Műfajközi kísérlet — Bonta János: A magyar építészet egy kortárs szemével 1945–1960

Bonta János könyve formai szempontból sajátos műfajközi kísérletnek tűnik: egyszerre memoár és egy építészettörténeti kézikönyv vázlata. A szerző őszintén vall a szocreálhoz fűződő nézeteiről, tanáraihoz és kollégáihoz fűződő viszonyáról, miközben korabeli tapasztalatai alapján formál határozott véleményt az időszak legjelentősebb épületeiről.A TERC kötetéről Haba Péter írt recenziót

Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy Bonta János A magyar építészet egy kortárs szemével 1945–1960 című kötetében két önálló könyv fut egymással párhuzamosan. Az egyik a szerző személyes emlékeit dolgozza fel, rögzíti azokat a benyomásait, élményeit, melyek a korszak szakpolitikai eseményeivel, a műegyetem korlátozott nyilvánossága előtt vagy éppen zárt ajtók mögött zajló közéletével kapcsolatos. A másik a szóban forgó évek legjelentősebb építészeti vállalkozásainak és tervpályázatainak vázlatos áttekintését kínálja, jórészt korabeli cikkek, forrásmunkák, dokumentációk alapján, a fontosabb művek rövid elemzésével kiegészítve.

A két elbeszélés kronológiai rendben váltogatja egymást: az első fejezet a szerző diákéveiről szól – Bonta sorra veszi a számára meghatározó tanárokat, megpróbálja érzékeltetni a háború utáni újjáépítéssel kapcsolatos sajátos hangulatot, az egyetemen uralkodó szakmai gondolkodásmódokat és beszámol 1947-es skandináviai tanulmányútjáról. A második fejezet az 1945 és 1952 közötti időszak, a háború utáni modern építészet legfőbb feladatait foglalja össze a romeltakarítástól a helyreállításon és az első lakóövezeti terveken, középületeken át a korai típustervekig. Az elsősorban szakirodalmi szemelvényekből építkező fejezet kissé felsorolásszerű stílusát a szerző azzal indokolja, hogy „a háború utáni első időszak nyomorába szorulva, az egyetemi tanulmányokba temetkezve nem maradt sem időm, sem energiám a magyar építészet első lépéseinek figyelemmel kísérésére."

A következő fejezet ismét a megélt eseményekre alapozódik – a magyar építészet „sztálinizálásának" folyamatát igyekszik megvilágítani. Végzős diákként, friss diplomásként, fiatal egyetemi előadóként szerzett élményei elsősorban Major Máté sajátos szerepére és annak a hosszan elhúzódó vitának a részleteire koncentrál, mely inkább „felülről" irányított ideológiai-politikai, semmint szakmai diskurzus volt (modern építészet vs. szovjet építészet). A legizgalmasabb részletek természetesen nem azok a többé-kevésbé ismert, hivatalos beszámolók és jegyzőkönyvek, melyeket Bonta is bőségesen idéz, hanem amelyekben őszintén vall a saját és kollégái állásfoglalásáról, társadalmi nézeteiről, hitéről, s amelyekben rámutat azokra a szakmai – és nem-szakmai – szempontokra és körülményekre, melyek közel hatvan év távlatából már ritkán vagy egyáltalán nem merülnek fel. Bonta akkurátusan végigveszi a vita legfontosabb fordulatait, az önkritikákat, deklarációkat és hozzászólásokat, kongresszusi összefoglalókat. A szerző kitér azokra a vitákra is, melyek az egyetem falai között, a hallgatók körében zajlottak – megtudjuk például, hogy Bonta és diáktársai szintén bírálták a hivatalosan is elmarasztalt MÉMOSZ-székházat és az Erzsébet téri buszpályaudvart, csak éppen egészen más szempontból. Sajnos azonban Bonta személyes emlékei igen szórványosak és egyes esetekben a témának csak egy-egy speciális szegmensére szorítkoznak, így a szövegforrásokból készült kivonatok és idézetek szükségképpen jóval terjedelmesebb és áttekinthetőbb részt foglalnak el a fejezetben.

A negyedik fejezet címe: Az archaizáló stilizálás építészete. Koncepciójában hasonló a második fejezethez, de Bonta jóval több kommentárt fűz az egyes épületekhez, gyakrabban „szól ki" a szövegből. Érezhető, hogy az '50-es évek első fele már a tudatosan és nyitott szemmel megélt időszak volt számára, s ilyen értelemben a korszak építészettörténeti kutatásai számára érdekesebb is. Itt a hideg tényszerűségen túl számos épületről már határozott véleményt, komoly kritikát is megfogalmaz – mindig a kortárs szakmabeli nézőpontjából. A „kortárs szem" végre valóban az: a fejezet végén a szerző még arra is „veszi a bátorságot", hogy akkori tapasztalatai fényében pontokba szedje az „archaizáló" építészet pozitívumait és negatívumait. Külön kitér az ún. Weichinger-tanszéken töltött éveire, a KÖZTI-ben vállalt munkáira, a korszak szakmai légkörére.

