azok az építészeti stratégiák, építészeti konstrukciók amikben működünk, sokkal puhábbakká váltak. Az építész nem feltétlenül házat tervez, gyakran inkább a kapcsolatrendszert alakítja olyanná, hogy abban bárki felismerhesse saját alkotói potenciálját, cselekvőképességét. A gyakorlatban ezt participatív tervezésnek hívjuk, lényege pedig a közösség bevonása a döntési folyamatokba. Nagy viták és kísérletezések vannak, hogy hogyan lehet mindezt jól csinálni, de a lényegen a kételyek nem változtatnak.

Levente, te hogyan látod a tanszékvezetői habitus fontosságát?

SZL: Nemcsak a habitushoz, hanem a Misi által megfogalmazott megváltozott világhoz is kapcsol, hogy talán elmúlt az az idő, amikor a tanszékvezető karaktere dominánsan határozza meg egy-egy egyetemi műhely működését. Ami igaz volt mondjuk a legendás tanszékvezetők, így  például a legelső, Weichinger Károly működésére, az ma másképp megy végbe. Én a magam számára két fontos feladatkört tudok elkülöníteni: az egyik egy menedzser típusú feladat, melynek keretében az a dolgom, hogy helyzetbe hozzak mindenkit a maga tehetsége, vérmérséklete és ambíciója szerint. Ez nyilván nem nélkülözheti a vezetői határozottságot persze. Ugyanakkor annak a felelősségét is érzem, hogy nekem szükséges kijelölni a stratégiai és szemléletbeli irányokat, persze messze nem csak a saját kutatási érdeklődésem mentén. E kettőt próbálom szem előtt tartani. És a meghatározó, elsődleges alkotói oktató-habitus mellett, felismerve egy egyetemi kontextusban ennek fontosságát, erősíteni szeretném az építészeti kutatások meghatározóbb jelenlétét a tanszéken, a graduális képzéstől a posztgraduálison át az oktatók tevékenységéig. Nem utolsó sorban azért, hogy e tevékenységnek, mint egyetemi életformának, a szemléletalakító eredményeit az oktatásba tudjuk visszaforgatni. 

Milyen új dolgok bevezetését tervezed? Hogyan alakítod a tanszéket?

SZL: A folytonosság mellett legalább annyira fontos a megújulás is. Programomban is leírtam, és már ebben a furcsa, távoktatásos félévben ki is próbáltuk azt a rendszert, amelytől oktatás, alkotás és kutatás erős szinergiáit várom. A műtermi munka kialakítására teszünk kísérletet a tanszéken belül. Bár az építészetoktatás funkcionális felosztása rég elavult, a tanszék névadó diszciplínája az építészeten belül a középületek, közösségi építészet szakterülete. Meggyőződésem, hogy a közösségi építészet olyan tág, újraértelmezendő fogalom, amelyhez nemzetközi és hazai diskurzusok, kutatások és alapvető kortárs építészeti kísérletek, útkeresések és eredmények kapcsolódnak, s amely így érvényes diszciplínaként kell, hogy jelen legyen a Műegyetem építészképzésében. A közösségi építészet művelését ma – mind a kutatás, mind az oktatás területén – emlékezet, fenntarthatóság és innováció hármas fogalmi rendszerében látom érdemesnek strukturálni. Nagyon szépen látszik lefedni a közösségi építészet szinte valamennyi aspektusát. Emiatt kezdtünk bele tanszéki stúdióink formálásába. Számba vettük mindazt, amit e területeken eddig – egyénileg vagy közösségileg – elértünk, s kézenfekvőnek látszik mindezt erősítve formálni, s az eddiginél tudatosabban kötni össze a hallgatókkal közös munkával. A most elkészült negyedéves Komplex tervezés című kurzusunk hallgatói tervei is nagyon karakteresen mutatják, hogy az építészeti kérdések megfogalmazásának ez a fajta kiélezése jó és eredményes oktatásmódszertani eszköz. Hallgatóink nagyon szép és felelősségteljes javaslatokat készítettek az emlékezet tematikájú stúdiónkban a budavári Kapisztrán tér és az egykori Erdélyi-bástya nemrég feltárt területére, a fenntartható közösségekre fókuszáló stúdiónkban Monor mélyszegénységgel küzdő közösségeinek, és az innovatív, kísérleti közösségi terek lehetőségeit tematizáló stúdiónk Veszprém belvárosában, a leendő EKF egyes programjaira. De megyünk tovább, mert ezek csak az első lépések voltak a tanszéki profilunk, s ezzel együtt az oktatásban való részvételünk fokozatos újradefiniálására. Azt remélem, hogy a kutatás is e három pillér köré szerveződik majd, a tanárok csoportjai a hallgatókkal és doktoranduszokkal különböző formációkban közös kutatásokban vesznek majd részt.

