”Nagyon cudar világ lenne...” – gondolatok a család és szakmai út kapcsolatáról

Március elején "A nők helye" című tematikus hetünk részeként közöltük Molnár Zsuzsanna interjúját, melyben arról kérdezte Herczeg Lászlót, hogyan látja a nők helyzetét a szakmában a Budapesti Építész Kamara alelnökeként, valamint, hogy mit tehet a kamara az építész szülők támogatásáért. A cikk olvasóinkat is megmozgatta, az alábbiakban Oliser Krisztina, építészmérnök gondolatait közöljük. 

„Nagyon cudar világ lenne, ha abban kellene dönteni, hogy gyermeket szüljenek a nők vagy a szakmájukat gyakorolják" Ez a mondat a 10 évvel ezelőtti vívódásaimat juttatta eszembe. Olyan közel hozta, mintha tegnap lett volna. Történt akkor, hogy már 3 éve építészmérnökként dolgozó, eljegyzésre készülő fiatal nőként, (amellett, hogy azon töprengtem, menni, vagy maradni kéne az országban) valahogy a semmiből az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy család VAGY tartalmas szakmai út. Tudatosan kerülöm a karrier szót!

Jobban belegondolva, nem is a semmiből került elő ez a kérdés, hanem Sharyl Sandberg inspiráló Dobd be magad! című könyvét olvasva vetődött fel a gondolat, ami túl pimasz, túl kategorikus volt ahhoz, hogy nyugodni hagyjon. Szerencsére az életemben a lehető legjobbkor történt ez, hiszen a probléma kibontásához szükséges elemek, a szüleimtől ajándékba kapott tudatosság, olykor kritikus gondolkodásmód; és egy csodálatos férfi már körülöttem voltak.

A kérdést követően nem sokkal jött egy érzés: miért nem kell ezt a kérdést így feltennie a férfinak!? Én miben vagyok más mint ő?

A család VAGY karrier (10 évvel ezelőtt még ezt a szót használtam, akkor még nem igen tudtam mit is szeretnék ez alatt érteni) gondolatát napokon át ízlelgettem, mielőtt helyére került bennem. A megoldás egy apróság: család ÉS karrier.

Először nekem kellett elhinnem, hogy egy nő számára is járható út a boldog család és a karrier párhuzamos megvalósítása. Majd következett a feltétlenül szükséges nyitott és támogató környezet. Utóbbi, esetemben egy remek férj, aki kérés nélkül partner abban, hogy teremtsük meg a lehetőségét mindkettőnk érzelmi- szellemi egészségének, boldogságának. Két mosolygós fiúcska szüleiként ma sokszor ülünk mindketten szakmai kihívásoktól csillogó szemekkel a vacsora asztal mellé, ő kiváló informatikusként, én önálló építésztervezőként.

Az elmúlt 10 évben párhuzamosan tanultam és tapasztaltam a gyakorlatban az élet különböző számomra fontos területeit, építészetet, családot, vállalkozást. Friss diplomásként (2011) dr. Komjáthy Attila és Komjáthyné Kremnicsán Ilona építészek mellé kerültem első munkahelyemre. Meghatározó volt számomra, hogy fiatal nőként is kifejezetten számítottak a tudásomra, véleményemre az irodában. A válság sújtotta gazdaság mellett egy szakmailag és szellemileg különösen támogató, inspiráló közegbe csöppentem. Nem volt kérdés, hogy az építészetet élvezem, szeretem, és még sokat kell tanulnom, hogy esetleg kicsit tudjam is. Emellett egy idő után az sem volt kérdés, hogy gyermeket szeretnék vállalni. Ez az érzés egyszer csak jött és minden elébe lépett.

Így adódott 4-5 év az életemben, ami nagyon erős egyensúlyozással telt. Azt hiszem a legtöbben egyetértünk abban, hogy egy gyermeknek az élete első időszakában van a legnagyobb szüksége a szüleire és ez egy egyszeri és megismételhetetlen élmény. Magamnak azt a célt tűztem ki ezekre az évekre, hogy évről évre legyen szakmai fejlődés – mindegy mennyire kicsi, de legyen haladás. Ez segített a szakmai kapcsolatok megőrzésében, és lényeges szakmai (és vállalkozástani) tapasztalatokat szereztem.