Talán a legtöbb kevéssé vagy egyáltalán nem ismert részletet, adalékot A sztálinizmus és az archaizáló eklektika alkonya című fejezet tár az olvasó elé. Bonta sorra veszi a szocreál uralmának gyengüléséhez vezető eseményeket és tényezőket – s nem csak a Hruscsov-beszédet, Sztálin halálát vagy az 1954-es és 1956-os kritikai hangú MÉSZ-konferenciákat, de a korszak szellemi vezetője, Kardos György halálát is megemlíti. A szerző rávilágít arra is, hogy a modernhez való visszatérés majdnem olyan összetett folyamat volt, mint a szocreál „hódítás" – érzékletesen vázolja fel a szakmát éveken át uraló furcsa bizonytalanságot, a szocreál igaz híveinek zavarát, a kompromisszumkeresők új utak utáni vágyát, a kénytelen-kelletlen szocreál stílusban alkotók fellélegzését. A fejezet megrendítő emlékeket is rögzít – Bonta így vall: „Nem éreztük át, hogy az általunk propagált irányzat milyen nehéz kompromisszumra kényszeríti az alkotó építészeket. / Nem mondhatom, hogy erről semmit sem sejtettem. De abban a politikai ködben, amely akkor körülvett, elkeseredésük mélységét és indokoltságát nem ismertem fel. Amikor erre visszaemlékezem – és felidézem –, ma már halott kortársaim: Farkasdy Dódi vagy Molnár Péter személyét, mélyen elszomorodom."

Minden bizonnyal ezek a szövegrészek járulnak hozzá a leginkább ahhoz, hogy a ma még gyakran félreértett, rengeteg sztereotípiával terhelt szocreál korszakot valóban megértsük és ezzel objektív vizsgálatát lehetővé tegyük.

Ugyanakkor kevésbé szolgálja a tisztánlátást, hogy a szerző nem definiálja a címekben (vagyis nagyon hangsúlyos helyen) alkalmazott – feltehetően általa megalkotott – stíluselnevezést, melyet ráadásul két különböző formában is leír („archaizáló stilizálás", „archaizáló eklektika"). Noha Bonta a bevezetőben hangsúlyozza, hogy a könyv nem tekintendő történettudományi műnek, az ilyesfajta terminusok mindenképpen magyarázatot igényelnek.

Az 1955-ben tett szovjetunióbeli utazással kapcsolatos emlékek és a saját '56-os élmények („privát történelem") után az építészek forradalmi szerepére is kitér (bár mint írja, „az építészek nem játszottak hangzatos szerepet...").

A záró fejezet az általános helyzetképet felvázoló néhány bekezdés után sajnos szinte csak egy megjegyzésekkel bővített épületlistává szűkül – az '50-es évek második felének építészeti „produkcióját" a korábbi korszakokéhoz képest indokolatlanul szűkszavúan tárgyalja – még akkor is, ha tudjuk, hogy ezekben az években a beruházásokat visszafogták. Szembetűnő, hogy ezzel majdnem azonos terjedelmű a könyv témáján már átlépő alfejezet („kitekintés"), mely már az 1960–1970-es évekbeli folyományokat tárgyalja.

Bonta János könyve formai szempontból sajátos műfajközi kísérletnek tűnik: egyszerre memoár és egy építészettörténeti kézikönyv vázlata (ahogy ő fogalmaz, „egy történettudományi mű előkészítője"). A szándék igen figyelemre méltó – a személyes, szubjektív benyomások, tapasztalatok a tényekből összeálló, történészi szemmel megírt korrajzzal lép(het)nek párbeszédbe. E kötetben azonban a mérleg nyelve időnként kibillen, a szerző néha jócskán eltávolodik egyik vagy másik műfajtól, s a „személyes" és a „történeti" elbeszélés közötti izgalmas áttűnések, találkozási pontok felfedezése az olvasó dolga lesz. Ez persze önmagában nem probléma, ha a szöveg finoman, szinte észrevétlenül, mintegy a „sorok között" vezeti az olvasót.

Mindemellett a mű jelentős mennyiségű adatot és képet, s persze sok, eddig homályban lévő tényt gyűjt egybe, s ekképp az egyre inkább sürgető feladat, a háború utáni évtizedek építészetének történeti feldolgozása számára – a szerkesztési-szerkezeti problémáktól, egyensúlytalanságoktól függetlenül – fontos segítség lesz.

Haba Péter