A témák meghatározásában erőteljesen érzékelhetők az elmúlt évtizedben készített munkák és megjelennek benne a személyes érdeklődési körök is. Emlékszem, hogy abban a két évben, amikor a tanszék 70 éves alkalmára készültünk és kurátorként kerestem a tanszék sajátosságait, erősségeit azt, hogy mindebből mit mutassunk meg a Műcsarnokban és mi jelenjen meg a KÖZÉP_Középületek közvetlen közelségben című könyvben, akkor is a közösségi jelleg és az emlékezet téma rajzolódott ki erőteljesen. 

SZL: Igen, ez is egy folyamat. Ahogyan Misi említette, Ferinél indult el a szolidáris és szociális építészettel való foglalkozás. A fenntarthatóság kérdése és a jelen problémái mind az építőtáborainkban, mind a diplomamunkákban konzekvensen megjelenő témák voltak. A perifériákon megjelenő építészeti magatartás megértése a kutatásokban jól nyomon követhető. Élő hagyomány, folytatni kell. Az emlékezetre, az örökségre és a múlt rétegeire reflektáló gondolkodás, nyilván a szívemhez nagyon közel áll, de szép hallgatói eredményeket is magunk mögött tudhatunk e területen. Említhetem például Breuer Anna és Kazi Zsolt több hazai és nemzetközi díjat nyert diplomamunkáját. Az egyik a kulturális sokszinűség, a másik a környezettudatos építészet témakörét vizsgálja. És az se kérdés, hogy a tanszéknek folyamatosan firtatnia kell, hogy a közösségi építészet milyen irányba megy, hogy mi lehet a jövője, hogy milyen innovációk, kísérleti megközelítések képzelhetők el – ezért ez lenne a működésünk harmadik lába. E területek között vannak olyanok, amelyeket már ma is jobban ki tudunk tölteni, másokat pedig még most kell tartalommal feltöltenünk, kitalálnunk. E három lábon álló működési modell elég stabilnak látszik a jövőre nézve.

BM: Amit Levente a képzés három lábáról mondott, az azon túl, hogy illeszkedik a tanszék történetéhez, nagyon szépen rámutat arra, hogy az alkotói és közösségi működés hitelességét ma már nem feltétlenül a nagy építészeti alkotások fémjelzik, hanem a mindennapi működés apróbb történései is. Ma már az alkotói életpályákat nem csak hatalmas középületek létrehozásában mérjük. A hétköznapi működés – ami valójában együttműködés a tágabb közösségekkel – nagyobb teret kap. Ha a kicsi eredmények be tudnak épülni egy célirányos kutatásba, azok sokkal eredményesebben, hitelesebben és jobban oszthatók meg a hallgatókkal, mert a kis történetek könnyebben befogadhatók, átélhetők. A közvetlen lakókörnyezet átalakítása, legyen az lakás, középület vagy nyilvános köztér, például olyan átélhető élménye egy hallgatónak is, ami ebben a struktúrában felértékelődik. Egy nyári alkotótábor vagy akár csak egy délutáni workshop igen értékes ezért.  

A tanszék önálló identitása mellett fontos, hogy ez egy műhely a Műegyetemen belül. Milyen a tanszék és a Műegyetem kapcsolata?

BM: A Középülettervezési Tanszéknek a Műegyetem rendszerében van egy kijelölt feladata, így persze nem adjuk fel a nagy középületek tervezésére vonatkozó vágyainkat sem. A klasszikus építészet és a józan ész építészete nem egymás helyett vannak, hanem egymás mellett léteznek. Sokezer hallgató és tanár van a Műegyetem vonzáskörzetében, a tanszék szerepvállalása ehhez képest kicsi, nem fogjuk tudni megváltoztatni a nagy egészet, nem tudjuk megváltani a világot, de nézőpontunk alakítja a nagy egész szemléletét.

