Nagyvonalú egyszerűség - a Kotsis-fivérek nyaralói

A Balaton szélesebb társadalmi rétegek számára elérhető nyaralóhellyé válása már az I. világháború után megindult. Az új idők új igényeinek megfelelő nyaralótípus kikísérletezésében Kotsis Iván jelentős szerepet vállalt, míg az öccse, Kotsis Endre munkái között ismert egyetlen nyaraló a régebbi, városhoz közeli típust testesíti meg, de mai szemmel nézve is meglepően korszerű építészeti megformálással.

„1923-ban kezdődött meg Balaton menti tervezői tevékenységem, amely egészen a második világháborúig tartott, éspedig a saját nyaralóm építésével, amely mindvégig egyetlen vagyontárgyamat képezte." – írja Kotsis Iván önéletrajzában. A Balaton az I. világháború utáni időszakban egyre inkább keresett nyaralóhellyé vált, aminek több oka is volt. A monarchia felbomlásával, a trianoni békeszerződéssel az ország elvesztette sok üdülőhelyét, ezek között az Adriai-tenger partján fekvőket is. A világháború előtti „boldog békeidőkben" a külföldi utazás is könnyebb volt. Ahogy Kotsis Iván visszaemlékezett: „… utaztunk, fesztelenül, útlevél, vízum és valutakérdések ismeretlen fogalmak voltak. Mindenki járt külföldre, számosan még a kontinensen túlra is, hiszen az akkoriban elég könnyen megszerezhető útiköltségen kívül semmi sem kellett hozzá, a Monarchia valutája az egész világon kitűnően állott. Nagy látókört szerezhetett mindenki és széles világszemléletet." A 20-as évekre azonban a helyzet megváltozott, „a valutáris megkötöttségek miatt a külföldi utazások a széles rétegek számára nehézségekkel jártak."

Weekend és fizetett szabadság

Változott a világ, az életmód is: a fizetett szabadság, a weekend, a 8 órás munkaidő ebben a két világháború közötti időszakban alakult ki és terjedt el egyre szélesebb rétegek körében. Így a nyaralás vagy a weekendezés már nemcsak az arisztokrácia és a nagypolgárság köreiben volt szokásos, hanem a polgárság, a tisztviselők, sőt a munkásság életének is egyre inkább a részévé vált.

Ennek megfelelően az ebben az időben épített nyaralók több szempontból is különböztek a korábbiaktól, amelyek sokszor az állandó városi lakáshoz közel, tulajdonképpen egy második lakóházként épültek meg, annak minden kényelmi felszerelésével, sőt gyakran vendégszobákkal kiegészítve. Az épületszerkezeti megoldásaik sem nagyon különböztek a városi házakétól, az építészeti megformálásuk pedig nem ritkán még bonyolultabb volt. Ahogy Kotsis Iván egy cikkében megfogalmazta: „kifejlődött a városi bérpalota parallel típusa: a nyaralókastély". Az ezekben a házakban folyó élet a reprezentációs igények szempontjából sem sokban különbözött a szokásos életviteltől, a fokozott vendégjárás pedig még akár növelhette is az ilyen irányú terheket.

Azok a szélesebb társadalmi rétegek, amelyek a két világháború között bekapcsolódhattak a nyaralóépítésbe, már nem engedhették meg maguknak, hogy ilyen nagy költségvetéssel építkezzenek és az életvitelükből sem adódtak ilyen fokú reprezentációs igények. Kotsis ezért mindenhol, saját tervein keresztül is az egyszerű, keresetlen megoldásokat propagálta. Elképzelése szerint a nyaralónak alacsony költséggel és egyszerűen kivitelezhetőnek, könnyen karbantarthatónak kell lennie. Alaprajzilag egy tágas nappali-étkező helyiségre és megfelelő számú, minimális méretű hálószobára vagy hálófülkére van szükség, olyan korábban szokásos helyiségek, mint szalon, férfiszoba, dohányzó, külön ebédlő, fogadó már nem jöhetnek szóba. Ugyanakkor elengedhetetlen az épület alaprajzához csatlakozóan egy fedett, nyitott tér, ahol jó idő, de akár eső esetén a családi élet, az étkezés folyhat. Ennek a „fedett tornácnak" a nyaraló szélvédett, délkeleti részére kell kerülnie, míg az uralkodó szélirány, északnyugat felé az épületet zártan kell kialakítani.