Ma egy éppen csak bimbózó tervezőirodában ülök, aminek eredménye természetesen össze sem hasonlítható egy 10 éve teljes állású munkatársakból álló tervezőiroda szakmai teljesítményével. Mióta ezzel a ténnyel szembenéztem és elfogadtam, képes vagyok felszabadultan a saját tempómban fejlődni szakmailag és emberileg egyaránt, és bízom benne, hogy életem végéig tart.

Hiszem, hogy a tartalmas szakmai út (számomra ezt jelenti a karrier) kulcsa a folyamatos fejlődéshez szükséges környezet megteremtése. Elsőkörben magunkban, aztán otthon, és nem utolsó sorban a munkaerőpiacon!

Egyetértek Herczeg Lászlóval abban, hogy kb. 1 év teljes szakmai kihagyás egy kisgyermekkel a legtöbb esetben ideális lehet (számomra ebben az évben is fontos volt a szakmai fejlődés). Ezt követően, egy boldog, egészséges gyermekfejlődéssel párhuzamosan nem látom akadályát a részidős építész munkakör vállalásának. Ezt támogatja, ha a gyermek apukája is részt vesz a családi feladatokban.

No de mi is lenne nagy segítség az építész anyukáknak!? Hiszen az egyértelmű, hogy változás kell! Hiába vannak többségben az egyetemen a fiatal nők, ha aztán 10 évvel később szinte minden tárgyalóasztalnál egyedüli nőként ülök férfiak körében.

Nincs szükség másra, csak kiszámítható és nem rövid határidős feladatokra, rugalmas munkavégzéssel… Hát ilyen ritkán van egy építész irodában… vagy mégsem!? Szervezéssel, megértve a munkavállalók ezen körének sajátosságait egy mindenki számára gyümölcsöző együttműködés alakítható ki.

Saját tapasztalat szerint, ha a munkát úgy szervezem, hogy mindig van tartalék a csapatban arra az esetre, ha valakinek otthon kell maradnia beteg gyerekkel, akkor a szerződések jó ütemben teljesíthetők. Ha emiatt marad szabad kapacitás, azt lehet forgó rendszerben személyes szakmai fejlődésre használni. Természetesen ez üzletileg nem egy kifeszített történet, de emberileg rengeteget ad a jelenben, és bízom benne, hogy a munkatársak tanulásra, fejlődésre szánt ideje a jövőben sokszorosan megtérül mindannyiunknak.

Az tény, hogy egy bölcsődés vagy óvodás korú gyermek a felnőtt átlaghoz képest sokkal többször és hosszabban beteg. Ez ma többnyire a nők bérszínvonalában tükröződik, rosszabb esetben pedig abban, hogy a pozícióra jelentkező kisgyermekes anyukát inkább nem alkalmazzák. Nem utolsó sorban említem meg itt is az apukák szerepét. Ha hajlandóak (és az őket foglalkoztató cég is elfogadja ezt!) a férfiaknak a nőkkel megosztva, részt kellene vállalni a gyerekkel való otthonmaradásban, az biztosítaná az egyenlő esélyeket. Így mindenki el tudja végezni a halaszthatatlan feladatait, egyetlen ügyfél vagy határidő sem marad gazdátlanul, és a gyermeknek is változatos a program. Így mindkét szülőre felelős, kiszámítható „munkavállalóként" tekinthetnek a munkaadók, az építtetők és a kollégák is.

Munkaszervezésre szánt időn túl az irodának biztosítania kell a hatékony home office-os munkavégzéshez szükséges technikai feltételeket, működtetni a megfelelő belső kommunikációs csatornákat, és a rugalmas helyettesítések érdekében jól strukturált adathalmazokat és belső jelrendszereket kell használni.

Természetesen ezen a ponton sokat segítene az anyagi támogatás, amit Herczeg László is említett. A fent említett kihívások mindenképpen többletenergiákat és ráfordítást igényelnek az irodáktól, ami versenyhátrányt jelent a piacon. Ha ebbe az irányba érkezne pénzügyi támogatás, biztos vagyok benne, hogy az irodavezetők többsége nyitna a kisgyermekes építész anyukák felé, és vállalná azt a rugalmasságot a munkaszervezésben, ami a jó együttműködéshez szükséges.

Ha a mai gyakorlatban változás történik, az talán évtizedek múlva még az épített környezetünk jobb minőségében is megmutatkozik. Hiszem, hogy nő és férfi együtt tudja a legjobb eredményeket elérni, bármelyik nem féloldalas a másik nélkül.

Oliser Krisztina
építészmérnök, OliDolg Kft.