SZL: Sok fórumon volt már szó a Műegyetem, azon belül persze az Építészmérnöki Kar működéséről és én többször kifejtettem, hogy a karnak létérdeke, hogy több tervezési tanszéke legyen. Jelen esetben négy tervezési tanszék működik, bár tervezést más tanszékeken is tanítanak. Fontos, hogy ezek a műhelyek eltérő szemléletükkel és programjaikkal picit jó értelemben véve versenyhelyzetben legyenek, jól definiált, karakteresen eltérő szemléletű építészeti projekteket kínáljanak a hallgatóknak. Hiszek a versenyben, ez garanciája a minőségnek. A hallgatóknak is jó, hogy széles kínálatot kapnak, mind tervezési programban, mind alkotói attitűdben. Van választék, a hallgató el tudja dönteni, hogy milyen megközelítés, gondolatvilág vagy módszer áll közel hozzá. Ugyanakkor a változás fontos lenne a karon a csaknem 15 éve változatlan képzési terv nyilván változásra szorul. Nagy az egyetem és nagy a kar is: egy ekkora közösségben egy konszenzussal történő, belülről indított folyamat nagyon lassú, nehéz a változást keresztülvinni. Mi a saját hatókörünkön belül bevezetjük és folyamatosan teszteljük azokat az elképzeléseket, amiket jónak gondolunk, igyekezve a karon belüli együttműködéseket is erősíteni. A meglévő tanszéki struktúrára utalva azt gondolom, hogy nem az a legfontosabb, hogy a téma mondjuk egy funkció, esetünkben a középületek, hanem sokkal fontosabb, hogy milyen szemléletű alkotói közösség gondolkodik azon, hogy mi a közösség és a középület jelentése a kortárs építészetben.

BM: Sokszor hangsúlyoztam, most is elmondom, hogy mi Építészmérnöki Kar vagyunk, az innen kikerülő fiatal építészek pár év szakmai gyakorlat után felvételüket kérhetik a Magyar Építész Kamarába és teljes jogú tervezőkké válhatnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki tervező építész lesz, a diploma nagyon színes és sok mindenre használható, csak azt, hogy a jogosítványunk alapvetően erre szól. Ahhoz, hogy valaki diplomát kaphasson, egyértelműen definiált tudástartalmakat kell megszereznie a képzés során. A Műegyetemnek az a fantasztikus képessége, hogy ezeket a tudástartalmakat nem egy-egy személy, hanem szellemi műhelyek képviselik. A professzorok köré nagy múltú tanszékek épülnek, ahol hatalmas tapasztalat gyűlt fel. Ez nemcsak a kar egésze, hanem a tervezési tanszékek szempontjából is érték. A tervezési tanszékeknek is van saját múltja, jelene és jövője is, ez a sokszínűség érték. Az összevonások és a megszűnések is veszteséget jelentenének a kar egésze szempontjából.

A rész és az egész kérdése a KÖZÉP tanszék esetében a térben is kirajzolódó karakter. A hauszmanni K épület szimmetrikus folyosóinak útvesztőjében a tanszék jelenléte felismerhető egy vitrinről, amin keresztül belátni a tanszék belső terébe. A múlt nyáron véghezvitt átalakítás során ráadásul a folyosóról kilátni egészen a Duna irányába. Ezen a helyen megjelenik a külvilág, téri értelemben átláthatóvá, olvashatóvá  válnak az összefüggések.

BM: A KÖZÉP tanszék fizikai terének az átalakítása azt hiszem jól sikerült, ez is célkitűzésem volt 9 évvel ezelőtt. Emlékszem, hogy a folyosón lévő kiállító vitrinjeinket odaadtuk a karnak a közösségi térhasználat reményében, abban bíztunk, hogy ezzel is elősegítjük, hogy a folyosók közösségi terekké váljanak. A kiállító vitrin fontos nekünk, ugyanis az egyik legfontosabb kommunikációs felületünk a hallgatók felé. Aztán nagyon sokat kellett küzdenünk azért, hogy máshol, a megígért helyen és formában visszakapjuk őket. Részben e küzdésnek köszönhetően határoztuk el, hogy a tanszék belső terét jobban kinyitjuk a külvilágra, mára tényleg olyan mértékben, hogy a folyosóról az egész térsoron átlátni a Duna túlpartjára. Nagyon nehezen jött létre ez az állapot, mert ehhez pénzre volt szükség. A tanszék térhasználati víziója korán kirajzolódott, ennek lényege, hogy próbáljunk meg összenyitni korábban izolált tereket, a privát szobákat lazítani, az előtereket közös használatú térré alakítani. Három fázisban tudtunk eljutni oda, ahol most vagyunk és még nem vagyunk a legvégén. Ma más érzés bejönni a KÖZÉP tanszékre, mint 10 évvel ezelőtt, de persze ez az érzés 10 éve is pozitív volt, sőt 1977-ben is, amikor másodévesként először jártam itt. Tulajdonképpen a folyamat 1968-ban kezdődött, az akkori tanszéki átalakítással, amikor Breiter Artúr tanár úr tervei szerint nagy ablakot nyitottak a tanszéki előtér és a folyosó közötti falba. A Közép tanszék a K épületben az egyedüli, ami ilyen nagy nyíláson át betekintést enged a tereibe... Még vannak további bontási és átalakítási elképzeléseink, de az anyagi szűkösség ennyit tett lehetővé, majd lehet, hogy Levente tudja folytatni a munkát.