Alacsony hajlású tető, nagy kiülésű eresz, egyszerű tömeg, puritán bútorzat

A balatoni nyaralók tömegformálását az alaprajzi igények mellett kizárólag a helyi éghajlati viszonyokból vezette le. „A tervezések során kiismerve a balatoni viszonyokat a következő alapvető irányelvekre jöttem rá. A Balaton partja nagyon szeles, éspedig északnyugati irányból. (…) Ezért magas tetőt nem szabad építeni, a cserepet a szél lefújja. Teljesen rossz a mansard, amely itt azért harapózott el, (…) mert a kőművesmestereknek a fennállott szabályrendeletek értelmében csak földszintes vagy mansardos házakat volt szabad építeniük, tehát érdekük volt, hogy az emeletes házat építeni kívánókat rábeszéljék a mansardra. Ehelyett alacsony hajlású tető kell, de nem lapos tető, amelyet vidéken nem tudnak kellő szakszerűséggel készíteni és egyébként is tele van hibaforrásokkal. (…) Mivel az erős szelek az esőt ferdén csapják, nagy kiülésű ereszpárkány kell." – foglalja össze az alapelveket önéletrajzában.

A falakat teljesen egyszerűen, minden tagozat és díszítés nélkül javasolta kivitelezni, mészfestékkel pasztellszínűre lefesteni, hogy könnyen karbantarthatóak legyenek. A szél és a nap miatt az ablakokra zsalutáblákat tervezett. Elképzelései szerint a belső berendezésnek is a lehető legegyszerűbbnek kellett lennie, „puhafából készült, könnyű, egyszerű, sima, szerény bútorokkal, amelyek akár természetes színükben lenolajjal beeresztve, akár jól összeállított színekkel mázolva nyaralókban nagyon jól hatnak". Ahogy egy cikkében is hangsúlyozta: „a városi lakásokból kimustrált bútorok sem túl nagy méreteiknél, sem alakjuknál, sem jellegüknél fogva nem valók ide".

Az általában kicsi, 100-150-200 négyszögöles telkeken a házakat Kotsis szerint a telekhatár közelébe kell helyezni, mégpedig a szeles oldalra, hogy a teleknek minél nagyobb része szélvédett legyen. Ezeket a telkeket – amelyek a part menti földbirtokosok szántóinak és legelőinek felparcellázásával jöttek létre – általában olcsón és részletfizetési lehetőséggel árusították, főleg a déli parton, amelynek ebben az időben jobb volt a vasúti közlekedése. Kotsis jól látta a jövőt: „Itt a meglévő fürdőtelepek közötti mezőségek fokozatosan házhelyekké fognak alakulni, úgy, hogy a jövő várható képe egyetlen összefüggő nyaralósor lesz Aligától Balatonszentgyörgyig."

Kotsis Iván nyaralói Boglártól Tihanyig

Saját balatonboglári nyaralóját 1923-ban egy tóparti telekre tervezte, amelyet hosszú, keskeny alakja miatt több kisebb épületegységgel épített be. Az először elkészült lakóépületet egy kertészház követte az utca felől, majd ehhez pergolával kapcsolva egy vendégház, ezután pedig egy 2x2 m-es kis ház a gyerekek részére.

A következő balatoni nyaralót, a Sámy-villát Tihanyban, 1928-ban tervezte (az építtető Sámy Sándor, a Kereskedelemügyi Minisztérium tanácsosa, az úthálózatok szakértője volt), majd ezt követte 1933-ban dr. Kresz Károly (közgazdász, közgazdasági író, dr. Kresz Géza orvos fia, többek között a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületének vezetője, az Országos Lakásépítő Hitelszövetkezet elnöke) nyaralója Balatonkenesén. Az utóbbi megbízást Kotsis egy újságcikknek köszönhette, amelyet a balatoni nyaralók építéséről írt. Az épület terveit a Baumeister is leközölte az 1935. évi 3. számában.

1937-ben épült fel Vizy Marianne (az Országos Közegészségügyi Intézet védőnőképzőjének egyik vezetője) hétvégi háza Balatonújhelyen (ma Siófok része). Ez a kicsi, de nagyon szépen, lendületesen megformált épület – természetesen a funkciójából is adódó – puritánságával még a többi Kotsis-nyaraló közül is kitűnik. Már a háborús években, 1942-ben zajlott Balatonszemesen Mátyásfalvi Erich (a rendelkezésre álló források szerint a Svábhegyi Szanatórium Rt. igazgatósági tagja) nyaralójának kivitelezése, amit „már nagyon nehezen lehetett befejezni anyag- és munkaerőhiány miatt".