Ezt az átalakítást ki jegyzi?

SZL: Közösen csináltuk. Nem születtek tervek, folyamatos művezetéssel készült el a mai állapot. Még van 1-2 apróság, főleg a bútorozás tekintetében, amelyeket idén szeretnék megvalósítani, utána azt gondolom, jó ideig megfelelő keretét jelenti működésünknek a létrejött állapot.

Erőteljes kék színezést kapott a fal, nekem az jut róla az eszembe, hogy a KÖZÉP70 kiállítás dobozát is ez a kék jellemezte. Ennek a döntésnek mi az oka?

BM: Amikor 1968-ban átalakították a tanszéket, akkor az egész előtér és a munkaszobáknak a belső fala meleg kék színű volt. Néha bejártam a tanszékre diákat rendezgetni, ezért számomra ez a szín emlékezetes. Aztán a 90-es években ez a helyzet megszűnt, de megmaradt néhány felület a könyvespolcok mögött, és úgy gondoltuk, hogy visszahozzuk.

A terek átnyitása óta azt látni, hogy a térhasználat is megváltozott: mindig tele van dolgozó fiatalokkal, nemcsak a konzultációk során, hanem sokan itt benn dolgoznak. 

SZL: Ez volt a cél. Ha már szerkezeti szinten nem adottság még a karon, hogy a hallgatók műtermekben dolgozzanak úgy, mint például Győrben a Műteremházban, akkor legalább annak a feltételét teremtsük meg, hogy azok a hallgatók, akik velünk konzultálnak, annyi időt tölthessenek itt, amennyit szeretnének. Ennek érdekében mi oktatók összeszorultunk kisebb területre és növeltük a közösségi tereink méretét. Most a járvány miatt csak hárman ülünk itt az egész egyetemi folyosón, de egy normális hétköznap a tanszék teljesen megtelik. Ez lehetőséget ad spontán beszélgetések kialakulására, ami egy ilyen művészeti indíttatású, alapvetően a kreativitásra épülő folyamat esetében, mint amilyen a tervezésoktatás, nagyon fontos. Nagyon termékenyek ezek a gyors kapcsolatfelvételek a tervezési folyamatban. Egyes órákat pedig a tanszéken belül létrehozott új teremben tudunk tartani.

BM: Olyan hallgatók is beülnek, akiknek nem itt van konzulensük, csak itt készülnek egy másik tantárgy ZH-jára, mert inspiráló a légkör. Számunkra a nyitottság és az elérhetőség jelzése fontos. Egy hallgató nehezen nyit be egy olyan ajtón, ami mögött nem tudja, hogy mi fogadja őt. A KÖZÉP tanszék nyitott és befogadó hely. 

Milyen a tanszék kapcsolati hálója? 

BM: Ha a tanszéki honlapon valaki megnézi az alumni közösségünket – ezt is, csak úgy mint a honlapot, amit a 70. évforduló kapcsán indítottunk el – az látja, hogy rangos névsor jelenik ott meg. Ezeknek az embereknek egy jó részével élő kapcsolatunk van ma is. Ez nemcsak az oktatásban, hanem a praxisban és barátságok formájában is megtestesül. Levente is utalt már rá, hogy maga a tanszéki mag kicsi, de az a kapcsolatrendszer, amiben működünk, az tág, és ami ennél is fontosabb, aktív. Nem találkoztam az elmúlt 9 évben olyan volt hallgatónkkal, akit ha meghívtam, hogy jöjjön el hozzánk mondjuk egy előadást tartani vagy konzulensnek, akkor nemet mondott volna. Ide örömmel jönnek az emberek. A habitusomból adódik, hogy a kapcsolatrendszerünk jellemzően a kortárs magyar építészet körére vonatkozik, alig terjed túl az országhatáron. A nemzetközi kontextus irányába Levente időszaka alatt remélem bővülünk.

SZL: A családfa jellegről már beszéltem, elég felemelő dolog beletartozni. Visszautalok az első kérdésedre adott válaszomra, hogy miért vállaltam el a tanszékvezetést. A nemzetközi kapcsolatok kiépítése valóban szándékom, ez is folyamat, amelyben közös munkával léphetünk előbbre. Vannak elindított kísérleteink, ilyen a P.A.C.E. projekt: egy platform létrehozására teszünk kísérletet a régióban. Ez a honlap úgy jött létre, hogy megkerestünk 8 partnerországot, felkértünk kurátorokat építészeket és művészettörténészeket, hogy válogassanak a helyi kortárs szcénájukból a három korábban említett stúdiótémakörünkhöz olyan közösségi projekteket, amiket így együtt, sajátos regionális kontextusban mutathatunk meg. Megjelent első körben 27 épület, eléggé izgalmas kollázst alkotva a régióról. Ez volt az első lépés, most majd építgetjük, személyes kapcsolatokkal, konferenciákkal bővítjük ki az ismerkedést, és terveink között szerepel egy regionális díj alapítása is.

Ez a félév egészen speciális volt, a COVID vírus miatt digitális felületen keresztül dolgoztatok. Mi ennek a tapasztalata?

BM: Voltak szépségei is ennek az időszaknak. Soha nem kerültem például ilyen közel  hallgatóimhoz, annak ellenére, hogy három hónapja személyesen nem találkoztunk. A „bajbanlévőség" őszintén kihozza az emberi tulajdonságokat és rámutat arra a vágyra, hogy együttműködni jó. Olyan kérdéseket tudunk zoomon keresztül megbeszélni, amiket enélkül senki fel sem vetett volna. Ezek személyes, de nem személyeskedő dolgok. Pontosabban lehet látni, hogy ki mikor fárad el, mikor lesz elege, mikor kell szakmáról beszélni és mikor kell lelket önteni egymásba. Kinyit egy ilyen helyzet olyan csatornákat, amelyek egyébként zárva maradnának. Ezek azért fontosak az építészet szempontjából, mert kiemelnek minket egy görcsös állapotból, a természetes beszélgetés részévé válik az építészetről való gondolkodás. Számomra ennyi év után az építészképzésben fontos, mégis talán a legkevésbé érdekes rész a szakma, a konkrét tudás. Engem nem a válasz, hanem a kérdés érdekel igazán, ezen belül is a közösen felismert kérdések és célok. Építészetről beszélni jó, de meggyőződésem, hogy túl sok szó esik tervekről miközben kevés a mindennapokról és az életről itt az egyetemen. Pedig azt gondolom, hogy ez nagyon fontos – ezzel persze sokan nem értenek velem egyet. A mindennapi élettől eltávolodó építészet önmagáért valóvá válik, ami bár látványos, de nem tölti be a szerepét. A diplomavédéseken ezért én rendszerint amellett érvelek, hogy nem a tervet kell osztályoznunk, hanem a hallgató építészeti gondolkodását értékelnünk. Nagyon sok tervet láttam életemben és tudom, hogy egy tervet pillanatok alatt meg lehet változtatni, de egy ember gondolkodásmódját, hozzáállását, jellemét, hozzáállását, szemléletét aligha. Én ezért ezt tartom fontosnak, hogy a képzés során alkotói habitusbéli kérdésekkel kiemelten foglalkozzunk. 

SZL: Két tanulságot tudok levonni, egyik sem volt előre látható. Az egyik a rendszer rugalmassága. Egyik napról a másikra képesek voltunk átállni digitális üzemmódra, és a hallgatókkal közösen megoldottuk, hogy képernyőn keresztül beszélgessünk tervekről, nézzünk egymásra, pontosabban, ahogyan Czigány Tamás mondta a vele készített interjúdban, a kamerába nézve beszéljünk. Ha korábban valaki azt mondja, hogy két év múlva elindul a digitális felületen keresztül működő oktatási metódus, amire fel kell készülni, akkor nagy erőkkel bizottságokat alapítottunk volna és elvitatkoztunk volna hosszú órákon át a módszerekről, szabályokról. Ehhez képest pár nap alatt képesek voltunk átállni. Meglepő rugalmasság volt a rendszerben. Úgy érzem, hogy kényszer hatására bár, de jól oldottuk meg a feladatot, így él bennem az optimizmus, hogy tudunk jól reagálni majd kihívásokra akkor is, ha azok nem drámai körülmények között következnek be. A másik fontos tanulság a szolidaritás: mindenki a saját otthon terében volt jelen, így a hallgatók azt látták, hogy én otthon hogyan dolgozom és én is azt, hogy ők honnan jelentkeznek be. Nyíregyháza, Baja és Budapest volt egyszerre a képernyőn. Transzparens és bizalmi helyzet volt. Akár ha a Középülettervezés másodéves, akár a Komplex tervezés negyedéves vagy éppen a Diplomatervezés tárgyainkra gondolok, nagyon szép és lelkesítő tervek születésének voltunk tanúi. A hallgatók a személyes, fizikai találkozás, interakciók hiányát elképesztő munkabírással és odaadással kompenzálták a legtöbb esetben.