Mintaértékű tervek

A Kotsis Iván által kitalált nyaralótípus aztán elég jól elterjedt a Balaton partján, nem utolsósorban a saját népszerűsítő tevékenységének köszönhetően. Ahogy a visszaemlékezéseiben írja: „Ily terveket számos példában készítettem, építettem és több kiadványban közre is adtam, az ottani építőmesterek és kőművesmesterek előtt propagáltam, és örömmel láttam, hogy ezekből az egyszerű megfontolásokból minden mesterkéltség nélkül kialakult típus mind jobban elterjedt. Kétségtelenül azért, mert előnyei nem mondvacsináltak voltak, és amellett egyszerűségük folytán különleges tervezői készség nélkül meg tudják tervezni kivitelező kőművesmesterek is, akiknek a tervezést semmilyen módon nem lehet eltiltani. Egyszerűségük miatt nem tudják elrontani, legalábbis nem annyira, hogy a nagy együttesben zavarjanak. Balatonszéplak, Zamárdi, Szemes, Lelle és Boglár újabb településeit hamarosan ellepték az ily keresetlen és a tájba jól beleillő földszintes, alacsony tetejű házak, melyek szembeállítva a régebbi évtizedekben keletkezett mansardos és tornyos pallérstílusú rossz építésmóddal kézzelfogható fejlődést jelentenek."

De nemcsak a helyi építő- és kőművesmesterek ízlését és munkáit befolyásolták Kotsis tervei (amelyekkel egy cikke szerint a természet „nagyvonalú egyszerűségét" kívánta követni), hanem az építészek számára is inspirációs forrásként szolgáltak. Ezt a Balatoni Intéző Bizottság által balatoni nyaralók tervezésére kiírt pályázat eredménye is jól mutatta, „ahol a pályázók zöme ily alacsony tetejű, vagy lapos tetejű, egyszerű tömegű, kubusos házat tervezett, helyenként nagyobb üvegfelületekkel és egyéb újabb alakításokkal".

Egy korát megelőző nyaraló Kotsis Endrétől

Kotsis Iván öccsének, Endrének csak egyetlen nyaralóépületét ismerjük, de saját családi háza is oly mértékben a természeti környezetével összhangban épült fel, hogy beválogatták a Magyar Építőművészet 1941. júniusi számába, amely a nyaralás „ország- és városrendezési, valamint építészeti" összefüggéseivel foglalkozott. Itt a Budapest a nyaralás és üdülés szolgálatában című cikk illusztrációjaként szerepelt Padányi Gulyás Jenő és Rimanóczy Gyula egy-egy családi házával együtt.

Az egyetlen ismert nyaralóépülete, a dr. Schnell-nyaraló Érdligeten, Kotsis Iván hagyatékának a Lechner Tudásközpontba került részei közül került elő. Néhány fotón kívül más információ egyelőre nem áll rendelkezésünkre az épületről, a képek és a helyszín alapján azonban valószínűsíthető, hogy inkább a városhoz közeli, az egész nyárra kiköltözésre szolgáló, a városi lakáshoz hasonló kényelmet nyújtó nyaralók típusába volt sorolható. Az építészeti megformálása mai szemmel nézve is meglepően korszerű, szívesen ellaknánk benne.

A cikkben bemutatott épületek tervrajzai és további fotói megtekinthetők a Lechner Tudásközpont A Kotsis-fivérek című kiállításán december 31-ig, hétfőtől csütörtökig 9-17 óra között (1111 Budapest, Budafoki út 59.)

Pesti Monika
Lechner Tudásközpont

Források:

• Dr. Kotsis Iván: A nyaralók építéséről, A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1934, 17-18. szám (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)
• Romsics Ignác: A Horthy-rendszer szociálpolitikája 
• Kotsis Iván: Életrajzom. Szerkesztette Prakfalvi Endre, HAP Galéria – Magyar Építészeti Múzeum, 2010 (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)
• Szviezsényi Zoltán: Budapest a nyaralás és üdülés szolgálatában, Magyar Építőművészet, 1941. június
• Magyar Építőművészet, 1941/06
• Magyar Távirati Iroda hírei, Napi hírek 1938/03/02. 
• Budapest Főváros levéltára, A jogszolgáltatás területi szervei, Hedry Aladár közjegyző iratai, Okiratok 

Képek forrása:

• Kotsis hagyaték, Lechner Tudásközpont
• Dr. Kotsis Iván: Épületek és tervek, Pósa Károly Könyvkereskedő Kiadása, Budapest, 1945 (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)