Hogyan hat ki ez a tapasztalás a jövőre?

SZL: Éppen a Középülettervezés I. tantárgy tematikája ad feladatot, amit átveszek Misitől. A téma kidolgozása során óhatatlanul felvetődnek olyan kérdések, amik az elmúlt hónapokban foglalkoztattak. Hogy hogyan közlekedünk, milyen sűrűségben vagyunk jelen a közösségi terekben, hogy hogyan szervezzük az életünket: egy ilyen járványnak mindenképpen van építészeti vetülete. Az innovációra fókuszáló stúdiótémánknak is kiemelt témája a társadalmi folyamatokra való reagálás, az egyik aktuális TDK-kiírásunk már erre vonatkozik. Azt firtatjuk, hogy holnap mi fog történni ez pedig összefügg azzal a helyzettel, amit most átélünk. A középületek előadássorozat a tanszéken mindig a tanszékvezető tárgya volt. A nyár feladata, hogy a tárgyat újrastrukturáljam. Én kerültem most olyan helyzetbe, hogy másodéves hallgatóknak arról beszéljek, hogy mi a középület, mi mindent érthetünk közösségi építészet alatt. Ennek a felelősségét, de a feladat szépségét is átérzem. A tanszék vezetése és az ilyen fontos stúdiumok megtartása mellett van egy harmadik fontos dolog: a saját érdeklődésem, ami persze kapcsolódik azokhoz a munkákhoz, amiken az elmúlt 10 évben dolgoztunk az irodában, és azokhoz a cikkekhez, amiket írtam az emlékezet témakörében. Bízom abban, hogy erre is marad időm. 

Misi, hivatalosan július elsejétől adod át a stafétabotot. Milyen szerepvállalásra készülsz?

BM: A feladatok megosztása már jó ideje elkezdődött, ez egy átmenet, egy folyamat, a váltás ezért nem lesz feltűnő. A figyelmemet egyre inkább afelé fordítom, ami elmaradt az elmúlt években és ez a saját praxisom és a műtermem (szerk: Balázs Mihály Építész Műterme) állapota. Utóbbit fizikai értelemben feladtam, ma már volt tanítványaimmal, az ő műtermeikben dolgozunk együtt. Ez egy örvendetes állapot, elég sok tervet készítettünk az elmúlt években, talán szerencsém is lesz és ezek közül egy-kettő megépül. Vannak erre utaló jelek. Felszabaduló energiáimat nagy örömmel fordítom majd erre. De maradok az egyetemen, részben az Építőművészeti Doktori Iskolát vezetem továbbra is, ami nagy feladat önmagában is, másrészt mindent megteszek, hogy a tanszék jövőjét segítsem. Minden tantárgyamat visszaadtam Leventének, saját tantárgyam tehát nem lesz, viszont bármelyik tantárgyban részt veszek egyszerű konzulensként vagy tartok előadást, ha erre kérnek. Úgy szeretnék jelen lenni, hogy kötöttséget ne jelentsek, csak lehetőséget a kollégáimnak. Remélem, hogy ezzel élni fognak. Van egy kis csalódottság is bennem, ami a kar egészére vonatkozik: az elmúlt 9 évben nagyon-nagyon sok energiát fordítottam arra, hogy a kari reform érdekében különböző alternatívákat dolgozzak ki, csoportokat, együttműködési formákat hívjak életre, és úgy tűnik, hogy ennek nincsen eredménye. Ezt tudomásul kell vennem. Pedig nagy szükség lenne a megújulásra, mert a képzési struktúra amiben dolgozunk már-már elviselhetetlenül túlzsúfolt. Úgy érzékelem, hogy tapasztalataimat  a kar nem kívánja igénybe venni, remélem azonban, hogy a tanszéken szükség van a tudásomra.

SZL: Hát ez biztos, hogy így lesz. Ami az elmúlt félévben elindult, már a jövő évet készíti elő. Úgy érzem, hogy nagyon izgalmas programokat sikerült szervezzünk. Egyes tárgyak átalakítását erőteljesebben kezdeményeztem, mások mennek a maguk útján. Van például egy tárgy, ami megelőzi a negyedéves komplex tervezést, ebben a Magyar Képzőművészeti Egyetem Epreskerti helyszínével foglalkozunk majd szeptembertől. Hihetetlenül izgalmas hely, ami mind a három stúdiótémánk felől megközelíthető, a fenntarthatóság, az emlékezet és az innováció felől is izgalmas lehetőségeket ad. A Képző is nagyon örült a megkeresésünknek, Sugár János, Szegedy-Maszák Zoltán és Csanádi Judit is partnereink lesznek ősszel. A másik, a már említett Középülettervezés I. tantárgy, aminek újrastruktúrálásán már dolgozom. A jövővel, saját működésemmel kapcsolatban két dolgot kell még említsek. Az egyik a doktori iskola, amelyben elég aktívan részt veszek már 10 éve. Kerékgyártó Bélával volt közös óránk a Kutatásmódszertan, és az évkönyvek szerkesztését is közösen, majd halála óta egymagam folytattam. Ezektől a munkáktól fájó szívvel, de átmenetileg biztos, hogy hátrébb kell lépjek, mert a nap 24 órából áll. Sajnálom, mert egy szép és működőképes rendszer épült fel és most kezdenek az eredményei látszani. Nagyon inspiráló a legkülönfélébb doktoranduszok legkülönfélébb szövegeivel dolgozni. Bun Zoltán veszi át e munkák irányítását, kiváló építész és meggyőződésem, hogy munkája méltó folytatása lesz Béláénak. Végül van még egy aspektus, a tervezési munka, amit szeretnék folytatni, de biztos, hogy meg fogok élni veszteségeket, még akkor is, ha Biri Balázs kollégám már egy ideje oroszlánrészét viszi az irodai ügyeknek a Hetedik Műteremben. Nem csak azért szeretném megtartani a tervezési munkát, mert szeretem csinálni, hanem azért is, mert ha abbahagynám, az a tanszéki működésemre is negatív módon hatna vissza. Fontos hátország szellemi értelemben is az építészeti praxis a tervezésoktatásban. Sok kihívás előtt állok, de örömmel vállalom azokat.

A járvány kirobbanásakor a távolabbi jövővel kapcsolatban sokakban, bennem optimizmus volt, hogy egy amúgy is tarthatatlan rendszer most végre megváltozik majd, beindul egy tanulás. Ez a kezdeti optimizmus átalakult sajnos az elmúlt hónapok során. Hogyan hat az építészetre hosszabb távon ez a mostani helyzet? 

BM: Számomra ez a legfontosabb, egyben legtalányosabb kérdés. Sokan, sokat nyilatkoznak ma arról, hogy a vírusjárvány elgondolkodtatja az emberiséget és a veszély elmúltával valamilyen közös bölcsesség révén globálisan újragomboljuk a kabátot... A karantén-időszak első heteiben én is hajlottam efféle véleményre, de ahogy telnek múlnak a napok és hozzászokunk a veszélyhez, ez az érzésem halványul. Ma már egyáltalán nem hiszek egy ilyen forgatókönyvben, pedig nagyon szeretnék. Sokkal inkább úgy látom, hogy az újragombolás egy kilátástalan helyzetből magának életteret követelő tömeg igénye lesz, ami ellentétben áll a régi rendet visszaállítani akarók szűk, de tehetős kisebbségével. Ez újabb konfliktust generál. Jól látható, hogy a világjárvánnyal kapcsolatos döntéseket a politikusok, a nagy nemzetközi szervezetek, a gazdaság és a bankok vezetői nem a belátás, hanem a félelem légkörében hozzák, és ez a félelemérzet az emberekre is átterjed. Ám ahogy halványodik (mert a félelemhez hozzá lehet szokni) úgy lopakodik vissza a környezetromboló-kifosztó mentalitás, erősödik a mindent uralni akaró hatalomvágy. Ady Endre Vér és arany című versében kíméletlenül szembesít minket saját emberi természetünkkel...

Maga a világjárvány a krízis első állomása csupán, és bizonyos, hogy a legszegényebb, legelesettebb közösségekre lesz a legmaradandóbb hatással. Nem a gazdagoknak árt elsősorban, azok a társadalmi rétegek ugyanis, amelyek bőséges tartalékokkal rendelkeznek és van hová visszavonulniuk, legfeljebb rendszeres hasznuk egy részének elvesztését kockáztatják. De akinek eleve kevés van – és ez egy igen széles réteg – az könnyen mindenét elveszítheti. A járvány után tehát nagy eséllyel tovább nő a társadalmi egyenlőtlenség és így vagy úgy, de fokozódik a természeti környezet pusztítása, kizsákmányolása. A gazdagok haszonvágyból, a szegények puszta létük fenntartása érdekében, megélhetési kényszerből teszik majd ezt. 

Az építészetre mindez közvetlen hatással van, mivel az nem önmagában értelmezhető kategória, hanem a társadalmi-közösségi létezés szoros megnyilvánulása. Amennyiben pedig a társadalom megosztott, úgy az építészet is az lesz, vagyis továbbra is élni fog a nagy presztízzsel bíró műépítészet és egyre inkább teret hódít a józan ész építészete, a kevésből is alkalmas környezetet formálni képes építési logika. Ezek nem egymás helyett, hanem egymás mellett párhuzamosan létező kategóriák évezredek óta. A népességnövekedés, az éghajlatváltozás, a migráció és a technológiai fejlődés felgyorsulása azonban soha nem látott mértékben változtatja meg az arányokat, szűkíti-bővíti a két terület érvényesülésének lehetőségeit. Azt hiszem, hogy a jövő legfontosabb építészeti kérdése a térfoglalás mértékéről és a tér lehatárolásának új minőségeiről szól majd. Paradox helyzet, hogy a túlnépesedés egyidejűleg két igény erősödését eredményezi: több termőterület kell az élelmiszer előállításához, és több épített tér szükséges lakhatáshoz is. A települések mérete növekszik, újabb és újabb mezőgazdasági területek épülnek be. Sokan a városi életmód, a lakhatás sűrűségének növelésében, a vertikális irányú terjeszkedésben látják a kiutat, csakhogy a mostani világjárvány éppen arra mutat nagyon határozottan, hogy a sűrűsödés veszélyekkel is jár. Mindez alapvetően írja át a „közösség" fogalmát, ami már ma is mást jelent mint tegnap. A személyes találkozás helyett társadalmi távolságtartás és izoláció javasolt, a közösség többé nem csak a védelem hanem a veszély forrása is. A járvány jelentősen formálja az együttműködés szabályait, áthangolja város és vidéke (territóriuma) kapcsolatrendszerét. 

A népességnövekedéssel együtt a térfoglalás mértéke, az éghajlatváltozással együtt pedig a birtokolt-belakott élettér fizikai lehatárolása, védelme, fenntartása az egyén és közösségek számára egyre fontosabb kérdéssé válik. Mindez komoly feladatot jelent az építészek számára, hiszen új térhasználati módok, anyagok, technológiák és szerkezetek alakítják majd a tervezést. Legfőképpen azonban új típusú párbeszédek várhatók a kiszolgáltatott közösségekkel, megújul az állam szerepe, az épített környezet alakítását szabályozó törvények változásai közepette. Az építészeti célok újragondolása elkerülhetetlen lesz, az építészek és mérnökök pedig megnövekedett felelősséggel tartoznak majd a fejlett, mégis megfizethető technológiák kidolgozásáért, terjesztéséért. Mindez fokozottan érvényes az építészképzés egészére, hiszen az egyetemek alkotó- és kutatóműhelyei komoly feladatra hivatottak az innovatív gondolkodás terén. 

Az egyetem az a hely, ahol generációk együttműködése révén hatékonyan összegződik a tapasztalat és a kíváncsiság, a rutin és a jó értelmű naivitás. Izgalmas korban élünk, egy kultúraváltás kezdetén, melyben a régi értékek közül sok megkérdőjeleződik, az újak pedig éppen most formálódnak. A huszonegyedik század szerintem a koronavírus világjárvánnyal kezdődött el, a naptárhoz képest két évtized fáziskéséssel, éppen úgy miként a huszadik század az első világháború után...

Somogyi Krisztina

Az építészet képzési helyeit bemutató sorozat az NKA támogatásával valósult meg.